„Nem cicomázunk, teljes keménységgel megyünk bele a dolgokba”
Virág Zoltánnal a Próbára tett emlékezet fölött Balázs Attila beszélget

Balázs Attila: Én kezdem. Azért, mert tulajdonképpen mi úgy döntöttünk, hogy megfordítjuk a játékot, s én kérdezem Virág Zoltánt. Persze, ez egy nagyon merev dolog volna így. Inkább beszélgessünk. Egy nagyon fontos kérdésem van hozzá, aki a Szegedi Tudományegyetem egyik központi figurája. Nélküle az egész épület összedőlne, és a tudomány is – főleg az, amelyik a Délvidék felé érdeklődik, a történelmi Délvidék felé. Ami, ugye, mi vagyunk. Ne tévesszük össze: a történelmi Délvidék! Mert a magyarországi Délvidék Szegedet és környékét is magában foglalja. Nagyon fontos és összetett kérdésem van. Sokat gondolkodtam ezen idejövet. Te mikor és hol születtél?

Virág Zoltán: Zalaegerszegen születtem a '60-as évek második felében, 1966-ban.

B.A.: Ez döbbenetes dolog, mert ilyenkor már nem lehet születni. De úgy látszik, hogy mégis csak. Tehát az ekkor született emberek is valahogyan felfejlődnek, és megtudják például, hogy a Délvidéken van egy mitológiai óriás, úgy hívják, hogy Tolnai Ottó. Ez neked Zalaegerszegen, ami egy másik kuckója a világnak, hogyan és mikor kezdett bejönni? Hogy itt létezik egy olyan valami, ami vajdasági vagy jugoszláviai magyar irodalom?

V.Z.: Hároméves koromban kerültem Szegedre.

B.A.: Sietned kellett, mert későn születtél.

V.Z.: Nagyon belehúztam. Az iskoláimat a városban végeztem. Egyetemi tanulmányaim során, Ilia Mihály vezérletével jutottam arra a sok-sok ismeretre, ami elvezetett odáig, hogy a szakdolgozatomat Balázs Attilából írjam.

B.A.: Ez egy kicsit már kezdi az ízléstelenség határát súrolni.

V.Z.: A többit pedig tessék hozzá gondolni.

B.A.: Ilia Mihály neve folyton felmerül ebben a szövegkörnyezetben, ebben a konstellációban. Most nem alá akarok kérdezni, de egy kicsit abba az irányba folytasd, hogy Ilia Mihály munkásságát domborítsuk ki, húzzuk alá, hangsúlyozzuk, és köszönjük meg neki.

V.Z.: Nagyon nehéz róla megindultság nélkül beszélni. Itt, a teremben is vannak többen, akik érzik ezt, s tudják, hogy miért. Neki nagyon sok mindent lehet köszönni. A tanítványok hadának kinevelésén túl a kultúraközvetítés okán, meg egyáltalán, a jelentős alkotók, tudósok felfedezése miatt. Természetesen munkásságának óriási részeleme a vajdasági alkotók pátyolgatása, istápolása, valamint annak a hatalmas szakismeretnek az átadása, amelynek én is a részesítettje, kedvezményezettje lehettem-lehetek.

Egyébként, hogy tovább cikizzelek, hozzá kell tennem, amikor előálltam nála azzal, hogy Balázs Attila Cuniculus című regényéről szeretnék szakdolgozatot írni, akkor…

B.A.: …azt kérdezte, hogy pont arról?

V.Z.: Nem éppen. Azonnal érdeklődött tőlem, ismerem-e a szerzőt. Mondtam, hogy nem. Összehozzam vele? – kérdezte. Rávágtam, inkább ne, az majd egy későbbi alkalom legyen. Úgyhogy tényleg szabad kezet kaptam. Mint ahogy mindenki szabad kezet kapott tőle. Ma ugyan már csak félig aktív, doktoranduszokkal foglalkozik kizárólag, de nálunk előírás – és akkor ennyit a szegedi egyetemről is hadd mondjak, ha már voltál szíves a munkahelyemet emlegetni –, a szakdolgozók számára kötelezettség, hogy Ilia Mihállyal konzultálniuk kell. Ha törik, ha szakad. Így legalább mindegyikük felcsipegethet valamicskét abból az ismeretanyagból, amelynek a méretét az imént lefestettem.

Egy olyan szobában dolgozunk – vagyis én örökölhettem az íróasztalát meg a székét a kívánságának megfelelően – ahol nemcsak az emlegetett Tolnai Ottó üldögélt, még sorolhatnám a neveket a vajdasági alkotók közül –, hanem Bohumil Hrabal vagy Danilo Kiš is. Igaz ugyan, hogy a belügyi szervek ezt a szobát hallgatták le leginkább az egyetemen; megvan az anyag, melyben Danilo Kiš nevét alig tudták átírni, mert fogalmuk sem volt, ki az a Kiš/Kis/Kiss nevű illető, aki beszélget a mesterrel. Szóval ennyit még az aurához tegyünk hozzá.

B.A.: De mielőtt Ilia Miska bácsit elhagynánk magunk mögött és tovább utaznánk, azért in concreto ejtsünk egy-két mondatot arról, mi volt az, amit ő tudott, ő mikor találkozott ezzel, hol keletkezett az ő ragaszkodása, azonkívül, hogy a név, az „Ilia”, erre a lenti, déli világra utal-e.

V.Z.: Mindez az idők homályába vész. Őt nem a területi hovatartozás, nem a személyes nexusok egyszerűsége vonzotta sohasem, hanem az a nyelvközi, kultúraközi összegződés, amelyben úgy tudott évtizedek alatt embereket kapcsolatba hozni egymással, hogy azok folyton gazdagodtak a segítsége által, beleértve mindazokat is, akik soha nem találkoztak vele személyesen. Ez olyan ritka tulajdonság, ami keveseknek adatott meg. Végel László többször megírta, hogy ha volna a 20. századnak Kazinczyja, az ő lenne. Ha létezik szent ember, miként Szörényi László fogalmazott a hetvenedik születésnapján, ki más lehetne, mint ő. Tehát azt a jelenségtípust, amit képvisel, valahogy ekként lehetne megragadni. Akik közvetlenül ismerik a körünkben lévők közül, jól tudják, hogy mindehhez páratlan szerénység, utánozhatatlan segítőkészség társul, és ez sohasem huny ki. Akkor sem, amikor az illető, akin lendíteni kellene, nincs a közelében.

Ez a vajdasági irodalom egészére intézményes értelemben vonatkozik. Tehát – hogy egy egyszerű példát említsek – a szegedi egyetemi könyvtár gyűjteményében a kisebbséginek, határon túlinak nevezett irodalmak szakterületét érintő könyvek sokasága főként az ő jóvoltából hozzáférhető, a privát kollekciójából önzetlenül adományozott rész, egészen elképesztő ritkaságokkal tűzdelve, amilyen mondjuk Szenteleky Kornél levelezésének első kiadása. Többek között ezzel sem rendelkeznénk Szegeden, de hát gond nélkül lemondott a saját példányáról a könyvtár és olvasói javára

B.A.: Mindig vannak kérdések, amiket máshol kellene megkérdezni. De most ez a helyzet adódott. Te ülsz itt. Akkor még egy Ilia Mihály-kérdés. „Ilia.” Tudsz valamit az ő származásáról?

V.Z.: Erről néhány alkalommal nyilatkozott már, úgyhogy nem nagyon kívánnék belemenni. Utána lehet keresni. Ne én legyek az, aki…

B.A.: …lelövi a poént?

V.Z.: Tényleg távol áll tőlem, hogy lelőjem a poént, az onomasztikával és egyéb rejtelmekkel traktáljak bárkit is.

B.A.: Mondhatsz még csúnyább kifejezést is.

V.Z.: Nincs ilyen szándékom. Bár a Cuniculus cím áthallásainál leragadtam egy kicsit annak idején.

B.A.: Hálás vagyok. Lovat adott alád. Vagy nyulat.

V.Z.: Így van. Összefoglalva: a szláv gyökérzet és a romániai szálakig tartó vonatkozásrendszer egyszerre érdekes a névmagyarázatnál.

B.A.: Akkor Bloomról sem beszélsz, meg Joyce-ról sem?

V.Z.: Legyen elég a Zala megyei hovatartozásom.

B.A.: Jó. Akkor ezt is átugorjuk?

V.Z.: Nos, a vezetéknevem Erdélyből származik. Temesvári illetőségű a nagyapám, aki a II. világháború vége felé átszökött Magyarországra, Szegeden elkapták, kicsit bebörtönözték, vizsgálati fogságban tartották, ám kiderült, hogy a kőolajiparban elég komoly szakértelemmel rendelkezik, ezért a Zala megyei kőolaj-kitermelés egyik előmozdítójává és irányítójává vált villámgyorsan. Ez az enyéim egyik ága. Német ajkú nagymamám mindössze tizenhat éves volt, amikor megszöktették a Priegl családtól. Heilbronnba áttelepedő famíliájának ellenkezése dacára is kitartott a nagypapám mellett, noha húsz év volt közöttük a korkülönbség. Ehhez jön még a göcseji környezet, ami anyai ágon szlovénokból, horvátokból és persze magyarokból áll.

B.A.: Erről beszélj egy kicsit, mert nyilván elvezet valahogy a volt jugoszláv konstellációnál kicsit szűkösebb, de mégis létező multikultúrához.

V.Z.: Ekképpen áll össze a tabló Ruzsicsokból, Fitosokból és más különös nevűekből – a Virág és a Balatoni mellett. Ez az összetettség az egyetemi tanulmányaim során szükségszerűen vezetett el (egy hosszú, régi magyar irodalommal kapcsolatos kitérő után) a kortárs irodalomhoz, majd ezen belül az akkor tananyagszerűen vajdaságinak nevezett irodalom feltérképezéséhez.

B.A.: Hát jól van. Még következik egy érdekes kérdés. Aztán nem nagyon lesz több. Ez a te választásod volt?

V.Z.: Teljes mértékben. Ennek viszont egyszerű a háttere.

B.A.: Vagy egy ilyen nagyon agresszív ember, mint Ilia Mihály tukmálta rád?

V.Z.: Egyáltalán nem. Sőt, amikor az első szemináriumára és előadására megpróbáltam bejutni harmadmagammal, akkor létszámfelettiként kizavart bennünket az órájáról. Ami jogosnak számított, hiszen sokan érdeklődtek iránta. Aztán később ezért mindig exkuzálta magát.

Szóval szegedi lakosként a kishatárátlépési engedély birtokában bőséges kulturális tapasztalatra tettem szert a szabadkai és egyéb kiruccanásaimon. Ezek középiskolás korom táján már igen komoly könyvmozgással is jártak.

B.A.: Én vittem oda, te meg hoztad ide. Vagy vitted amoda. Tehát találkozhattunk volna útközben.

V.Z.: Bizony, egy szabadkai könyvesboltban jutottam hozzá a magam Cuniculus-példányához. Ami aztán negyedéves koromban újra előkerült, és készen állt a terv.

B.A.: Most már olyan, mintha nyúlhájjal kenegetnél. Inkább beszélj magadról!

V.Z.: Nem hízelgésből mondom. Így történt.

B.A.: Az egy jó regény.

V.Z.: Hasonlóan gondolom. Ebben egyetértünk.

B.A.: De hát, túllépnénk e mai korcsmán, vagy nem? Ha Ilia Mihályt, mint paradicsom mellől a karót, elvesszük, akkor te hogyan dűlőztél tovább magad ebben a témában? A viccet félre. Nyilván valamikor elkezdett komolyan foglalkoztatni ez a téma, ami ebből a könyvből* is látszik, meg tulajdonképpen mindenből. Vagyis a jugoszláviai magyar irodalom, sőt tágabban, az említett multikulturalizmus aurájában téged minden érdekelt, ami minőségi és ami érdekes, és ami valamiféleképpen összeköthető a valamikor létező jugoszláviai magyar irodalommal, és annak is azzal a részével, ami áthajlik a határon. Nem is tudom, ebben azért te a legnagyobbak között vagy. Ezért érdekel ez egészen személyes motívumokig lebontva. Szóval mire működött ez a motor?

V.Z.: A szokványos középiskolai tanári karrierrel indult az egyetem elvégzése után a pályám. Illetőleg már végzős egyetemistaként az akkor még önálló Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán óraadó lettem. Az oktatás akkori rendje hozta magával azt, hogy a főiskolai szisztémának megfelelően világirodalmat ugyancsak lehetett tanítani, nem pusztán magyar irodalmat. Ott már ezeket a szimpátiáimat jócskán ki tudtam élni. Középiskolai tanárként egy olyan periódusban, az 1990-es évek legelején kezdtem, amikor nagyon sok vajdasági fiatalt az egyetemünk gyakorló gimnáziuma úgy bújtatott, hogy a Szegedre áthozott fiúgyerekek életkorát átírták, hivatalosan bizonyítván, hogy nekik a magyarországi oktatásban biztos helyük van. Az iskolavezetés érzékelte az inspirációmat, hát rám bízták ezeknek a diákoknak a korrepetálását, a velük való külön foglalkozást, amit komoly elhivatottsággal végeztem. Aztán néhányan közülük egyetemi hallgatóimmá lettek. Néhányan le is doktoráltak. Tehát eljutottak a megfelelő szintekig. Ez lenne az egyik réteg. A másik réteg pedig az, hogy a doktori fokozat megszerzése nyomán és az egyetemi álláshelyem megszerzése után elég gyorsan kikerültem vendégoktatóként Szlovéniába a 2000-es évek elején, nevezetesen a Maribori Egyetemre.

B.A.: Közbevágok. Beszélsz szlovénul?

V.Z.: Nem. Ám ez a fajta külföldi oktatási kapcsolat csak megerősített. Igaz, hogy ott a muravidéki magyarság kiművelésére szakosodott tanszéknek voltam a munkatársa, viszont a több évtizedes fennállású kiváló képzésnek azon vendégoktatói közé tartoztam, akik szívesen fogadtak olyan szlovén hallgatókat is, akik magyarul semmit sem tudtak, de a magyar nyelv és kultúra fölöttébb érdekelte őket.

B.A.: Akkor találkoztatok: te nem tudsz szlovénul, ők meg nem tudtak magyarul.

V.Z.: Kezdetben angolul vezettem a szemináriumokat, úgy társalogtunk. Végül magyarul megtanultak annyira, amennyire lehetett, elég jól egyébként. Egy későbbi fázisban, 2013 és 2016 között Zágrábban szintén dolgoztam vendégtanárként. Próbáltam a kapcsolataimat, a kapaszkodóimat elevenként megtartani. Ennek a kötetemnek a korábbi része – mert voltaképpen egy második menetről van szó – szerb, horvát, szlovén és magyar írókkal folytatott beszélgetéseket tartalmaz. Most külön a vajdasági alkotókra koncentráltam. Nem lehetek elég hálás Beszédes Istvánnak, aki megteremtette az alkalmakat, sőt néhány szerzőt addig-addig masszírozott, míg ráálltak arra, hogy nyilvánosan beszélgessenek velem, azaz ennek az eredményességnek igen erős a helyi vonatkozása. Döme Szabolcsnak és Sinkovits Péternek a jelenlétükben szeretném megköszönni azt a hatalmas munkát, amivel a hanganyagot feldolgozva írott szöveggé tudtuk változtatni az elhangzottakat. Néhány beszélgetés nem e zentai emelvényen zajlott le. Egy-két helyen sajnos nem jól vették fel, vagy nyoma veszett a hanganyagnak, így akad, ami kimaradt a sorból, nem kerülhetett bele a könyvbe.

Azt a – hogy is mondjam – kínlódásomat erősítette fel ez a tervezett gyűjtemény, hogy még élő, jelentős alkotókkal meg kellene próbálni úgy beszélgetni, hogy az emlékezetüknek a próbára tételét valahogy kivitelezhessük. Közbevetőleg hadd áruljam el a közönségnek, hogy a megelőző kötetben Balázs Attila nevű kedves szerzőmmel szintén volt módom társalogni – zárójel bezárva. Az a nem titkolt cél vezérelt tehát, hogy a neves személyeket úgy igyekezzek megszólaltatni, hogy a felmerülő kényes kérdésekre, a problematikus életszeletekre is rávilágíthassunk a pályájukkal és azon intézményekkel, szervezetekkel kapcsolatban, amelyekkel összeköttetésben álltak. Szerencsés fegyvertény, hogy olyan szereplőt is meg tudtam szólaltatni, aki alig adott élete során interjút – jelesül Danyi Magdolnát. Kivételes lehetőség volt, hogy a nagyon hosszú betegeskedés, a kommunikáció-képtelenségig fajuló elvonultság után mégis rábólintott a beszélgetésre.

B.A.: Nem tudom, hogy mi meddig beszélgetünk még, mert 20 perc 41 másodpercnél tartunk, és professzor úr nagyon helyesen és nagy rössel, vortexi energiával ráterelte az én kalandozó kérdéseimet a könyvre. Csak annyit akartam megállapítani, és érdekesség különben, hogy most, a Belgrádi Könyvvásár alkalmából meghívott egy ember, akit Marko Čudićnak hívnak, ő a Belgrádi Egyetem Hungarológia Tanszékének a vezetője. Elmentünk oda Fufuval, vagyis Bicskei Zoltánnal. Ő egy jazzkönyvet** írt. Azt mutatta be a kiadójával. Én meg a holnap esetleg sorra kerülő Szökés a bolhacirkuszból című könyvemet. Az volt az érdekes a dologban, csak eszembe jutott Szlovénia kapcsán, hogy mondta Marko Čudić, hogy beszéljünk szerbül. Tudniillik azoknak a fiataloknak a kedvéért, akik most iratkoztak be ebbe az iskolába, és még nem tudnak magyarul. És semmi: remélem, hogy megtanulnak.

V.Z.: Olyannyira megtanulnak, hogy ha már Markóról beszélünk, e zentai származású kiválóságról, vele közösen néhány éve egy Erasmus+ kreditmobilitási programot futtatunk egyetemeink között. Ennek az a különlegessége, hogy szerbiai hallgatók jöhetnek több szemeszternyi időre a szegedi bölcsészkarra: az elmúlt körben kilencen voltak, most hatan-heten készülődnek. Éppen tegnap írtam alá és pecsételtem le a papírjaikat. A tanárcsere egyaránt esedékes, s rábírtam Markót, hogy a jelentékeny szerb irodalmárok közül szintén hívjunk meg valakit. Kifejezett örömünkre Aleksandar Jerkov november 19-étől Szegeden tart néhány előadást.

B.A.: A Grand Caféban?

V.Z.: Nem. Ezek rendes egyetemi, tantermi előadások lesznek.

B.A.: Nekem a legjobb élményeim éppen oda kötődnek. Meg a kollégiumhoz. De arról nem beszélünk.

V.Z.: Miért, emlékszem néhány izgalmas eseményre a Móra Kollégiumból…

B.A.: (Nevet.) Mondd már el a kedves közönségünknek!

V.Z.: …amelyeknek a közreműködője voltál. Úgy látszik, nem mind rémlik. Az egyik úgy történt, hogy a délszláv háborúk első etapja környékén egy nagy sporttörténeti esemény zajlott a városban. A szurkolói balhék miatt a Crvena Zvezda találkozóját Szegedre helyezték át. Emiatt a határt megnyitották, és a katonaszökevények százai tudtak átpattanni, hiszen a határőrök csak integették a tovább-továbbot a kocsisoroknak, nem tudván megakadályozni, hogy a sok drukker között mindenki más ugyanúgy jöhessen. Akkor az Új Symposion harmadik generációjának néhány tagja összeverbuválódott, majd egy ad hoc, esti nagy Móra Kollégium-i kerekasztalos hepaj kerekedett ebből, ahol Attila mellett számosan részt vettek, Losoncz Alpár, Fenyvesi Ottó és mások színesítették a társaságot. Rendkívül különleges eseménynek számított. A dorbézolós részéről nem nyilatkoznék, de biztosan azt a mitológiát erősíti, amire próbáltál finoman utalni.

B.A.: Akkor beszéljünk egy picit komolyabban. Bár a Zvezda megverte most a Liverpoolt, és szerintem még ki kellene tartaniuk jó darabig.

Nem is tudom. Én lehet, hogy részrehajló vagyok. Úgy látom, hogy ennek a könyvnek – ha Ezra Pound-i vortexként vagy fekete lyukként fogjuk fel – van egy nagy mozgás a közepén, van egy örvény, ami beszívja a dolgokat. És annak az örvénynek, amely tisztázatlan mind a mai napig – úgy hívják, hogy Új Symposion folyóirat –, életemben a legnagyobb tisztázását itt olvastam Losoncz Alpár tollából. De még mindig nem értem egészen. Ez az én bajom.

V.Z.: Meg kell emészteni még néhányaknak.

B.A.: Igen. Mert, noha nem akarok magamról rosszat mondani: nem érem fel ésszel. Tévedek, ha azt látom a dologban, hogy az Új Symposion fontos váza a kötetnek?

V.Z.: Teljes mértékig. Igyekeztem, hogy ennek a jelentékeny periodikának a különféle generációi és a speciális belső mozgásai ugyancsak szóba kerüljenek a beszélgetések során. Hol jobban vették ezt a partnereim, hol kevésbé. Mindenkit persze nem sikerült szóra bírni. Ennek több oka van. A legfőbb az, hogy már nincsenek közöttünk. Viszont kiemelendő hozadéknak tartom – ha már utaltam Danyi Magdolnára –, hogy olyasvalakivel is módom nyílt a lapról beszélni, akit ez ügyben kevésszer kérdeztek a Sziveri-szerkesztőség tagjainak sorából: Csorba Bélával. Nem óhajtottam figyelmen kívül hagyni azt a képzőművészeti díszletezést sem, ami fölöttébb domináns. A miénket megelőző pódiumbeszélgetésben felvillant Benes József alakja, aki megtisztelő bizalmával tüntetett ki, felidéződött az Ács József alapította Erőt Kölcsönző csoport, melynek másik tagjával, Csernik Attilával eszmét cserélhettem, és kötélnek állt Szajkó István, akinek a művészetét évtizedek óta csodálom. Az 1980-as évtizedben láttam először Szabadkán Szajkó-festményeket, Fujkin István munkáival egyetemben. Megragadták a figyelmemet.

A Benes-rácsodálkozás könnyen ment, hiszen hosszabb ideig Szegeden időzött, s a nyári meg őszi tárlatokra, festészeti biennálékra csak azért jártunk el sportból a barátaimmal, hogy az ott kiállított képein edződjünk kicsit. Mindig rá voksoltunk a látogatói szavazásokon, hátha az ő képei nyerik különdíjat, vagy a tanácsnak, a pártközpontnak meg a többi furcsa intézménynek a pénzjutalmait.

B.A.: Ez az edződés, ez hogyan is történik?

V.Z.: Többször el kell menni, hogy megemésszük azt, amit látunk. Újszegeden, az ÁNTSZ épületében, a régi KÖJÁL-nak a központjában található egy grandiózus tűzzománca, ami messziről festménynek néz ki. Tulajdonképpen minden pozícióból másnak néz ki, ahogy általában a festményeinek a nagy részével ez a helyzet. Aztán egyszer csak rájössz arra, hogy ez a kiválóság egy gesztusértékű lépéssel megmutatta a tűzzománcosoknak azt, hogyan lehet ekkora méretben érdemlegeset alkotni. Miként Sagmeister Laura utalt rá, a hiteles jelenléte párját ritkító volt, mindaz, ami őt eleve, a műalkotásaival együtt körbevette abban a művésznő által felelevenített kecskeméti univerzumban. Ezek mind átjönnek, azt hiszem. Pontosabban: remélem, hogy átjöttek a dialógusokban. A kérdezettek közül mindannyian a bizalmukba fogadtak, az elején biztosítottak arról, hogy bármivel előhozakodhatok. Nem lesz hamukázás, mellébeszélés. Losoncz Alpárral a veszprémi Ex Symposion felkérésére készítendő beszélgetés kapcsán úgy döntöttünk, nem szépelgünk, nem cicomázunk, teljes keménységgel megyünk bele a dolgokba. Ez kiemelten fontos törekvésünk volt.

B.A.: Akkor azoknak is mondjunk valamit, akik esetleg nem olvasták a könyvet. Ha már a Benes-interjúnál tartunk, amikor te megismerted Benes Jóska munkásságát, akkor ez mikor és hogyan történt? Itt van az Új Symposionnak a rengeteg, na jó, nem rengeteg, de túl sok bukása meg túl sok atrocitása. Itt ül egy ember, Vicei Károly, aki egyébként… Szóval annyi a megjegyzésem ezzel kapcsolatban, hogy nem volt sima Benes Jóskának sem az esete. Átment Magyarországra. Ennek nyilván volt valami oka. Azt mondod, hogy mindent meg lehetett kérdezni tőle. Amikor ez került szóba, akkor nyílt volt?

V.Z.: A kérdést bizonyos értelemben kerülte. Soha nem hozakodott elő vele. Vicei Károly jelenlétében zajlott a beszélgetés, sőt a művészt megszólítva Károly trialógussá alakította az eseményt. Benes József szőrmentén utalt bizonyos részletekre, hol a politikai, hol a más jellegű kontextusra. A történések olyan mély sebet ejthettek benne, olyan mélyreható következményekkel járhattak, amelyekbe nem kívánta az egyéni kíváncsiskodókat vagy a szélesebb közvéleményt beavatni. Ezt illett tiszteletben tartani, nem forszírozni. Cserébe elég sok más fajsúlyos ügyet és konfliktust önelemzése tárgyává tett. Aki szerét ejthette a vele való kommunikációnak, tudja, milyen éleslátással és nyíltsággal beszélt mindenről.

Vicei Károly (a közönség soraiból): Az életkoráról valamit lehet tudni?

V.Z.: Elmélázhatunk azon, hogy a nekrológokban elrontották az adatait, mert nem figyeltek oda stb. A kellő információval rendelkezők számára nyilvánvaló, hogy szerette fenntartani a fiatalság legendáját. Az ő kifinomult eleganciájához, úriemberségéhez és dandyzmusához ez szervesen hozzátartozott. El kell fogadni. Nem olyan óriási évszámbeli trükközésről van szó. Mielőtt még valaki elrévülne ettől, jelzem, egy évtizeden belüli szórással játszott.

B.A.: Hát az van, hogy beszéljünk fontosabb dologról. Amikor én gimnazista voltam, festő akartam lenni. Benes buktatott meg az óbecsei vetélkedőn, mondván, hogy ez… Nem szeretném szó szerint mondani.

V.Z.: De miért nem? Adózzunk az emlékének ezzel is.

B.A.: Megivott egy-két pálinkát, aztán mondta a rajztanárnőmnek, hogy ez valami „fasz giccs”. Ez a „fasz giccs” engem eléggé tönkretett, mert azt hittem, hogy zseniális vagyok. Aztán egy darabig le-föl bóklásztam az udvaron, végül elégettem a legjobb műveimet. Később ezt Patócs Lacinak elmeséltem a műsorban, amikor Benes meghalt, hogy ez viszont elég jó alap egy barátsághoz, tehát az ember megpróbálja megtalálni, hogy mikor, hogyan történt ez, hogy miért gondolta a Benes, hogy ez egy annyira szar giccs. Közeledtem Benes Jóskához, és jó barátok lettünk. Az az igazság, hogy jó barátok lettünk. De ezt nem beszéltük meg soha. Tőled meg azt akarom kérdezni, mintegy visszaadva a labdát, stafétát, fagylaltot, nem tudom, mit… Kecskemét ilyen értelemben közel van Szegedhez?

V.Z.: Hogyne lenne. Hiszen a kecskeméti Forrás folyóirat, illetve a most már a Forrás Kiadó kisugárzásához tartozó Kortárs Képzőművészeti Műhelyek terjedelmes művészeti, irodalmi, kulturális vonzáskört jelentenek. Füzi László személyében Ilia Mihály egyik legjelentősebb tanítványa dolgozik, szervez, irányít ott, szerkeszti a folyóiratot. Benesék Kecskemétre kerüléséről mindent el lehet náluk olvasni. Nem beszélve arról a viszonyrendszerről, ami helyben tartotta őket, ahonnan az utóbbi években Budapest felé nyújtották ki csápjaikat. Immár egy négyirányú kötődés az, ami számításba veendő. Gerle Margit keramikus, szobrász és papírművésszel közös gyermekük, Bátor maga is képzőművészeti akadémiát végzett, s aki kísérte pályájának alakulását, az az ÉS-ben, esetleg más helyeken láthatta a munkáit, szóval esetükben a kiemelt minőség és folyamatosság tágabb keretekben érvényes.

B.A.: Ami Benes műveit illeti, én ott nagyon fontos szerepet játszok, csak hogy néha beszéljek magamról is, mert arról volt szó, hogy hátha néha te is kérdezel.

V.Z.: Szó sem lehet róla. Örülök, hogy most nem nekem kell kérdezni.

B.A.: Miért? Olyan nehéz?

V.Z.: Alkalma válogatja.

B.A.: Arról van szó, hogy Benes képeivel nagyon jól állok. Én egy kufár vagyok ebben a dologban, ugyanis amikor az Új Symposion folyóiratot felszámolták '83-ban, akkor valamiért – hátha a Szűgyi Zoli tudja, hogy miért – én lettem annak a kis bizottságnak a feje, amelyik ott leltározott. Életemben nem tudtam leltározni. Semmi fogalmam sincs róla. Ezért úgy gondoltam, hogy nagyon egyszerűen megoldom ezt a dolgot, úgyhogy Benesnek a Forum-szerkesztőségben lévő képeit beraktam egy kofferba, kivittem – a portást nem érdekelte egyáltalán, hogy hány millió távozik, és aztán odaadtam egy részét Sziveri Jánosnak – hogy a lelkemet ne bántsa, a többit pedig megtartottam. Aztán még jó helyre került egy-két dolog, és akkor Benes Jóska mondta, hogy: „Köszönöm”. Én meg mondtam, hogy: „Nem is tudod, hogy az életem múlott rajta.” Ennyit Benes Jóskáról.

De akkor visszatérnénk ezen a vonalon a Symposion-szerkesztőséghez, és Danyi Magdolnát említettük, aki egy nagy figura volt. Persze, ne a költészetéről beszéljünk, mert sokáig tartana. Nem fitymálom itt, nem arról van szó, hanem Magdi, mint egy csodálatos balettlépéssel, összefűzte a régi Sympo-szerkesztőséget és ezt az alakuló újat, melynek, ugye, Szűgyi Zoltán is a tagja volt, meg hát Fenyvesi Ottó, szerénységem meg még sokan, például Losoncz Alpár, aki nyilatkozik a könyved végén, aki azt a legkitűnőbb gondolatsort eresztette meg az Új Symposion történetéről. Hogy hát Danyi Magdinak a szerepe... És akkor Sziveriről is beszélhetünk. Danyi Magdi fontos szerepet játszik a könyvben.

V.Z.: Egy szegedi, Grand Café-s vendéglátáskor tárta fel a folyóirat belső viszonyait, egyáltalán azt, hogyan került oda a Sympóhoz, aztán a Hídhoz is. Többszörös rendszerszerűségről gondolkodott. A számomra elsőrangú költészetét említvén ne felejtsük el azt a példaértékűen kiteljesedett műfordítói munkásságot sem, amit magáénak tudhatott. A tudósi pályára teljes energiabedobással kívánt visszatérni, ám váratlan halála ebben törést okozott, mivel nem tudta befejezni Pilinszky-monográfiáját, aminek csak a bevezetése meg a befejezése hiányzik, valamint a József Attilát érintő koncepciójának kötetformájú letisztázási terve ment füstbe. Szegedre sűrűn járt át hozzánk, főként Ilia Mihályban és részint irányomban maradt akkora bizalma, hogy a munkájához szükséges szakanyagok összegyűjtéséhez segítséget kérjen. Több száz oldalnyi fénymásolatot csináltunk neki, amiből aztán remek tanulmányai születtek, köztük Fenyvesi Ottó költészetének egészét tárgyaló írása. Megnyilatkozása döbbenetes hatással bírt a közönségre, mert úgy elemezte a folyamatokat, hogy tevőlegesen számításba vette Szűgyi Zoltánt, Fenyvesi Ottót és Sziveri Jánost, akik már az ő főszerkesztése előtti fázisban bedolgoztak a folyóiratba. Tehát valahogy az ő tudósi segítségével, egyfajta iránymutatásával léphettek tovább abba az irányba, ami aztán a későbbi, Sziveri-féle Sympónak az erőegyensúlyát megteremtette, de visszahozta a Magdi tudományos ízlésvilága, kritikai gondolkodásmódja szerinti műbírálati kapacitást is, amit alapjaiban még az első Symposion nagy generációja vezetett be a korabeli vaskalapos tudat ellenében. Koordináló-áthidaló szerepét ebben látom.

B.A.: Danyi Magdi, mint ennek a köztes nemzedéknek a kulcsfigurája, aki megteremtette ezt a kapcsot, ami a folyamatosságot jelenti. Itt adóztunk az ő kitűnő költészetének is. Paul Celanról nem beszélünk, aki végső soron a legnagyobb hatást tette Magdira. Kicsit térjünk vissza a szerkesztéshez olyan értelemben, hogy az Új Symposionnak volt ez a köztes nemzedéke – Danyi Magdival, Böndör Palival, Bognár Antallal –, akik kevésbé politizáltak, tehát volt egy viszonylag nyugodtabb korszaka. Ez szükségszerű volt, jegyzem meg, ha okosan akart viselkedni az, aki akkor szerkesztő volt – éppen a Danyi Magdi –, akkor ezt tette, de az alkatától nem is állt távol ez. Az ő alkatától viszont a politikum állt nagyon messze. Úgyhogy itt, a könyv végén, ez a kitűnő írás Losoncz Alpár tollából ezt is megpendíti, és azt mondja, hogy ő valamikor azt gondolta, hogy a Symposionnal az a fő probléma, hogy tulajdonképpen mindent, az egész világot az irodalmon keresztül látja, nézi, és a művészeten keresztül. Ergo, itt valahogy a társadalomkritika és egyéb vonulat teljesen hiányzik. Vagy nem teljesen hiányzik, hanem nem eléggé hangsúlyos, és a problémák abból adódnak, hogy túlságosan irodalmi az Új Symposion. Ezt onnan hogyan lehetett látni? Mert ezt Alpár végül is visszavonja, legalábbis jórészt. Mert nem így volt.

V.Z.: Amennyiben a Sziveri-időszaknak a lapszámait megnézi valaki, és a Centripetális Farok című egységnek az elokvens társadalombírálatát…

B.A.: Ami egy vicc a Centrifugális sarokra, a régi Symposion egy vitarovatára.

V.Z.: Visszanyúlik Bosnyák Istvánék tevékenységéhez. Egyébként Alpár nemcsak a kérdéseimre válaszolván jelezte, hanem könyveiben, tanulmányaiban többször kitért régebben, hogy azt a fajta reflektált kritikai attitűdöt, a szakszerű érvelésmódból jottányit sem engedő, mozgalmi szimpátiájú hozzáállást, amit Bosnyák képviselt, mindig nagyra tartotta. Továbbá azt a vitakultúrát, amit Bosnyák idegen nyelvű közegben, a horvát, a szerb vagy a szlovén akadémikusokkal szemben azonnal, rögtönözve, bármikor tudott produkálni. Alpár ebben szintén utóda véleményem szerint. Ha a Centripetális Farok rovategységnek írásait végigolvassa valaki, hasznos felismeréseket tehet. Csorba Béla, Kalapáti Ferenc, Losoncz Alpár és mások jegyzetiben, a névvel nem feltétlenül jelzett reagálásokban még az olvasói nyavalyákra, az átlátszó provokációkra, a nyílt támadásokra is magától értetődő a figyelmes reflexió, ugyanazzal a hallatlanul türelmes hozzáállással, amit nem biztos, hogy olyan könnyű volt nyugodt mederben tartani. Alpár figyelemfelkeltő észrevételét pontosnak tartom. Ilyen értelemben inkább arról van szó, amit értékelésében pregnánsan kifejt, hogy a hatalmi beállítódásnak és képviselői averziójának a folyóirattal szemben, bármilyenként is legyen ez a hatalom megnevezhető, megváltoztak az irányai. Tehát a '70-es évek módszereit a '80-as években már nem látták alkalmazhatónak, ami bizonyos szempontból egyszerre védettséget kínált és egyszerre a csapdába kerülés helyzetét jelentette a nemzedéketek számára. A Sympóról szóló lenyűgöző könyvében pedig, amit nemrégiben adott ki a Forum Könyvkiadó, még sokatmondóbban kifejti mindezeket.

B.A.: Hogy is volt a műsor elején? Mit is mondtál, hogy mikor születtél? '83-ban már mennyire volt erős a szakállad?

V.Z.: Semennyire. A katonaság rémével kezdtem küzdeni akkortájt.

B.A.: Igen. De mivel erre hajlottál, hogy „ide” figyelj, meg hogy az irodalomra figyelj, a művészetre figyelj, a Symposionnak ezt az újabb botrányos bukását, ami '83-ban volt, pontosan Sziveri János révén, aki itt Tolnai mellett a legtöbbet említett ember, ezt hogy élted meg? Vagy nem élted meg sehogy?

V.Z.: Információim azért voltak, mert a lemezcsempészés mellett a könyvek garmadáját hurcoltuk haza, s a folyóiratok közül az Új Symposionra régóta figyeltünk. Nyilván nem értettünk egy kukkot sem abból a feltételrendszerből, abból a minőségi színvonalból, ami benne megmutatkozott. A vizuális arculat már vitte nálunk a prímet, ilyen értelemben a balhéjelleg, a froclizás plusz egy csomó minden, ami egy tinédzsernek izgalmas, az volt a lényegesebb. Aztán a tanulmányaim során szépen rájöttem, mindezek mögött mennyi minden más rejtezik, s lassacskán belenőttem ennek a megértésébe is.

Persze az alaphelyzet nem változott sokat, mert néhány évvel ezelőtt egyszer Bezdánon keresztül, Horvátország irányába mentünk át konferenciázni, ajándéknak szánt könyvekkel meg folyóiratokkal felszerelkezve. A szerb oldalon kinyitották a csomagtartót, benéztek, és üvölteni kezdett az egyik határőr a másiknak. Keresetlen szavakkal fogalmazott, szalonképes árnyalatokkal nehéz lenne érzékeltetni, nyelvi kompetenciáját. Társát nógatta, jöjjön oda, mert akármilyen akármikkel dugig ezeknek az akárkiknek a gépjárműve. Amaz odalépett, ú, hát ezek könyvek, pfuj. Minek ezek, kérdezte. Válaszoltunk, hogy irodalmi találkozóra megyünk és a déli szláv–magyar irodalmi kapcsolatok jobbításán, elmélyítésén fáradozunk. Ó, akkor tűnés, mondta. A horvát határőr szintén belenézett, ugyancsak átpasszolta párjának a feladatot, szóval majdnem ugyanazt eljátszották. Viszont a káromkodásoktól megkímélve engedtek tovább. Előfordult tíz-tizenegy évvel ezelőtt, amikor régi Sympó-számok hevertek a kocsiban, hogy visszafelé jövet, a szerb vámtiszt odavetette nekünk – talán ismerhette a történetet –, ezzel vigyázzanak, ezeket ne mutogassák. Nem kérdeztünk, bólogattunk, elinaltunk.

B.A.: Nem tudom, miért mesélem el ezt. De nekem valahogy az emlékezetemben maradt, hogy egyszer régebben, amikor a Beszédes Pista nem is tudom, melyik könyvemet adta ki, a Világsarok non-stop címűt talán, én pedig Zentán, majd Bosznián keresztül kocsikáztam le a tengerre. Itt fölvettem a nekem járó példányokat, és a bosnyák határon megállított az, akinek ez a dolga, hogy nyissam ki a csomagtartót. Kinyitom. Kérdezi, mik ezek? Könyvek, mondom. Milyen könyvek? Semmi különös, szépirodalmi, én írtam, mondom. De hová megy, kérdezte. Mondom, a tengerre, itt csak átutazóban vagyok. Akkor ezt tehát nem Bosznia területén fogja eladni, kérdezte. Nyugodjon meg, feleltem, nem lesz olyasmi. És végül nem is lett.

Van egy valaki, aki nagyon él ebben a könyvben, nagyon benne van, de nincs róla szóló fejezet, nincs külön róla szóló rész. Úgy hívják őt – említettük a nevét már többször –, hogy Sziveri János. Gondold meg! Ha olyan helyzetbe kerülnél, hogy egyetlenegy kérdést föltehetnél Sziveri Jánosnak, mi lenne az?

V.Z.: Nem tudnék egyetlenegy kérdést föltenni neki. Annyi minden érdekelne, hogy utálna a faggatózásért.

B.A.: Akkor mondjál hármat.

V.Z.: Hadd ne tegyem! Egyiket-másikat próbáltam tisztázni különböző írásokban… A pilótaiskoláról talán kérdezném.

B.A.: Aha. De mit?

V.Z.: Mit keresett azon a kiképzésen? Mi volt ez az egész? Ha már színt kell vallani, és nem hagysz békén. Ez foglalkoztat, meg az egyetemi belviszonyok, a bölcsészkari élet zökkenői Bori Imrével a tetőponton. A háromból két kérdést kinyögtem.

B.A.: Szűgyi Zoli, miért ment Sziveri János pilótaiskolába?

Szűgyi Zoltán: Majd elmesélem Zolinak.

B.A.: Azt hittem, több embert bekapcsolunk a beszélgetésbe. Mindenesetre azt mondta, hogy azért hagyta ott, mert bekötik abba a kerékbe, és ott forgatják, és másnaposan mindig elokádta magát.

De itt most még hagyok egy kis időt, hogyha valaki akar még valamit mondani. Hogyha nem, akkor mi nem mondunk többet.

Akkor a tapsvihar következik.

V.Z.: Köszönöm a lehetőséget.

* Próbára tett emlékezet. Beszélgetések vajdasági alkotókkal. Veszprém, Művészetek Háza – Zenta, zEtna, 2018
** A szív sorsa. A jazz és mi. Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2018

A beszélgetés a zEtna (atoll) XV. Irodalmi Fesztiválján készült a Zentai Alkotóházban, 2018. november 9-én.
A hanganyagot feldolgozta Döme Szabolcs.