Feszítőerők a mélyben
Losoncz Alpárral beszélget Virág Zoltán*

Újvidéki bölcsészkari, jogi, gazdasági stúdiumaid folytatása közepette találkoztál, ismerkedtél meg a rovat majd melléklet formájú Symposionnal (később Új Symposionnal), vagy korábbra datálhatók az emlékeid?

Az Új Symposion, ugyan nem nagy terjedelemben, de megjelent a Bori Imre és Szeli István által jegyzett gimnáziumi tananyagban. Ez volt az első információforrás. A középiskolások azonban inkább a Képes Ifjúságot ismerték, és nem a mélyebben reflektáló Symposiont. Aztán én szülőfalumban, Temerinben, olyan intellektuális körökben mozogtam már középiskolásként, amelynek tagjai ismerték valamennyire a symposionistákat, noha utólag kénytelen vagyok belátni, hogy rengeteg volt a félreértés és a félremagyarázás. De emlékszem arra, hogy, megint csak még középiskolásként, kísérhettem Temerinben szereplő symposionistákat, akiket az ott működő Irodalmi Kör hívott meg. Közben serényen olvasgattam, rendelkeztem könyvekkel, és hozzá is tudtam jutni megfelelő könyvekhez, ennek köszönhető, hogy valamilyen képpel már rendelkeztem akkor is, amikor elkezdtem az egyetemi stúdiumokat. És azt is tudtam, hogy az egykori társadalomkritikai lendület ellankadt, bár, gondoltam akkoriban, nem múlt el. Az, aki kutatott, érdeklődött, megtudhatta a tényállapotot. Ám, és most ugrok az időben, a Symposion t akkor olvastam el becsületesen az elejétől a végig, amikor, már szerkesztőbizottsági tagként, készültem a jubiláris 200. számra: Sziveri János megkért arra, hogy írjak egy olyan írást, amely kritikailag-támogatólag felidézi a történet stációit, és egy újfajta programféleséget is felvázol. Naphosszat olvastam a folyóiratot, sok dolog akkor rögzült bennem, noha a gondolataim módosultak az idők folyamán. Ez egyébként 1980 és 1981 fordulóján történt, valójában 1980 utolsó napjaiban készült el az emlékező-rendszerező-kritikai írás, és elképesztően gyorsan befejeztem, egy lélegzetben írtam, azt hiszem, hogy soha nem írtam meg olyan gyorsan egy írást, mint akkor. Ami csak azt bizonyítja, hogy akkortájt nagyon erősen forrtak bennem a Symposion ra vonatkozó gondolatok, meg voltam győződve arról, hogy döntő pillanatok következnek a stratégia létesülésének szempontjából.

Az orgánum munkatársi gárdájának színe-java már azelőtt ismert és otthonos szerzőnek számított a lapban (teoretikusként, szépíróként, fordítóként, képzőművészként), hogy a szerkesztőség oszlopos tagja lett volna. Te miként kerültél a folyóiratbeli publikálás közelébe, később pedig a tevékeny lapkészítők sorába?

Nálunk az idővonalak, az életkorok különösen számítottak. Létezett a nemzedékiség kultusza. És fennállt a jugoszláv fiatalságkultusz is, amelyet a hatalom erőteljesen szorgalmazott. Ilyenkor mindig eszembe jut Wordsworth, aki a fiatalságot az isteni mivolttal hozta összefüggésbe. A vajdasági irodalmi közvetítettségű kultúrszocializáció szerint pedig a Symposion volt az első lépcsőfok, utána következett a Híd, a felnőttkor. És körülbelül 30 éves korig lehetett fiatalnak lenni, utána elkezdődött a kérlelhetetlen menetelés az intézményekben, a valóság diadala. Mégiscsak egy megfegyelmezett, előírt pályarend volt ez, amely megannyi meghatározottság alapján alakult ki. És úgy fest, hogy a nemzedékemben a legfiatalabbak közé tartoztam, talán Radics Viktória és Kalapáti Ferenc voltak némileg fiatalabbak nálam, valójában egy-két évvel. A szerkesztőbizottságunk derékhadát a korábbi, második, nemzedék egyes tagjai képezték: Sziveri János, mint kinevezett, mandátummal bíró főszerkesztő jelölte ki, és hívta meg a szerkesztőség tagjait, így több olyan ember is ott volt az új szerkesztőségben, aki már korábbról komoly tapasztalatokkal rendelkezett. Helyesen járt el János, megteremtette a folytonosságot, de lehetőségeket nyitott a változásra is. Ez volt érlelődésének egyik első stációja. Egyébiránt, különféle véletlenek okán, viszonylagosan későn ismertem meg Sziveri Jánost, egészen pontosan ez 1979 nyarán történt. Korábban csak futólag találkoztunk, és csupán néhány szót váltottunk egymással. Viszont az első beszélgetésünk nagyon intenzív volt, ő akkor éppen egy televíziós szereplésre készült, és a vajdasági magyar irodalomról, és kultúráról kellett értekeznie. Erről folytattunk eléggé szenvedélyes-heves eszmecserét. Bennem akkor, ugyanis, nagyon munkáltak bizonyos dolgok, és azt hiszem, hogy ott kivételesen offenzív retorikával éltem, és lerohanva őt meg is kérdőjeleztem egyes állításait. Elfogadta az érveimet, legalábbis egyeseket. Valójában mindig szerettem benne ezt a vonást, mármint azt, ahogy a csökönyösség és az önfejűség párosult a belátással. Bár az is lehetséges, hogy János már korábban is ismerte a nevemet, mert publikálgattam már 77 óta, igaz, csak szórványosan. Soha nem kérdeztem meg ezt tőle, most már nem is kérdezhetem. De az bizonyos, hogy a beszélgetés vége felé felkínálta a lehetőséget, hogy symposionista legyek, amit minden kétely nélkül elfogadtam, hovatovább, az az igazság, hogy büszke voltam. Egyesek nem akarták, hogy János legyen a főszerkesztő, voltak más várományosok is, de Danyi Magdolna, a második nemzedék főszerkesztője, a sarkára állt, ő fontos szerepet játszott János kinevezésében. Nem valószínű, hogy egy másfajta felállásban, tehát nem János vezérlete alatt, kialakulhatott volna valamifajta komolyabb kapcsolatom a folyóirattal. Mellesleg, Magdi jelentősége sokrétű, az említett vonatkozás csak egy az érdemei közül. Ha visszatekintek, akkor azt is látom, hogy Magdi meghatározó szerepet játszott abban is, hogy a Symposion közelébe jutottam. A vajdasági magyar kultúra rekrutációs közege a középiskolások óbecsei irodalmi vetélkedője volt, én is részt vettem ezen, méghozzá akkor, amikor Magdi a bíráló bizottság tagja volt. Aztán meglehetősen gyorsan üzent Csorba Bélával, aki kapcsolatban állt az akkori symposionistákkal, hogy szívesen látna, jöjjek minél előbb, írjak, közölni fogja. Bognár Antallal, a főszerkesztő helyettessel, nagyon szépen fogadtak, támogattak, ösztönöztek, nekem meg remegett a térdem. Ez volt a beavatás szertartása, egy bizonyos ideig aztán Magdi szemüvegén keresztül is néztem a Symposiont. Márpedig ő kultiválta a folyóiratot, enthuziaszta volt, méghozzá micsoda enthuziaszta!, nagyoknak nevezte az első nemzedék tagjait, annak, aki őt hallgatta, úgy tűnt, hogy a Symposion szerkesztősége a földre szállt legendák helye. A nemzedékünk kritikai lendületét értette ugyan, de ő a taktikázások, visszavonulások, elhalkulások olyan fajtáihoz szokott, amelyeket mi már nem voltunk hajlandók elfogadni. Értett, de nem tudott követni bennünket, figyelmeztetett is bennünket a leselkedő veszélyekre, a lehető legjobb szándékkal. Ezt tudomásul vettük, de az utak elágaztak. És így van ez rendjén, Magdi tisztelte az autonómiánkat. És minthogy az akkori Nyugat-Németországba ment ösztöndíjasként, csak később értesült az eseményekről, tehát nem is beszélhettünk vele a vonatkozó kérdésekről.

Azon kevés symposionista közé tartozol, akik több jelentős periodika létrehozásában, kiadásában vállaltak és vállalnak oroszlánrészt évtizedek óta. A Polja, a Paneconomicus, a Habitus, a Zlatna Greda stb. alkotta kulturális erőtér művészeti és tudományos színvonala lenyűgöző, nemzetközi respektusa vitathatatlan. Mit tudtál kamatoztatni a különböző szerkesztőségekben szerezett tapasztalataidból egykoron, s mi az, ami ebből a gazdag örökségből manapság is párbeszédképesen működtethető?

Amikor a Symposiont represszió alá rendelték, akkor úgy tűnt, hogy a folyóiratszereplés végérvényesen befejeződött számomra. Befejeződött, azt hittem, nincs tovább. Aztán úgy történt, hogy napvilágot látott egy Symposion-szám a bennünket maximálisan és roppant korrekt módon támogató belgrádi Književna reč-ben. Ebben én is szerepeltem egy Tolnai-értelmezéssel. És meglepetésszerűen elkezdődött egy másik korszak. A szám megjelenése után ugyanis felhívott az akkor alakuló Polja-szerkesztőség első embere, Franja Petrinović, hogy legyek tagja a szerkesztőségüknek, ő ugyanis olvasta az írásomat az említett lapban, és azt gondolja, hogy mindenképpen részt kell vennem a majdani folyóirat szerkesztésében. De hát, mondom, a Polját ugyanazok a hatalmi szervek ellenőrzik, mint az Új Symposiont , azaz én egy inkriminált személy vagyok, és ezt a stigmát szükségszerűen cipelem magammal. Ez kijátszható, mondta, csak várjam ki a végét. És valóban, kijátszható volt: az egész szituáció jól kifejezte az akkori jugoszláv/vajdasági színtér elképesztő ellentmondásait. Feudális jellegű, elkülönülő, felparcellázott politikai terek álltak fenn, amelyeket a pártelitek területileg-nemzetileg-nemzetiségileg meghatározott csoportjai ellenőriztek, miközben a szabadságfokok különbözőek voltak. Még Vajdaságban sem voltak kiegyenlítettek a mércék, az eltérés fokozatai erősen függtek az adott elitrészek hatalmi technológiájától, pozíciójától, és félelmeitől. Szlovéniában például a korai civil társadalmi kezdeményezések mindig érintkeztek az ottani politikai elit nemzeti vonatkoztatottságú igényeivel, nem említve Koszovót, amely folytonosan rendkívüli állapotban létezett, viszont a politikai elit szisztematikusan küldözgette az albán fiatalokat nyugati egyetemekre. És bizonyos, hogy az Új Symposion-ügybe belefolytak a vajdasági magyar politikai és kulturális elit félelmei, szorongásai, noha a történet nem egyszerűsíthető erre. A hangoztatott követelésünk a gettoizációval szemben is innen érthető: ha valamit szabad megtenni, kimondani Belgrádban, akkor legyen azt szabad megtenni, kimondani Újvidéken is, nem utolsósorban magyarul, kisebbségi körülmények között. Milyen Jugoszlávia az, amelyben magyarul nem lehet ugyanolyan kritikával élni, amellyel például a belgrádi Književna reč szerzői éltek? Milyen Jugoszlávia az, amelyben a hatalomtartók azzal vádolnak bennünket, hogy meglovagoltuk a Belgrádban pusztító állítólagos szocializmusellenesség hullámait? Milyen szocialista ország az, ahol azzal ütlegelnek, hogy bomlasztasz, miközben csak szaván fogod a pártprogramban kifejtett elveket? Ez járt a fejünkben. Voltaképpen a gettoizáció lebontásának igénye egy hagyományos symposionista gondolat volt, a motívum megtalálható sokféle formában, persze korábban inkább az első nemzedék gondolkodásában. És valójában a gettoizációra vonatkozó destruálás szándéka mögött egy kétségbeesett, a kisebbségi feltételekben gyökerező gondolat rejtőzött: ha Jugoszlávia ér valamit, ha itt tényleg másképpen alakulnak a dolgok, mint egyebütt, mármint a reál-szocializmus országaiban, akkor a kisebbség nem lehet bezárt zónáknak a foglya, hanem tevékeny résztvevő, amely együtt lélegzik a többséggel. Kétségbeesett, mert azt azért mindenki tudhatta, hogy a jugoszláv konstrukcióban mindig ott volt az aszimmetria a többség és kisebbség között, beleértve az alkotmányt is. Kétségbeesett, mert a mi követelésünk azt feltételezte, hogy nem is vagyunk kisebbségiek. A gettoizációnak persze ma másfajta értelme van az elmondottakhoz képest, össze-vissza csúszkált a jelentése időközben, ezért kell pontosan érteni, hogy mi volt az eredeti szándék. Visszatérve, a Polja kapcsán lényeges tény volt, hogy a Symposion testvérlapjáról volt szó, tehát nem idegen tájakra érkeztem 1984-ben. Valójában a Katolikus Portán hosszú ideig egymás mellett léteztek e folyóiratok, sok ember ott gyülekezett, még emlékszem arra is, hogy amikor egy finom iróniaszámot készített a Polja szerkesztősége, akkor csak átléptem a szomszédba, és máris megkaptam a folyóiratszámot. Ám ez a gyümölcsöző egymásmellett-lét a mi nemzedékünk szempontjából nem sokáig tartott, ugyanis már 1980-ban átrendezték a kulturális intézményeket, és az ellenőrzés céljából a Symposiont a Forum, a Polját pedig a Dnevnik intézményes keretei közé szorították. Igaz, a Polja maradt a régi helyén, a Symposion szerkesztőségét viszont át kellett tenni a Vojvoda Mišić utcába. Kényszeredve vonultunk át a Forumba , és elég gyorsan tapasztalni is lehetett a gyülemlő baljós jeleket. Ezzel a politikai fogással ugyanis lehetetlenné tették, hogy a folyóiratok szolidaritást gyakoroljanak, voltaképpen ellehetetlenítették a közös fellépést, ami védőpajzsot jelenthetett volna. Mert ugyan léteztek tovább élő kapcsolatok a Polja és a Symposion között 1980 után is, napvilágot látott például 1982-ben a Poljában egy reprezentatív magyar költészeti anyag, amihez előszót írtam. Ez a tény felidézi a régi emléktöredéket is: ott állunk Sziverivel, és Bada Dadával, valamint Jovan Zivlakkal, a Polja akkori főszerkesztőjével az Arena mozi előtt, és tárgyaljuk az alakuló szám sorrendjét. Ezt azért mondom el, mert Sziveri erősen együttműködött Zivlakkal, sőt mi több, később is volt közöttük összhang, kölcsönösen tisztelték-kedvelték egymást. Zivlak ma is a lehető legnagyobb tisztelettel beszél Jánosról, és fontos szerepe van abban, hogy ismerik a szerb nyelvterületen. Csakhogy 1983-ban Zivlak manőverezési tere is korlátozottnak bizonyult, felszólalt ugyan intézményes helyeken a megrendszabályozás kapcsán, védte az irodalom autonómiáját, amúgy is jól bánt a szavakkal, de az említett intézményi átrendeződés végérvényesen megakadályozta a tettekben megnyilvánuló kollektív fellépést a Polja és a Symposion között. Lényeges mozzanata ez a történéseknek. Intézményesen megbénítottak bennünket. Amúgy, 1984-től egészen a háború kitöréséig a Poljában munkálkodtam és végeztem szerkesztői munkát, mondhatom fantasztikus volt, jelentékeny emberekkel dolgoztam együtt, akikkel ma is kiváló viszonyban vagyok, ezen kívül kapcsolatban álltunk az egész jugoszláv értelmiségi gárdával, nagyon szép számokat hoztunk létre. De tudni kell, hogy Újvidéken volt munkamegosztás: a szerb értelmiségiek inkább Belgrádon keresztül politizáltak, és ez határozta meg a Polja arculatát is, azaz a lap híján volt a közvetlen társadalombírálatnak. Belgrád akkortájt egyébként is nagyon szabadon lélegzett, szenzációs folyóiratok működtek ott, iszonyatos volt a tempó, más kérdés, hogy a lejtmenet azóta is tart. A vajdasági szerb értelmiségiek magatartása persze a repressziókkal telitűzdelt vajdasági színtérrel magyarázható, minthogy nálunk még azon politikusokhoz is súlyos büntetések kieszközölése fűződött, akiket liberálisnak minősítenek. És igaz, szerkesztettem és szerkesztek még mindig folyóiratokat. Beszélhetnék ezekről, vannak az említettek között szép, élvezhető történetek, de azért nem tudom az általad is említett gyakorlatokat összehasonlítani a Symposion-létezéssel. Minden idealizálás nélkül mondom, hogy a Symposion kegyelmi pillanat volt, amiért meg kellett dolgozni, sajátos, megismételhetetlen tapasztalat volt, kollektív vibrálással. Nem az idealizálás jár a fejemben. Szigorúbb pillanataimban amúgy is önbírálattal élek, bizonyos dolgokat másképpen is lehetett volna realizálni, mélyebbre kellett volna nyúlni, átfogóbban kellett volna tárggyá tenni meghatározott kérdéseket. Néha kínoznak ilyen problémák. Kevésbé szigorú pillanataimban az alibit keresem: nekünk csak valamennyivel több, mint két év állt a rendelkezésünkre, ami drasztikus különbség az első és a második nemzedék élettartamához képest. Ilyen rövid idő alatt nehéz, ráadásul kisebbségi körülmények és válságfeltételek között, átfogó programot létrehozni. Volt tapogatózás a homályban, kísérletezni, próbálkozni kellett. Ma nehéz elképzelni, hogy a beszédet tilalom övezi, viszont számunkra ott és akkor még nem adatott meg az a lehetőség, hogy veszély nélkül kimondjunk lényeges állításokat. Valójában, soha nem lehetett pontosan tudni, hogy hol vannak a határok, ezt csak negatív tapasztalatok tudatosíthatták, nem beszélve arról, hogy a határok cseppfolyósak voltak. A kezdettől fogva létezett az esetünkben a radikalizmus létrehozásának igénye, de hosszú ideig tartott, amíg kerestük a kritika nyelvét. Mondjam-e, hogy a Symposion akkor bukott, amikor már valamit megtalált, amikor a tanulási évek után kezdett éretté válni? Amikor Sziveri Jánossal megismerkedtem, ez az igény, mármint a radikalizmus igénye, világosan kirajzolódott, ez volt a tényleges kiindulópont, pontosan emlékszem ezekre a gesztusokra, de, kész, konkrét terv nem létezett. Csak létesült. Tudjuk a közismert, filozófiailag is forgatott tényt, hogy nem tanulhatunk úszni anélkül, hogy a vízbe merészkednénk. Mi bizonyosak voltunk abban, hogy a vízbe fogunk merészkedni, de bizonytalan volt, hogy honnan közelítjük meg majd a vizet, és hol fogunk belépni a vízbe. Mert az a bizonyos víz örvényekkel volt teli. Mindenesetre, jó, hogy létezett a Symposion, még ma is gondolkodnivalót ad. És visszaélek a fordulattal: gyökeret jelentett a gyökértelenségben, minden ellentmondásával együtt.

Sziveri János vezette csapatotokat mennyire foglalkoztatta az 1960-as évek óta ugyanarra a srófra járó kritikai dühkitörések nívójának és irányvonalának alakulása? A betiltás, a közvádlói eljárások, a börtönbüntetéses szankcionálás 1970-es évek eleji rémét könnyű volt elhessegetni?

Hadd kezdjek egy frázisszerű állítással. A nyolcvanas éveket azért mégsem lehet összekeverni a hatvanas és a hetvenes évek Jugoszláviájával. Egyáltalán, roppant nehéz az ilyen korszakokat összehasonlítani a megrendszabályozás szemszögéből. De ha megengedhető itt a spekuláció fényűzése, akkor azt mondanám, hogy a hetvenes években súlyosabb megrendszabályozásra számíthattunk volna, mint 1983-ban. Aki a tekintetével végigpásztázza az Új Symposiont sújtó repressziókat, lényegében belemerülhet Jugoszlávia történetébe a hatvanas évektől kezdve Jugoszlávia fennállásáig. Minden kirótt represszió mögött megfigyelhetők a makrotársadalmi tektonikus mozgások, válságok, minden egyes büntetéssorozat egy válság lecsapódásaként értelmezhető. A Symposion ebben az értelemben mikrováltozata a jugoszláv makrotársadalmi dinamikának. Ha szabad arra hivatkoznom, amit másutt már leírtam: a folyóirat önértelmezési vakfoltja, hogy történetei valójában kifejezik a jugoszláv társadalom válságmozgását: ott ahol a szerkesztői elmozdulásokat, előremozgást észleltek, valójában a mélyszerkezetben krízisfolyamatok jutottak érvényre. Hiszen a folyóirat voltaképpen akkor születik meg, amikor a jugoszláv projektum megroppan, nevezetesen ez a hatvanas évek közepe felé történik, amikor a mellékletből folyóirat lesz. Az első nemzedéket azonban még egy modernizációs hullám tetején kell elképzelni. Aztán, következik a pártszervek ressentiment-szerű visszacsapása 68-után, az alulról jövő mozgolódások izzásának erőszakkal történő lehűtése, és következnek egyáltalán a megfegyelmezés jegyében álló hetvenes évek. A második nemzedék témaváltásai, érdeklődési irányainak módosulása, az egyfajta társadalomkritikai defenzíva persze ebből a kényszerhelyzetből fakadnak. A nyolcvanas évek symposionistái az eszkalálódó jugoszláv válság feltételei között működtek, ezen körülmények között próbálták bizonyítani, hogy a társadalomkritikai parázs nem hunyt ki. Eközben, metaforikusan szólva, itt-ott a végzet dobjai voltak hallhatók, a rendszer egyre inkább veszített a hitelességből, a politikusok pedig nem rendelkeztek tekintéllyel, az emberek cinikusan viszonyultak hozzájuk. Ugyanakkor még fennálltak bizonyos tilalmak, határkijelölő praxisok, és a rendszer még képes volt repressziókat osztani. Ebben rejlett a veszély, mármint abban, hogy a tekintélyvesztő politikai osztály hatalomgyakorlási technikák tömkelegével kompenzálja a gyengülést. Nem gondolkodtunk börtönről, szankciókról, mert ha erről gondolkodtunk volna, akkor megbénultunk volna, de annyi realitásérzékünk azért volt, hogy nem veszélytelen az, amit produkálunk. Nem szabad elfelejteni azt, amit már mondtam, nevezetesen, hogy a vajdasági politikai színtér bővelkedett a repressziókban, beleértve a börtönbüntetéseket is, méghozzá egészen elképesztő esetekben nyúltak ilyen megoldásokhoz. És nem szabad elfelejteni, hogy a vajdasági politikai elit egyik legfontosabb képviselője még 1983-ban azt találta mondani a zágrábi Danasban, hogy a Symposiont a nagymagyar nacionalizmus mozgatja, azaz ezen nacionalizmus ringatta a bölcsőjét. Pontosan emlékszem erre a bölcső-metaforára. Ezen aktus végletesen alattomos volt, ezzel gyanúba lehetett bárkit keverni az akkori országban, de ami még fontosabb, hogy veszélyes, repressziót idéző kisugárzása volt: aki az akkori Jugoszláviában élt, tudhatja, hogy milyen veszélyeket hordott az effajta állítás. Voltaképpen a vajdasági politikai elit, amelynek fennhatósága alatt álltunk, mindig is gyenge lábakon állt, és pozícióit mindig is egyfajta törékenység jellemezte a jugoszláv politikai erőtérben. Tudjuk, hogy amikor a Milošević-rezsim emberei elfoglalták Vajdaságot, akkor senki sem védte a vajdasági politikai reprezentánsokat, még azok sem jártak el így, akik nem rokonszenveztek a Milošević által fémjelzett politikával. Mellesleg szólva, ezek a tények ültethették el bennünk a vajdasági autonómia iránti szkepszist, mert úgy érezhettük, hogy az autonómia ára a represszió. Ez így nem felelt meg a valóságnak, ma másképpen, remélhetően meggondoltabban, fogalmaznék, de akkoriban így gondolkodtunk a repressziók prése alatt. Sziveri János, például, határozottan ellenezte a vajdasági autonómiát, noha persze elutasította a miloševići koncepciót is, és tette ezt pontosan azért, mert fokozottan rossz tapasztalatai voltak a vajdasági hatalomgyakorlással.

Az egykori alapító gárda tagjaival és a törekvéseiket többé-kevésbé támogató vajdasági értelmiségiekkel, akik közül egyetemi oktatói státusuk révén jó néhányan szorosabb közelségben is álltak veletek, mennyire számított közvetlennek, a kölcsönös odafigyelésre és dialógusteremtésre épülőnek a kapcsolatotok?

1977-ben vagy 1978-ban jelent meg egy hosszabb írásom a Symposionban. Aztán a publikáció után Danyi Magdolna, az akkori szerkesztő, szólt, hogy Végel László szeretne megismerkedni velem. Számomra ez nagy megtiszteltetést jelentett, nem beszélve arról, hogy ő, ha jól emlékszem, éppen akkor a Kiadói Tanács elnöke is volt. Az Egy makró... írója őszinte érdeklődéssel fordult a fiatalok felé, kereste az intellektuális beszélgetés lehetőségét. Ráadásul, akkor, amikor, megismertem, éppen azon írását publikálta, amelyben az avantgarde kritikai impulzusának megőrzésére szólított fel. Mindebből lett aztán sokszori együttlét, együttműködés, családi szálakon futó kommunikáció, beszélgetések hármasban Csorba Bélával, aki nem is olyan régen küldött egy megsárgult fényképet, amely megörökítette az azóta agyoninkriminált Ljubiša Ristićtyel való beszélgetést a Végel-lakásban, méghozzá valahol a nyolcvanas évek végén. Ha jól tudom, ez az egyetlen kép az egykori együttlétekről. Várady Tibor pedig a tanárom volt az egyetemen, tiszteltük őt, aztán pedig kolléga lett, legalábbis ameddig a Jogi Karon voltam, és vele is sok beszélgetést folytattam. Az ilyesfajta kapcsolatok tényével éltek vissza a Symposion megbüntetésére irányuló gépezet emberei 1983-ben, akik azzal léptek elő, hogy a háttérben mentorok-patrónusok léteznek, nem is vagyunk mi önállóak, csak tőlünk függetlenül létező agyafúrt terveket közvetítünk. Aztán mindenkihez hozzárendeltek egy ilyen mentort, háttérmozgatót. Gyermeteg, egyúttal álnok inszinuáció, a helyzet teljes hamisítása volt ez, a symposionista hagyományba nem illett bele ez a marionett-helyzet. Bókolást és hajlongást nem akartak ezek az emberek, amely úgymond apajogon illette volna őket. És gondolhatta-e komolyan valaki, hogy amikor éppen radikalizálódni akartunk, akkor elfogadjuk, mégpedig vakon, valaki tanácsát? Lehetett-e komolyan gondolni, hogy rábólintottunk volna egy ilyen atyáskodó-instrumentalizáló viszonyulásra? Ugyan már. De a megrendszabályozó gépezet emberei ezt hitték, persze azért mert hasznosnak bizonyult nekik ezt hinni, és elterelte a figyelmet a lényeges kérdésekről. A helyzetet legalábbis így mutatta be nekünk Gion Nándor, szintén az első generáció tagja, aki a megrendszabályozás előtt volt a Kiadói Tanács elnöke, ám a pontos dátumokra ennek kapcsán már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy az ellentmondásos gesztusokat prezentáló Gionnal többször is beszélgettünk a valamikori Dalmacija vendéglőben, Sziveri Jánosnak egyik versében fel is ismerhető az azóta eltűnt színhely. Gion, aki be volt ágyazva a hatalmi szerkezetbe, úgy mutatta be magát, mint az egyedüli közvetítőt a hatalom és a symposionisták között. Ígérgetett, azt mondta, hogy majd puhítja a vádakat, kivédi a kivédhetőt. Lehet, hogy közvetített, erről nem tudok, de ezt nem jól tette. Bizonyos, hogy nekünk nem segített, később találkoztam vele többször is, kételyekkel terhelten. Magyarországon, aztán, a poszt-szocialista viktimizáció diskurzusának megfelelően áldozattá vált. Bányai János néha átjött a Híd ból a szerkesztőségünkbe. Láttam, hogy Sziveri tisztelettel övezi őt: ami engem illet, keveset találkoztam Bányaival akkortájt, nem is beszélhetünk komolyabb kommunikációról közöttünk. Sokkal többet találkoztam vele a kilencvenes években, akkor együtt is működtünk, egyebütt kifejtettem már, hogy miért tartom fontosnak az akkori ténykedését, és egyúttal próbát is tettem arra, hogy szituáljam Bányai komplex magatartását. Mindenesetre sokat találkoztam vele különféle helyzetekben, de a Symposion ról soha nem beszéltünk, olyan volt ez, mint egy lappangó sötét titok a múltban. Bosnyák Istvánnal a véletlenek kavargása okán nem kerültem komolyabb-szisztematikusabb kapcsolatba, noha elkerülhetetlen-fontos személyiség volt, valójában találkoztunk is különböző konferenciákon, de nem adódott lehetőség a személyes jellegű beszélgetésekre a Sinkó-hagiográfus, eltökélten vitatkozó Bosnyákkal. Ezt sajnálom, egyszer a rádióban írtam róla egy rövid írást, ennyire futotta az erőmből. Igaz, korábban még írtam egy vitatkozó, de tiszteletet kifejező cikket is a könyvéről 1982-ben, ő pedig küldözgette, legalábbis egyes könyveit. Viszont Bosnyák feljegyzéseiből látom, hogy Sziverivel találkozgatott, aki Tolnaival is feltehetően kommunikált, minthogy közel laktak egymáshoz. Amúgy, hadd általánosítsak: az első generáció tagjaira, azaz, ahogy mondod, az alapító gárda tagjaira, egyfelől úgy tekintettünk, mint a Symposion-mítosz/legenda hordozóira, másfelől elégedetlenek voltunk azzal, hogy fellépésükben halványult a kritika fénye. 1983 szituációja még inkább erősítette bennünk az elégedetlenséget, azt láttuk, hogy elmarad a szolidaritás megnyilvánítása, és úgy éreztük, hogy ezen nem tehetjük túl magunkat. És ez keserűvé tett bennünket. Akadtak közvetlen konfrontációk is közöttünk, de ez inkább a nyolcvanas évek második felében történt, és látszólag nem politikai kérdések kapcsán. Hanem, például, áttevődött a konfliktus a Sziveri János költészetére vonatkozó értelmezés övezeteibe. Így reprezentatívnak bizonyult, hogy olyan lényeges és hangadó emberek, mint Gerold László vagy Utasi Csaba, arra törekedtek, hogy lekicsinyeljék Sziveri költészetének jelentőségét arra hivatkozva, hogy csupán egy szerény Domonkos-utánzatról van szó, miközben Sziveri jóval hígabb, mint a Kormányeltörésben írója. Sziveri másokból él, ezt állították. Mármost, Sziveri akkori mestergúnyverse ezt kiválóan ellensúlyozta, csattanós választ adott, de fontosabb az, hogy az első generáció megannyi tagja nem akart szembesülni a leglényegesebb kérdésekkel. És ezt mi 1983 perspektívájában szemléltük, voltaképpen megengedhetetlen dekadenciának véltük. Aztán tegyük fel a kérdést: vajon azért szólít meg annyi embert a Sziveri-vers ma, mert a szerző csak áldozat volt a történelem zegzugos útjain? Vajon költészete csak élősködött volna az áldozati szituáción? Sziveri versus Domonkos: de miért kellene kijátszani az utóbbit az előbbi ellen? És tartsuk be az arányokat. Ne keverjük a jelenséget és a lényeget. Objektíve, a hanyatlás, amely elérte a vajdasági magyar létezést, mélyebben rejlik az első nemzedék ténykedési szintjéhez képest. Azzal a vélelemmel végképp nem tudnék kiegyezni, miszerint egy ilyen, úgymond agresszív szekta kozmopolita ténykedése döntötte a sírba a vajdasági magyarokat. Ez elkerüli a lényeget. Az értelmiséghez néha demiurgoszi szerepet rendelnek hozzá, mintha minden tőle függne, mintha társadalmi-szerkezeti tendenciák nem is léteznének. Néha meg pont az ellenkező módon járnak el, és azt a vádat zúdítják az értelmiség nyakába, hogy túl ernyedt, és nem tesz semmit, miközben pusztul a nemzet. Én ma is azt a hozzáállási stratégiát követem, amit a Symposion szorgalmazott a nyolcvanas évek első felében, és amelynek megpróbáltam hangot adni az említett 200. számban: tisztelegve bírálok, elismerést gyakorolva fejezem ki elégedetlenségemet. Mindez egyszerre jelent leverő és felemelő érzést.

Amikor az általatok jegyzett utolsó, 216. (áprilisi) szám nyomdába került, az estetekről készült fotókat pedig a Forum illetékesei kicenzúrázták, lehetette-e sejteni, hogy még nincs vége a vesszőfutásotoknak? Amikor az 1983 tavaszán forrongóvá váló sajtópolémiák, a Studentben, a NINben, a Književna rečben és Jugoszlávia szerte másutt megjelenő szolidáris megnyilvánulások és tiltakozások, a határozott szellemi tartásról tanúskodó nemes emberi gesztusok és személyes kiállások (Jovan Zivlak, Ilia Mihály, Szörényi László, Radnóti Sándor, Könczöl Csaba és mások) ellenére 1983. november 15-én hivatalosan is kinevezték az Új Symposion következő fő- és felelős szerkesztőjét, a mozgástér alapvetően megváltozott. Egységes tudott maradni az álláspontotok a bojkottálást vagy a lehetséges folytatást illetően?

A legjobb tudomásom szerint az egység hiánytalan volt. Aki ott volt azon a bizonyos utolsó Symposion-szeánszon, április végén, 1983-ban, tehát a kiiktatásunk előtt, az Ifjúsági Tribünön, az együtt gondolkodott, vállalta a kockázatot. Mindenkinek tudnia kellett, hogy milyen kockázati térbe léptünk. És történetesen nagyon sok ember tartózkodott ott, színültig tele volt a terem emberekkel, pattogtak a szikrák, minden tele volt feszültséggel. Fenyvesi Ottó elküldte nekem a fényképet erről a szeánszról, és azt mondja, megtalálható az interneten. És nem emlékszem egyetlen egy esetre sem, amikor valaki megkérdőjelezte volna azt a távolmaradási politikát, amelyet kitartóan képviseltünk a Sziveri-utáni Symposion nal szemben. Az ütlegelések, a kiszabott büntetések összekovácsolták a szerkesztőket, egybeforrasztották őket, léteztek a szolidaritás formái. Ezek ritka pillanatok, tudjuk ezt, de az effajta szituáció nagyon erős egységet teremt. Mondom ezt annak ellenére, hogy az új szerkesztőség kinevezése 1983 szeptemberében világosan jelezhette mindenki számára, hogy miképpen fest a hatalmi konfiguráció. Sőt, mi több, az új szerkesztőség felállítása azt is jelezhette, hogy a repressziók bármikor újra elindíthatók. Nyilván akadtak köztünk különbségek, a szerkesztők zöme nem politikával, koncepciókkal, stratégiákkal, hanem irodalomtermeléssel, irodalomértéssel foglalkozott, amit tisztességesen műveltek. De mindenkit felháborított a hatalomtartók hozzáállása és fegyelmező jellegű hatalmi technológiája. Sziveri János azt mesélte nekünk, hogy a repressziót szervező emberek naiv módon abban a hitben ringatták magukat, hogy lekapcsolják azokat, akiket ők méregkeverőnek hittek, azaz eltüntetik a problémák tényleges létrehozóit, a többiek majd szép lassan, illemtudóan visszaszivárognak a felújított és rendbe hozott szerkesztőségbe. Helyreáll a rend, veszteség nélkül, folytatódhat minden elölről. Nekem könnyű volt a helyzetem, minthogy a híradás szerint azon csoportba tartoztam, amelyet a hatalom a problémák forrásának tartott, vagyis számomra a megrendszabályozás utáni helyzet semmilyen értelemben nem jelentett dilemmát. Csak a szerkesztőség többi tagja számára adódhattak gyötrelmek azzal kapcsolatban, hogy szerepeljenek-e a Sziveri után felállított folyóiratban. És nem fogalmaztunk meg semmilyen tilalmat azzal kapcsolatban, hogy esetleg valaki publikálhasson a poszt-Sziveri-féle Symposionban. De erre nem is volt szükség. Nem láttam megingást. Ez, mármint a távolmaradásban kifejeződő ellenállás, magától értetődő volt, ami azt jelentette, hogy csak kollektív szerkesztői egzisztencia létezhet, alább nem adhatjuk. Hadd következzen most egy darabka múlt. Nemrégiben írtam egy cikket Fehér Kálmán halála kapcsán, aki akkor magas rangú politikus volt, és elbeszéltem, hogy egy Sinkó-díj kiosztás alkalmával odajött hozzánk, és amellett, hogy többek között engem is felelősségre kívánt vonni a Symposion úgymond elfajzása miatt, azt mondta, akárhogy fordul is a világ, úgyis mindig nekünk lesz igazunk. Ez jól mutatja az etablírozott vajdasági magyar elit kínlódását, de azon beállítottságát is, hogy abban a hiszemben éltek, hogy nem történtek visszafordíthatatlan dolgok, a zavar majd kiküszöbölhető. Időközben máshonnan is érkeztek kifogások, Bosnyák István, az első nemzedék képviselője szemrehányással élt. A kidobott szerkesztők nem akarnak ügyesen taktizálni, nem vonulnak vissza hátra, hogy aztán előreléphessenek, és drámai jelentésekbe vonják a történetet. Léteztek persze egyéb kvázi-bírálatok is, amelyek a megrendszabályozás után megnyilvánuló, a hatalmi szervek által szervezett, denunciációk keretein belül voltak hallhatók. Ezek azt harsogták, hogy mi pótolhatatlannak tartjuk magunkat. De ez nem érdekelt bennünket különösképpen, minthogy ezen megnyilvánulásokban nem lehetett igazán intellektuális tétet találni. Bosnyák viszont túlságosan fontos személy volt a Symposion -hagyományban, őt azért nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Csakhogy magasra raktuk a lécet, nem volt visszaút, elszántuk magunkat, és nem volt kedvünk azt a számítgatási gyakorlatot űzni, amit ezen értelmiség még mindig követett. És ami a legfontosabb: Fehér, Bosnyák, ha más és más módon, azt hitték, hogy valamifajta módon folytatható az addig működő vajdasági magyar értelmiségi, taktizáló praxis. De hát ez immáron nem a hatvanas és a hetvenes évek Jugoszláviája volt, nem az a konstelláció uralkodott, amit ők megszoktak és begyakoroltak. Átmenteni a Symposiont a nagy válságon? Kivárni addig, míg új, kedvező szelek fújnak? Erre már nem volt lehetőség, fogyott az idő. Az volt a benyomásunk, hogy az említettek képtelenek felfogni, hogy milyen állapotban vagyunk, és, hogy a szakadék fölött csüggünk. Idejét múlta a gondolkodásmódjuk, hozzárendelődtek egy hatalmi szisztémához, azt hitték, talán, hogy a jugoszláv konstelláció örökké tart. Semmi kedvem ezen emberek felett rideg módon pálcát törni, ezek nem rutinmunkások voltak, nem a hatalom alkalmi csavarjai, hanem a vajdasági magyar kultúra kivételes egyéniségei. Számomra inkább az volt a megrendítő, hogy mennyire meghaladta az erőiket, hogy megértsék azt a tényt, hogy a nyolcvanas évek válságörvénylése érvényteleníti a stratégiáikat és taktikáikat.

A közvetlenül személyes érintettségedről nagyon ritkán szoktál beszélni. A retorziók, a meghurcolás, az egzisztenciális lehetetlenné tétel hatalmi próbálkozásai azonban téged, pontosabban Faragó Kornéliával egyetemben titeket sem kerültek el. Elmondható ezekről valami?

Nekem ezzel kapcsolatban mindig az volt az álláspontom, hogy amennyire csak lehet, kerüljük a személyes történeteket, és a Symposion-ügy ne legyen áldozati elbeszélések summája, lamentációs elbeszélési füzér. Belemerülni túlságosan az egyéni történetekbe: ez vakít, és eltérít attól, hogy magával a dologgal, és mozgatórugóival foglalkozzunk. Ennyi önkegyetlenséget megengedhetek magamnak: aki radikalizmust, társadalombírálatot álmodik, annak számítania kell a kockázatokra is. Márpedig én részt vettem eme radikalizmus formálásában, valamilyen módon tudnom kellett, hogy milyen lehetőségek várnak rám, vagy ránk. Kivételt az említett álláspontomhoz képest Sziveri János szituációja jelentette: az ő esetében ugyanis egybeért a személyes és az általános, ő a testét ruházta be a folyóirat mozgásrendjébe. Ő valóban beszélhetett többes szám első személyében, és vélhetően a legtöbbet ő veszített, hiszen egész személyét elkötelezte a lap által. Tehát a lehető legmérsékeltebben: úgy adódott a helyzet, hogy az egyetem után a jogi karon találtam magam, amely képes volt felsorakoztatni kiváló embereket, de politikai konfrontációk, ütköző belügyi áramlatok állandó színhelyét is jelentette. Mindig rendkívüli állapot uralkodott, vagy őket üldözték, vagy ők voltak az üldözők. Az, hogy társadalomtudományokkal foglalkoztam, eleve megkülönböztetett a többi symposionistától, akik irodalmi pályákon mozogtak. Amúgy, naiv módon, akkoriban azt képzeltem, hogy a vajdasági magyar magaskultúra érzéketlensége egyes kérdések kapcsán, önértési zavarai, annak köszönhetőek, hogy irodalomközpontú. Itt összekevertem az okot és a következményeket. De meg voltam győződve arról, hogy a vajdasági magyar kultúrának ki kell lépnie az irodalomhoz tapadó egyoldalúságokból, később a Symposion ho z fűződő elképzeléseim egy részét éppen ez az igény táplálta. Hozzám tartozott egyébként a tény, hogy az egyetemen szinte mindenki párttag volt, én viszont makacsul kerültem a pártba való beiratkozást, néha ez kellemetlen helyzeteket teremtett. Mellesleg ebből is szokás mítoszokat gyártani, miszerint a rendszer mindenkit erőszakkal bekényszerített a pártba. Ez így nem volt igaz, az emberek egyszerűen azért működtettek ilyen regéket, hogy alibiket keressenek arra, miszerint emelkedni akartak a ranglétrán. Persze voltak olyan posztok, amelyek kapcsán ez tényleg elkerülhetetlen volt, például ilyen volt a Symposion-főszerkesztői pozíció. Ott a párt ifjúsági tagozata, mint alapító, valóban nyomást gyakorolt. Sziveri Jánosnak is végig kellett járnia a beavatással kapcsolatos ceremóniákat, ezt teljesen normálisnak véltük, senki sem tette szóvá. Egyébként csak két ok miatt utasítottam vissza a pártba való beiratkozást: az egyik az undor, a másik egy egyszerű előlegezés, amelyet a tapasztalat alakított ki bennem. Akárhol is felmerült a lehetőség, hogy esetleg párttag legyek, nem tudtam szabadulni az undortól, méghozzá annak okán, hogy elképzeltem, hogy együtt kell lennem olyan emberekkel, akiknek az égvilágon semmi közük nincs a kommunizmushoz, hanem csak a legtisztább opportunizmus okán jegyzik őket a párttagok között. Ezen kívül elég korán arra a megállapításra jutottam, hogy elképzelhető, hogy konfrontációba kerülök hatalmi orgánumokkal, és úgy okoskodtam, hogy jobb és biztonságosabb a párton kívül maradni, mint a stigmát cipelő eretnek pozíciójába kerülni. Az akkor létező gyakorlatot rühelltem, elvégre a Symposion erről szólt, ezt nehezményezte, ugyanakkor az önigazgatású szocializmust, mint eszményt elfogadtam, egyébként is a körülöttem lévők közül senkit sem tudok, aki kifejtett volna valamilyen opponáló koncepciót. A reál-szocializmustól irtóztunk, egyúttal 1981-ben nagyon figyeltünk arra, hogy hogyan alakul az akkori lengyel helyzet, a kapitalizmust pedig teljesen kizártuk, mint tragikus lehetőséget Jugoszlávia és a jugoszláviai magyarok számára. Emlékszem egy szituációra 1981 őszén Eörsi István lakásán, ahol egy illusztris magyar író arról faggatott bennünket, hogy emigrálnánk-e alkalomadtán Magyarországra. Amit mi hárman ott és akkor gondolkodás nélkül visszautasítottunk. Jellegzetes tény, felmutat valamit a nyolcvanas évek elejéről. Visszatérve az egyetemre, a pártonkívüliség ténye jó ideig, ellentmondásos módon, őrzött és immunitást kölcsönzött: voltaképpen már a pályafutásom kezdetén politikai bajba keveredtem, de bizonyos ideig nem tudtak velem mit kezdeni, mert a bevett gyakorlat csak a párt közvetítésével kirótt büntetési mechanizmusokat ismerte. Így a Symposion -kérdés csak egy problémát jelentett a sok közül, ami terhelte az ottlétemet. A végén aztán, pártonkívüliség ide, taktikázás oda, utolért a végzet, és lefokoztak. Viszont a törvény által meghatározott feltételek olyanok voltak, hogy nem tudtak kidobni, így előállt a klasszikus helyzet, hogy nem tudtak sem lenyelni, sem kiköpni. Azt hiszem, felettébb örültek annak, hogy 1988-ban megszabadultak tőlem. És milyen nagy különbség nyílik meg köztünk, mármint János és köztem: a magamfajta ember, aki társadalomtudományi kategóriákkal bíbelődik, lehet, hogy már egy nappal a megrendszabályozás után koncepciókat gyárt, hogy megértse, mi történik. De ez nem könnyű vigasz. Megégetett a Symposion-történet, mint mindenkit, szétesett az, amit építeni kezdtünk, szétroncsolták fölépítő erőnket, de a tudományra, elméletre törő kategóriáknak megvan a distanciáló, ha úgy tetszik, szublimáló ereje. Visszatérve az ódzkodásomra, az elvi kifogásaimra a perszonalizált elbeszélésekkel kapcsolatban, hadd mondjam, hogy az egész dolognak a maga objektivitásában volt igazán súlya, hiszen kíméletlenül felszínre hozta az etablírozott vajdasági magyar értelmiségi kényszerpályáinak jelentéseit, inerciáját, és egyáltalán a vajdasági magyar önértelmezés válságát, valójában a hanyatlását. Valami napvilágra került, amit a Symposion fellépése nélkül elrejtettek volna a vajdasági magyar establishment önideologizáló gyakorlataiban. Ráadásul, az úgynevezett rendszerváltozás után irritáló módon mindenki áldozatnak tudta magát, nagyon nem szerettem az áldozati pózba merevedett magatartásokat. És ez a tény is csak erősítette bennem a személytelenségre, a magára a dologra törő magyarázatok szükségességét. Azért meg kell figyelni, hogy mi még akkor sem törekedtünk személyekre irányuló büntetésekre, személyek élettörténetébe való beavatkozásra, azaz a valamifajta bosszúval párosuló leszámolásra, amikor ez karnyújtásnyira volt tőlünk, mégpedig 1988-ban, amikor rehabilitáltak bennünket. Pedig ott és akkor a nacionalizálódó szerb társadalom szinte igényelte az ilyesfajta bosszút az akkor megbukott rendszer képviselőivel szemben. Mi csak akkor emlegettünk neveket, akkor aposztrofáltunk személyeket, amikor ez a szó legszorosabb értelmében elkerülhetetlen volt, ezt is csak alkalomadtán és csupán egyes pillanatokban tettük. Nem szabadna felejteni, hogy nem akadt egyetlen ember sem Vajdaságban, akit valamilyen retorzió ért annak okán, hogy részt vett, akár közvetve akár közvetlenül, a folyóirat megrendszabályozásában. Nem is óhajtottuk ezt egy pillanatban sem, azaz nem akartunk ellenrepressziókat. Emléktöredékek maradtak, néha ezek előtörnek. Nyilván, ha valaki nyilvánosan belekötne a Symposionba, vagy bagatellizálna ezzel kapcsolatban, akkor minden bizonnyal reagálnék. Milyen emlékeket is említettem az imént? Például, óriásit ugorva az időben, tavaly tagja voltam­ a Radomir Konstantinović-dijat kiosztó bizottságnak, és a helyzet úgy hozta, hogy az a bizonyos említett ember, egykori politikus is ugyanezen bizottság tagja volt, aki 83 őszén nagymagyar nacionalizmussal vádolt bennünket. Eszembe jutott egy sereg idevágó dolog, felidéztem magamban néhány elévült részletet a múltból, ennyi volt az egész. De, visszatérve, azt a tényt szeretném nyomatékosítani, hogy a különféle helyzetekben is arra irányultunk, hogy ne rendeljük hozzá az egész ügyet személyes jellegű vonatkozásokhoz, hanem a tétet elvi szinten juttassuk érvényre. Nem mintha mindennek nem lettek volna fonák aspektusai is: a vajdasági magyar értelmiség magatartása 1988-ban azt a benyomást keltette, mintha a Symposion -ügy meg sem történt volna. Azaz, számukra ezen ügy nem volt egyéb, mint egy üzemi baleset. Az önértelmezés átalakítása? Ugyan már kérem. Buktak, vessenek magukra, nem voltak taktikailag érettek, össze-vissza lázadoztak. Amikor János meghalt, akkor napvilágot láttak a Magyar Szóban addig nem tapasztalható megnyilvánulások, írtak költészetéről, valami tényleg történt, de akkor se létezett komoly igény arra vonatkozóan, hogy megvilágítsák az erőteret. Az Új Symposion-dolog kínos volt számukra. Hagyjuk, csak baj adódik belőle. Valójában a Symposion az útjukban állt, zavarta őket abban, hogy hiánytalanul áldozatként lássák magukat. És aki szemlélte azt a bizonyos rendszerváltást Vajdaságban, annak olybá tűnt, mintha az értelmiség csak nonchalant átgyalogolt volna az utca baloldaláról az utca jobboldalára. De ez már egy másik történet.

Mi történt pontosan azon a nevezetes, újvidéki Írókongresszuson?

Ez 1985-ben történt, tehát két évvel a Symposion megrendszabályozása után. Két aspektust emelek ki. Az első a következő. Sziveri János fel kívánta olvasni a szövegét, amelyet történetesen én fordítottam szerb nyelvre, ha jól emlékszem a kongresszus előtti estén. A szöveg erősen affektív-retorikus volt, izzó-vádló szavakat tartalmazott, és diabolikus jelentésekbe vonta be a politika jelenségét, de János nem politika-filozófus volt, és egy megtört költő-főszerkesztő esetében az ilyen szöveg tolerálható. Voltak többszörösen tárgyalt dilemmáink a kongresszus kezdete előtt, mármint, hogy célszerű-e felolvasni e provokáló célzatú szöveget, és, hogy Újvidéken, ahol mi eleve támaszok, segítők, és szövetségesek nélkül vagyunk, érdemes-e ily módon nekimenni a tartományi hatalomnak. Mert a szöveg ugyan általános állításokat tartalmazott, de azért kihallható volt a konkrét, kemény célzás, amely a tartományi vezéreket illette. Magam is féltettem Jánost, de minden bizonnyal neki volt igaza, miszerint abban a pillanatban már eljutottunk abba a helyzetbe, hogy nincs mit, vagy legalábbis nem lehet túl sokat veszíteni. Ne legyünk tartás híján, ne futamodjunk meg, ezt mondta. És lehet, hogy akkor már nem is nyílt lehetőség arra, hogy a hatalomtartók folytassák a megrendszabályozásokat. János döntött, beadta a szokványos procedúra keretein belül a szöveget, de nem tudta felolvasni írását, valójában nem szólították. A befejezés után elkezdtünk futkosni és kérdezősködni, hogy mi történt valójában, és azt a feleletet kaptuk, hogy adminisztratív hiba okán a felolvasásra nem kerülhetett sor. Meglehetősen kafkai volt a helyzet. Bányai Jánosra pedig azért terelődött a gyanú, mert helybeli lévén, ő vezette azt a szekciót, ahol az írók szövegeket olvastak fel. Megfogalmazódott, hogy, procedurális hatalmánál fogva, ő iktathatta ki a szöveget. Ennek tehát létezett bizonyos valószínűsége, ráadásul mi módfelett elégedetlenek voltunk azzal, ahogy Bányai, a kultúrpolitikus, viszonyult a Symposion -ügyhöz, és Sziveri Jánoshoz különösen, noha ezen megnyilvánulásai nem nyilvánosak voltak. De tudtunk róluk. Mondom, annak a lehetőségnek, hogy Bányai tette félre a szöveget, van valószínűsége, de annak ellenére, hogy ott voltam mindvégig, ezt abszolút bizonyossággal nem merném állítani. Mindenesetre, a szöveget Sziveri János nem olvashatta fel, de megjelent a kongresszus dokumentumaiban, ami szatiszfakciót jelentett. A másik dolog, a konceptuális. Ott Újvidéken szimbolikusan lejátszódott Jugoszlávia szétesése, amiben főleg a szlovének, a szlovén írók jártak élen. Olyan beszédmódokkal éltek, amelyek egyértelműen a szétrajzás felé mutattak, akadtak olyan íróik is, akik azzal léptek elő, hogy a nemzet a legmagasabb rendű modern fogalom. Tudni kell, hogy a szlovén és egyébként a horvát nacionalizmus is mindig céltudatos, államképző, mindig az államhoz viszonyítja magát. Ellentétben a szerbbel, amely rendezetlen, kaotikus, túlpszichologizált: egyik sarkpontja amúgy is a szerb hozzájárulás kapcsán hiányzó hála megnyilvánítása a szlovének és a horvátok részéről. Ezt mi ott láttuk fehéren-feketén, mármint szemügyre vehettük az agilis, stratégiailag magabiztos, anticipáló szlovén írókat, akik ugyan még ott tartózkodtak egy jugoszláv rendezvényen, de voltaképpen a kifelé vezető ajtók felé néztek. És láttunk tehetetlen szerb írókat, akik patetikus Koszovó-mítoszokkal próbálkoztak, és számon kérték a hiányzó szolidaritást. Mindhiába. Nem az értelmiségi diskurzusok forgatták fel Jugoszláviát, ez csupán mítosz, mert a feszítőerők mélyebben voltak találhatók, de Európa ezen részein az értelmiségi artikulációk számítanak, nem lehet mellőzni őket. Reprezentatív jellegűek. Az újvidéki írókongresszus fiaskó volt, állomás a széthullás felé vezető úton, csak görgette tovább a feszültségeket, és hamis hangok sokaságát jelentette. Ott már sok minden félresiklott, legalábbis így tűnt számunkra. Mindenesetre, a kongresszus fejleményei megerősíthették a szemtanúban a szorongató érzést, hogy közelebb kerültünk a szakadékhoz. Ha elfogadható az érvelésem, hogy az Új Symposion egy jugoszláviai magyar történet, akkor némi utólagos okoskodással azt mondhatnám, hogy a kongresszus után fokozódhatott bennünk az érzés, hogy a Symposiont nem lehet folytatni. Baljós érzésről beszélek, nem megfogalmazott meggyőződésről.

A Tito-emlékszámban és egyéb helyeken a régiek közül elég sokan, beleértve a mértékadó szerb, horvát, szlovén alkotók meglehetősen széles körét, közzé tették rezsimhű bólintgatásaikat, nem feltétlenül halvány művészi színvonalon megírván a maguk dicsőítő tirádáit. A tartományi tótumfaktumok és buzgómócsingok biztosan segíteni akartak nektek, fiatalabbaknak némi ideológiai masszírozással, noszogató feltételszabással. Ti kollektíven azonos platformra helyezkedtetek az elutasítás lehetőségeit illetően, vagy egyénileg eltért az álláspontotok?

Tito halála a kezdet kezdetén történt, 1980 májusában. Ez még a mi nemzedékünk pubertáskora. Lehet, hogy az Új Symposion későbbi pályáin másfajta formát nyert volna az emlékszám a létrejötthöz képest, de ez csak spekuláció, nem tudjuk. Legyen világos, figyelembe véve Tito stratégiai-jelképes szerepkörét Jugoszláviában, az emlékszám elkészítésének elutasítása azt jelentette volna, hogy rögtön széthullajtanak bennünket, vagy, hogy Keats-szel éljek, meghalunk, mielőtt az agyunk bármit kihordott volna. Teljesen értelmetlen lett volna, ha erőnket ezen esetben próbáltunk volna ki. Aki pedig nem mérlegel, az ne is keveredjen politikába. Tito élő vagy halott személyét szertartásos gesztusok vették körül: ebben a kontextusban kell érteni az említett emlékszámot is, ami nem volt egyéb, mint egy mikro-szertartás. Technikailag, koncepcionálisan a szám formába öntése Sziveri Jánoshoz kötődött, és meg kell magyarázni, hogy miért történt ez így. Az Új Symposion mindennapjait, a mindennapok prózáját ő fémjelezte, mint főszerkesztő. Ami azt jelentette, hogy ő tartotta a hátát, rajta gyalogoltak keresztül, ő ütközött az apparatcsikokkal, és a káderértelmiségiekkel, elsősorban ő kapta a felülről érkező rúgásokat, neki kellett szembesülnie a nyomdában létező, ha úgy tetszik, alulról jövő feljelentgetőkkel. A hatalmi struktúrákban alakuló érzületeket, véleményeket is ő közvetítette a számunkra. Mindeközben dilemmákkal gyürkőző döntéseket kellett hoznia, méghozzá alkalomadtán pillanatok alatt: ne felejtsük el, hogy az a kor nem ismerte még a ma virágzó gyors kommunikációs formákat, megannyi esetben nem lehetett szerkesztőbizottsági ülést megszervezni a megfelelő időben, nekem történetesen 1983-ig telefonom sem volt. Sokszor közvetett módon kommunikáltunk. Mondok itt egy példát, noha ez nem a Tito-számhoz kapcsolódik, de megmutatja a problémákat. 1981-ben Eörsi István segédletével megjelent Lukács György utolsó interjúja, amelyben Kádár Jánosra nézve dehonesztáló-kritikai megjegyzések voltak találhatók. A kézirat még a nyomdában elkezdte sajátos pályafutását: egy nyomdász feljelentése alapján az akkori belgrádi magyar nagykövetség tiltakozott. Sziveri János egyfajta csellel élt: konfrontálódva a kínos dilemmával, hogy vagy lemondjon a szöveg közléséről, vagy beavatkozásokat hajtson végre, az intervenció mellett döntött, ám, úgy, hogy világossá váljék, hol szünetel a szöveg, pontokat helyezett el, mintegy tudatosítva, hogy valamilyen tiltás és törlés van jelen a szövegben. Ezzel persze sokat kockáztatott, nevezetesen azt, hogy kompromisszőrnek, megalkuvónak minősítsék. De aki gondolkodott, érthette, hogy mi történt. Mégis, voltak félreértések. Ugyanis, évekkel később, a nagy Ady-kutató, Vezér Erzsébet, minden bizonnyal nem tudván a körülményekről, úgy beszélt a budapesti rádióban, hogy lám még a Symposion sem merte leközölni a vonatkozó teljes szöveget. Ám tévedett, hiszen nem a bátorság hiányáról volt szó, hanem egy szituációban kibomló, érthető és értelmes döntésről, amely Jánoshoz kötődött. Volt tehát munkamegosztás közöttünk. Ő tisztelte a mi egyéni irányulásainkat, mondjuk figyelemmel hallgatta az én stratégiai-konceptualizáló gondolataimat is, méghozzá a kezdetektől fogva. Mi viszont tiszteltük az ő döntéseit, és igyekeztünk megérteni a taktikai lépéseit is, a mérlegelő főszerkesztő magatartását, akinek helyt kell állnia a mindennapi hatalmi küzdelmekben, és nem emlékszem arra, hogy bárki is hosszabb ideig duzzogott volna ilyen döntései okán. Ez történt az emlékszám kapcsán is, és ezért nem beszélhetek a közöttünk lévő eltérésekről, noha, mondom, e számot én is, és gondolom, hogy mások is, csak post festum láttuk. Ráadásul, létezett még egy körülmény: a folyóirat megjelenése folytonosan késett. Mi e tényt a fokozott ellenőrzés technológiájának tudtuk be, és roppant elégedetlenek voltunk annak okán, hogy a Híd viszont mindig időben jelent meg. Mindenesetre Jánosnak nem adatott meg az a lehetőség a Tito-szám kapcsán, hogy széleskörű konzultációkat folytasson, ha életben akarta tartani az Új Symposion akkor még alakuló lángját. Igaz, a konstelláció megváltozott valahol 1981-től kezdődően: a hatalmi szervekkel való szaporodó konfliktusok miatt mi is, mármint a szerkesztőség tagjai, többször találkoztunk a hatalom egyes képviselőivel, belebonyolódva különféle vitákba, és intenzívebbek váltak a szerkesztőbizottsági ülések is. Aztán 1983 egyes heteiben, szinte mindennaposak lettek ezek az ülések, mert folytonosan dönteni és reagálni kellett. Mellesleg szólva 1983 májusában, tehát, a megrendszabályozást követően ezek az ülések mindig szertartásosan azzal kezdődtek, hogy János felolvasott egy frissen írt verset: elképesztő volt a teljesítménye azokban a napokban, valójában a versírás olyan volt, mint egy felemelt pajzs a számára. Mindenesetre a kollektivitás erősödése valamennyire tehermentesítette őt, de akkor is megmaradt a kőkemény tény, hogy a támadások-megrendszabályozások elsődleges célpontja János volt, neki kellett nap mint nap az ütéseket tűrni. De mondanom kell még valamit, ezúttal Tito kapcsán, noha ezzel nagyon bonyolítom a választ. Mégis, az, amit mondani szeretnék, hozzátartozik az emlékszám-helyzet összetettségéhez, és ahhoz a tényhez is, amelyet említesz, mármint ahhoz, hogy a régiek közül is néhányan megnyilvánultak dicsőítő ódákkal. Természetesen Tito személyét államilag szorgalmazott apológia vette körül, és egy rituális Tito-emlékszám is értelmezhető volt a hatalomnak való alárendelődés, a behódolás kontextusában. Ezt Sziveri János is tudta, mi is tudtuk. Nem véletlen, hogy az ember vonakodott ilyesmitől, bármikor gyanúba keveredhetett. És sok volt itt a mocsok, ráadásul akadtak olyanok is, akik először élen jártak az ízléstelen dicsőítésben, aztán pedig az ízléstelen ócsárolásban jeleskedtek, a későbbi köztársasági-elnök Dobrica Ćosić jó példa erre. Csakhogy nem lehet az egész kérdéskört puszta manipulációkra leegyszerűsíteni, és csak az udvaroncok apológiája felől szemlélni. Tito megítélése, karizmájának, modernizációs teljesítményeinek felmérése, a 44-es atrocitásokkal kapcsolatos felelősségének értékelése nem csak a mi számunkra bizonyul nehézségnek: valójában nem tudok egyetlen eligazító erejű vajdasági magyar munkáról, amely elemző készséget tanúsítana ezzel kapcsolatban. Tito, amellett, hogy Jugoszláviában a döntőbíró szerepét játszotta, idealizáló és fantáziaközvetített kivetülések tárgya is volt, ő volt az, aki hangsúlyozom, szimbolikusan, ellensúlyt képezett a regresszív politikai folyamatokkal szemben, ő volt az, aki nem volt része a romlásnak. És én legyek az utolsó, aki lebecsülöm a fantázia szerepét a társadalmi folyamatokban. Túlságosan bonyolult volt Tito személye ahhoz, hogy egyszerűen csak besoroljuk őt a repressziókat gyártó szocializmus rubrikáiba. Ha azt mondjuk, hogy mesterségesen létrehozott kultusz övezte, még nagyon keveset mondunk, és rengeteg dolgot elhallgatunk. Egyszerre kötődtek hozzá aláásó-radikális gesztusok, és az államilag szított apológia jelentései, a kettőt lehetetlen elválasztani személye esetében. Én ugyan azt hiszem, hogy történelmileg ő kimerítette a lehetőségeit 1966 és 1968 között, valójában eltolta a bolsevizmust a végső határokig, de elismerem, hogy személye jelképesen továbbra is megtestesítette a Jugoszláviát összetartó kötelékeket, hovatovább azt az egyre bizonytalanodó pluszt, amely fennállt ebben az eltűnt országban. Ez azért fontos, mert a Tito-ügyet 1980-ban sem lehetett leegyszerűsíteni az apológia/nem-apológia, talpnyalás/ellenállás egyszerű ellentéteire. Ha ilyen egyszerű lett volna… Tito halálát lehetett akár a káröröm távlatában is szemlélni, miszerint hála istennek vége a jugoszláv, nemzetfölötti mételynek, csakhogy e halál, megint csak szimbolikusan, megvillantotta Jugoszlávia végét, azaz megnyitotta a szakadék perspektíváját, méghozzá beláthatatlan következményekkel. Aki 1980-ban gondolkodott, előlegezett, annak félelmei és aggályai voltak, nem utolsósorban a vajdasági magyarok sorsával kapcsolatban. És aki figyeli a jelenkor hullámveréseit, és rögzíti a vajdasági magyarokat ért veszteségeket, igazolhatja, hogy az akkori aggodalmak a poszt-jugoszláv jövő kapcsán nem voltak alaptalanok. Az emlékszám-szituációt ez teszi bonyolulttá, ugyanis beleágyazódik egy hatalmas, sötét aspektusokat is magában foglaló jelentéskörbe.

Aki tudományos pályád nemzetközi léptékű alakulását, tanári tevékenységed több országbeli kibontakozását, sőt a közszereplői, a társadalmi folyamatokat, politikai mechanizmusokat elemző és értékelő megvillanásaidat is kellő odafigyeléssel kísérte és kíséri, jól láthatja, hogy az 1983 utáni évek és évtizedek megosztó, szétziláló manővereit, a visszaédesgetés, a jóvátétellel kecsegtetés játékait mindig kellő távolságtartással figyelted.

1983: tünet, amelynek különös összetettségéhez hozzátartozik, hogy megmutatott valami kérlelhetetlent. Láthatod az elmondottak alapján, hogy erősödött bennem a képzet, hogy 1983 után nem játszhatjuk a folyamatosság játékát, noha sem én, sem más nem tudhatta, hogy merre kanyarog a jugoszláv út. Célvonatkozások híján voltunk, ajánlatunk nem volt, de nem is lehetett, mert a peremre szorultunk. De az bizonyossá vált, hogy a régi lehetőségek elérhetetlenek voltak immáron. Ahogy a halálról nem beszélünk folytonosan, mert paralizálnánk magunkat, pedig ott hagyja, szétszórja jeleit megannyi szituációban, úgy nem beszéltünk mi Jugoszlávia szétomlásáról, mert olyan jellegű bizonytalanságot közvetített, amely szorongást okozott. De gondoltunk rá. Valószínű volt, hogy a vég elkerülhetetlen, de a felbomlás formáját még kérdőjel övezte. Mindenesetre az elmondottak jegyében teltek el a nyolcvanas évek, vártuk a bizonytalan kifejletet, ténykedtünk, de időről időre eszünkbe jutottak durva lehetőségek a véggel kapcsolatban. És aztán ott van az a hihetetlenül paradoxális 1987-88-as szituáció: valójában a jugoszláv dekadencia betetőzése. Milošević felülről dirigált, nemzeti hévvel feltüzelt, rohamosztagai a felszabadítás üzenetével jöttek Vajdaságba, a szerbektől úgymond jogtalanul elvett tartományba: legyűrték a vajdasági autonomistákat az elnyomottnak ítélt szerb nemzeti elv nevében, ami lehetővé tette egy megváltozott politikai tér kialakulását, beleértve a nemzeti-kisebbségi megnyilvánulások szabadabb kifejeződését is. Buktak az autonomisták, akik sanyargattak, szankcionáltak bennünket, egyúttal bukott az a represszióval párosuló nemzetfelettiség is, amelybe ők megpróbáltak kapaszkodni. Persze rosszul. Ha mérlegre tesszük a pluszokat és a mínuszokat, akkor azt kell mondani, hogy ezt még pirruszi győzelemnek sem nevezhettük. Olyan szabadságígéret volt ez, amely együtt járhat a jövőbe vezető hidak lerombolásával. Szabadságmegnyílás volt, ám méreggel telítve. A háború szelével érkezett meg az újfajta szabadság. A fordulat magában foglalta a háború, Jugoszlávia felbomlásának erőszak által közvetített lehetőségét: a szerb nacionalizmus térhódítása, kinyilvánított centralizációs igénye egyet jelentett azzal, hogy megpróbálta túllicitálni a horvát és a szlovén nacionalizmust, vészjósló kimenetellel. Későbbi perspektívából ugyan látható, hogy Milošević hatalmi masinériájának öntelt fellépése mögött inkább a bizonytalanság, a szerb nacionalizmus tétova útkeresése állt: a nyolcvanas évek végén azonban Milošević, akihez a néptömegek a megmentő szerepkörét rendelték, kábulatot adott roppant sok ember számára. Szabályosan itták a szavait. És abban a korban lehetett korábban nem tapasztalható módon védeni a nemzeti-etnikai érdekeket. Miközben a vajdasági magyarok védtelenné váltak a közelgő veszélyekkel szemben. A Symposion ról is lekerült a megrendszabályozás bélyege, nem voltunk többé kitaszítottak, de beléptünk egy olyan korszakba, amely fokozta a bizonytalanságot. Emberek sokasága változtatta meg hirtelen modorát, magatartását, behódolva az új hatalmi rendnek, és követve az új idők szeleit: az egyetemen olyan emberek hajlongtak előttem, akik korábban vegzáltak. Nehéz volt navigálni ebben a korszakban. A vajdasági magyar értelmiség egy része azt a vádat terjesztette rólunk, hogy pillanatlovagként élvezzük azt, hogy belerúghatunk a döglött oroszlánba, mármint a bennünket sújtó autonomista hatalmi rétegbe, miközben semmit sem élveztünk, hanem a belső nyugtalansággal küszködtünk. Belemerültem a helyzetbe, beszéltem, hívtak például a Vajdasági Írók Egyesületébe, hogy feltárjam a helyzetet, oda történetesen Fenyvesi Ottóval mentem. Belemerültem az egészbe, de kevés volt benne az öröm, úgy szerettem volna beavatkozni, részt venni, hogy közben távol maradjak. Eléggé nehéz dolog ez. Két különös megnyilvánulásom volt, amellyel talán valamennyire ellensúlyoztam az inszinuációkat. Talán. Írtam egy cikket a Borbá ban , amely valamikor a párt elméleti lapja volt, de a nyolcvanas évek végén már mást jelentett, jelesül, egy még pislákoló nemzetfeletti lángot, amely szemben áll a szétszakító nacionalista partikularizmusokkal. És nyitott volt. Ezen írásban kifejtettem, hogy hogyan illeszkedik bele a Symposion -ügy a felparcellázott jugoszláv hatalmi rend dekadenciájába, hogy ugyan vajdasági magyar vonatkozású kérdéskörből született meg, és rajta vannak a konkrét jegyek, a kisebbségi aspektusok, de valójában az elromlott általánosság kivetülése. És az írásban egyáltalán nem az akkor zuhanórepülésben lévő vajdasági autonomistákat dehonesztáltam, hanem csupán szimptómaként vizsgáltam őket. Az Ifjúsági Szövetségnek jugoszláv szinten volt egy lapja, amely rendkívül erős anti-miloševićista retorikát művelt, aztán az egyik legerősebb újságírójuk eljött Újvidékre, és egy letaglózó írást közölt a poszt-autonomista Újvidékről, különösképpen a szerb idomuló értelmiségről, amely világgá kürtölte gyakorta kétes áldozati mivoltát, és tényleg szerette abszolút áldozatként bemutatni önmagát. Tényleg, volt itt poszt-autonomista mocsok, tetszelgés. Viszont a lap kiemelte a Symposiont, mint figyelemre méltó kivételt, amely nem dől be az újfajta konformizmusnak, hivatkozott is az említett írásomra. Olyan kemény volt az említett újságíró írása, hogy néhány évvel később beültem a könyvtárba, hogy megkeressem a cikket, és azt láttam, hogy valaki kitépte a vonatkozó lapot, valószínűleg az érintettek egyike. Ebben az időben történt ama Symposion nak szánt szeánsz is az újvidéki könyvtárban, megannyi résztvevővel. Megint csak Fenyvesi Ottó küldte el a vonatkozó fényképet, és ő mondja, hogy ez 1989 elején történt. Még Sziveri János is ott volt, ez pontosan egy évvel a halála előtt történt. Az egyik bevezetőt én tartottam, ha jól emlékszem a Magyar Szó eléggé bőségesen tudósított. Azt mondtam, hogy nem létezik Symposion megátalkodott társadalomkritika nélkül, lett légyen ez autonomista vagy másfajta politikai rezsim. Mindez azonban a vajdasági magyar értelmiséget nem igazán érdekelte. És mindez inkább volt kínlódás, utórezgés, utóharc, mint egy új korszak hajnala. Nehéz volt ebben részt vállalni. Tudom, hogy közben is létezett a Symposion , hovatovább, tehetséges fiatalok működtették, akik semmiről sem tehetnek, nem az ő képességeikről volt szó, de engem kétségek gyötörtek: nem szűnt-e meg már a Symposion , nem fejeződött-e be, ott 1983-ban? Nem tetszhalott-e immáron? Hiszen ilyen jelenségek, mint a Symposion , olyan jelentéseket foglalnak magukba, amelyek akaratunkon kívül valósulnak meg. Nekem egyre inkább úgy tűnt, hogy a meglóduló történelem immáron nem nyújt talajt ahhoz, amit én a Symposion lényegének tartottam. Vannak visszafordíthatatlan dolgok, nem lehetett volna újrakezdeni. Lehet, hogy valaki reménykedett ebben, de ennek nem volt alapja. És rossz fordulatot vett a történelem.

Már az 1980-as évek második felében átfogó értelmezését nyújtottad a symposionista gondolkodásmódnak, a mozgalom-jelleg tarthatatlanságát számításba véve. Általában három nemzedék egymásutánjáról, intellektuális stafétájáról szokás beszélni, ám úgy tűnik, hogy ez a származtatási modell, intézmény- és eseménytörténeti korszakolás nem minden szempontból, és nem minden érintett számára megfelelő.

Elismerem, kissé sematikusnak tűnik ez a szeletelés és korszakolás. De hogyan formázzuk meg a Symposiont, mint történetet? Nem lehet elmondani a történetet, nem lehet magyarázni a Symposion t , és nem lehet oknyomozni időbeli klasszifikáció nélkül, ez az alapja annak, hogy orientálódjunk az időben. Aztán a nemzedék nem életkor, nem biológia, hanem eszmei dimenziók, valamint cselekvésformák együttese és kereszteződése. És belső késztetések, elhatározások, tettrekészség, valamint a külső impulzusok, kényszerek elegye. A nemzedék fogalma irányt ad, általa megragadható a dinamika. Azt viszont sose gondoltam, hogy a Symposion-nemzedékek valamilyen tökéletes egységben léteznek, nagyon is léteztek belső feszítőerők, sőt, mi több, a mi nemzedékünk erőteljesen tapasztalta ezeket a differenciákat az első nemzedék kapcsán, nem utolsósorban annak okán, hogy különböző magatartást tanúsítottak a nemzedékünk iránt, amely magában foglalta a rokonszenvet, de a szkepszist vagy éppen az elutasítást is. Valójában a közöttük lévő implicit különbségek is akkor nyertek élesebb kontúrokat, amikor szembetalálkoztak az általunk keltett hullámgyűrűkkel. Egyébként az itt szóba hozott írásomban, amely Bosnyák egyik könyvére vonatkozott, pontosan ezt domborítottam ki, mármint bíráltam Bosnyák aggálytalan nemzedék-képét, és azt a tényt, hogy nem veszi figyelembe a belső törésvonalakat. És feltehető, hogy közöttünk is adódnak különbségek, feltehető, hogy amennyiben reflektálnánk az alapállásainkra, akkor a politikai spektrum különböző pontjain foglalnánk el helyet. Még véletlenül sem áltatom magamat azzal, hogy ugyanazt gondoljuk a lényeges kérdéseket illetően. És azzal sem hitegetem magam, hogy egyformán értelmezzük a Symposion-ügyet. A poszt- Symposion kor, a megnyilvánulásaink eltérései megmutathatják, hogy valószínűleg mindig is léteztek közöttünk különbségek, ám nem nyílt arra lehetőség, hogy ezek kibontakozzanak, és formát nyerjenek: ne felejtsük el, hogy a nyolcvanas években, például, egy kisebbségi értelmiségi szereplőnek lehetetlen volt robusztusabb jobboldali álláspontot képviselnie. Nem beszélve arról, hogy a szolidaritás akkor és ott fölülírta a különbségeket. A nemzedék nem szükségszövetség, de van eldöntetlenség az egységesség fokozatait illetően. Tehát, igen, a nemzedékemben is voltak-vannak belső feszítőerők, de akkor is léteztek közös tapasztalatok, közös vonatkoztatási pontok, amelyek szükségesek egy nemzedék létrejöttéhez. Mindegyik Symposion-nemzedék ténykedése kifejezi a jugoszláv történelem konkrét meghatározottságainak sűrítményét. Ha közelebbről vizsgáljuk az események lüktetését, akkor megpillanthatók a nemzedékeket különféle módon meghatározó hatalmi technológiák, a jugoszláv történelem fordulatai, a belső kisebbségi hatalmi konfiguráció. Mindezért gondolom, hogy elengedhetetlen ilyen modellel élni.

Többször világossá tetted, hogy az utólagos szépítgetések, a kultuszteremtő kozmetikázások hidegen hagynak, kizárólag a tárgyilagos és szakszerű feldolgozásnak van értelme, akár a folyamatszerűséget, akár a sajtó- és művelődéstörténeti jelentőséget, akár az önálló életművek maradandóságát vizsgáljuk az Új Symposion esetében. Mit lehet tanácsolni azoknak (jócskán akadnak), akik nem szeretnék vagy képtelenek ezt tudomásul venni?

Hamis dicsfényre, vagy önsajnáló panaszszavakra nincs szükség. Amúgy, soha nem volt egyszerű hozzányúlnom a Symposionhoz , noha régen foglalkozom ezzel. A Symposionról beszéltem, mégpedig már korán, miközben a Symposionhoz tartoztam. De soha nem akartam tagadni, hogy a Symposionból jöttem. Talán azt hozzáadnám, hogy igaz, hogy a tárgyilagos tolmácsolás mellett török lándzsát, de nem érzek kedvet arra, hogy szaktudományi tárggyá csupaszítsam a Symposiont. És főképp visszautasítanám azt a szaktudományoskodást, amely pacifikálná a folyóiratban megbúvó feszítőerőt, és eltávolítaná, kimetszené belőle a kritikai fullánkot. És a tárgyilagosság nem semlegességet jelent, a tárgyilagosságot csak azért támogatnám, mert abban reménykedek, hogy analitikus hozadékokkal jár. Ezt még akkor is igenlem, ha tudom, hogy vannak Symposion-mítoszok, hovatovább én is szeretek megmerítkezni ezekben, a mítoszok ugyanis hatalmas anyagot biztosítanak a gondolkodás számára, és van objektív meghatározottságuk. Egyszer, nem valami nagy fantáziával, úgy fogalmaztam meg a saját pozíciómat, hogy a félobjektivitás helyzetében vagyok a Symposion kapcsán. Viszont nem tudok tanácsokat adni azoknak, akik másfelé tájékozódnak hozzám képest. De azt esetleg mondhatom, hogy van talán egy általánosítható különbség az értelmezők között. Vannak tudniillik azok, akik számára a Symposion tanulságokat kínáló történet, amiről érdemes továbbra is gondolkodni, dacára annak, hogy hatalmas változások álltak be időközben. Itt a tárgy komplex, izgalmas, és újraértelmezendő, és mozgó célpont. A Symposion nem folytatható, mondtam, de feszültségformája, nyugtalansága ettől még aktuális. Pontosabban, aktuális abban az értelemben, ahogy Giorgio Agamben ejt szót erről: aktuálisnak lenni azt jelenti, hogy distanciát tartani a fennállóval szemben, és nem engedni, hogy vakítson a fennálló világosság, bár ezzel még nem mondtam el mindent. Akik ehhez a csoporthoz tartoznak, nem halotti bizonyítványt akarnak kiállítani, hanem megvizsgálni, hogy mit mulasztottunk el a múltban. És vannak azok, akik számára a Symposion csak tovatűnő része a tökéletesedett bűnösség világának, mármint a szocializmusnak, egy múló történet azon belül, lezárult, elmeséltük, leróttuk a kegyeletünket, engedtük, hogy a szereplők emlékezzenek, ennyi elég is, nem kell túl sokáig foglalkozni a szocializmus hulladékaival. Nem volt ott semmi, ami említésre méltó. Kell-e mondani, hogy az első csoporthoz tartozom?

Egyetemi diákok sokaságát, szépírók, irodalomtörténészek, kritikusok, szociológusok, filozófusok illusztris társaságát támogattad és nevelted ki Újvidéken, Belgrádban, Mariborban, nem is beszélve azokról a feltörekvő fiatalokról, akiket Magyarországon tanítottál az utóbbi évtizedekben. A szegedi Gondolat-Jel és a Pompeji , a budapesti Kellék és a Magyar Filozófiai Szemle munkatársi közösségét, internetes portálok lelkes kollektíváit szintén erősítetted, mentoráltad hathatós közreműködéseddel. Hogyan látod, mi az, amit az arra érdemesek javára tudtál és tudsz a jövőben fordítani mindazon szépirodalmi és művészeti energiatartalékokból, ama munkamorálból, ízlés- és ismeretanyagból, melyeket a symposionista értékrend bíráló attitűdje, valamint az intellektuális tájékozódás naprakész tudományos praxisa teremtett meg és tett továbbvihetővé?

Csak az álmaimról beszélhetek, minthogy álmokat vetítettem bele a Symposionba. Egy olyan folyóiratot szerettem volna talpra állítani, amely egyesíti a legmélyebb reflexivitást, a legközvetlenebb társadalombírálattal, amely ötvözi a mindennapi forgácsokra irányuló élcet, a naprakész polémiát a kontemplatív magába fordultsággal, olyan folyóiratot, amely egybetömöríti a pergő kritikát, amely együtt rezdül a közszféra moccanásaival, valamint kifejezi azok beállítottságát, akik át akarnak látni a kényszereken az olyan filozofikus reflexióval, aminek semmi köze sincs a professzorfilozófiához. Olyan folyóiratot anticipáltam, amely szenzitív a kisebbségi kényszerhelyzetek jelentéseire, de a fogalmi vonatkozásokra is. Ábránd? Utópia? Illúzió, amely nem akarja figyelembe venni, hogy mindezt kisebbségi távlatban kellett megvalósítani? Megjegyzem, hogy ebben a dologban a mintát a régi Symposion legjobb pillanatai jelentették, vagy a zágrábi Praxis című folyóirat, amelyben egyszerre szerepeltek reflexív elemzések, és konkrét kritikai megnyilvánulások. Voltak ilyen pillanatok az általunk szerkesztett folyóiratban is, ez megelégedéssel tölt el, kérdés, hogy hány ilyen pillanat volt. Szeretném, ha több lett volna. És a mai kor. Nem lehet átsiklani afelett, hogy milyen nehézségek merülnek fel ma a kritikai ethosz és a reflektáltság szintéziskísérlete előtt. Megrendülnek a felvilágosodás és a modernség oszlopai, eszmék roppantak össze, gyanúba fogják a kritikát, mint a reflexivitás különös válfaját, a pluralizmus és a tolerancia fogalmai egyre inkább a relativizmus felé csúsznak, a rendszerkonform posztmodernizmus a történelmiségre mint kritikai instanciára az elévültség címkéjét ragasztja, az objektivitás síkja mögött pedig álcázott erőszakot gyanítanak. Sok mindent gátol ez ma. Ma nem kell szétverni csoportokat, hogy rájuk süssék a hatalom bélyegét, hozzáigazíthatók ezek a létezőhöz sokkalta hatékonyabb módon. Nehéz helyet csinálni a rendszerfeltételeket is tárggyá tevő kritikának. Aggódom, baj van. Nem veszi-e ki mindez a kezünkből az elkötelezettség gyakorlásának lehetőségét?

*Megjelent a Próbára tett emlékezet című interjúkötetben (Művészetek Háza – zEtna, Veszprém–Zenta, 2018)