Bicskei Flóra
Donald Zandtner

A szem a lélek tükre, azt mondják. Valóban, ha belenézünk valakinek a szemébe, aki valamilyen okból szavakkal nem tud velünk kommunikálni, megértjük, mit akar nekünk mondani.

Ott van például Hermann Hesse közismert regényhősének, a pusztai farkasnak a szeme. Harry Halleré sötét, titkokat rejtő, hideg gombszem, mint a farkasszemek általában. A pszichopaták, a nőgyűlölők és a sorozatgyilkosok tekintete sokszor a legvonzóbb, mert a fény és sötétség különös keverékét hordozza.

Segíts! – kiáltja Hesse pusztai farkasának gombszeme.

Hogyan? – kérdi az enyém.

Bárhogyan, de leginkább szeretettel – válaszolja az övé.

Donald Zandtner fekete gombszeme, amikor a tükörbe nézett, nagyot koppant, akár egy széndarab, miközben szürke felöltőjében a botjára támaszkodott. Randevúra készült, ezért fehér és barna szarvasbőr kesztyűi közül kiválasztotta a fehéret, amely finoman siklott fel a kezére. Donald Zandtner szürke zsebkendőt tett a zakója felső zsebébe. Akkurátus vehemenciával letörölte az ajtó kilincsét, ami jellegzetes szokása volt, majd bezárta lakásának ajtaját.

Magas szárú, fényesre pucolt cipőjében szórakozottan lépkedett a lépcső felé, és időnként megállt, hogy igazítson egyet-egyet a kalapján – az efféle apróságok ugyanis Donald Zandtner előbb említett jellegzetes szokásai közé tartoztak. Mi több, ettől volt az, aki.

Fehér, frissen festett ajtók mellett haladt el, kilépett a giccses angyalfejekkel díszített kapun, majd peckesen, botját erősen megkoppantva távozott a Landgasse 16/A-ból.

Sütött a nap, de nem melegen. Kora tavaszi, lenge szél zörgette a szürke fák rügyező, és mégsem rügyező száraz ágait.

Egy mosolygó nő gyermekkocsival csaknem nekiütközött, ám Donald Zandtner sasszézva kikerülte. A gyermekkocsiban fekvő gyermek felnevetett. Szövetruhás vénkisasszony ballagott el mellette, hátra-hátranézegetve, hogy követi-e valaki. Lenyalt hajú kisfiú üveggolyózott az egyik százéves épület előtti kocsifelhajtón.

A Bulevard végtelenül hosszan húzódott a fehér napsütésben, és mintha hűvösebbé vált volna az idő. Donald Zandtner sietősebbre vette lépteit, mert a zsebórája kérlelhetetlenül jelezte a drága és megfoghatatlan Idő kíméletlen múlását.

Botját koppantva megállt a Stern cukrászda előtt, majd hanyagul belökte a forgóajtót és besétált.

Fraulein Isidora Mayer aznap nem viselt harisnyát. Lakkcipős lábát keresztbe rakta, szorosan. Karvalyorra évekkel idősebbnek mutatta csúnya, mégis sajátságosan vonzó arcát. Bronz kiskanállal kavargatta kihűlt presszókávéját, majd kocka alakú ridiküljéből elővette a selyemzsebkendőjét, és diszkréten, féloldalasan belefújta az orrát.

Donald Zandtner sárga krémest rendelt, ujjnyi porcukorral, és egy likőrös feketét. Előbbi Fraulein Mayeré, utóbbi pedig az övé volt. Szótlanul ültek egymással szemben, Donald Zandtner pedig koppantott egyet a botjával, szabályos időközönként, akár egy metronóm. Aztán egy helyett kettőt koppantott. Fraulein Mayer ekkor letette a villáját. Felálltak, diszkréten hátravonultak a mosdóba, és az egyik kifogástalanul tiszta, szabad mellékhelyiségben kissé személytelenül a kölcsönös beteljesülésig közösültek, amiből a Stern cukrászda vendégei semmit nem vettek észre.

Magas, sápadt arcú, hosszú hajú fiú üldögélt a Stern cukrászda mosdóhoz legközelebb eső asztalánál. Álmodozó szemeiből csak úgy dőltek az esőcseppekre emlékeztető könnyek. Fonnyadt virágcsokor hevert előtte az asztalon. Nem jött el...

Ő.

A nyurga művésznövendék valószerűtlenül hosszú, csíkos nadrágos lábát a bokájánál keresztezve kinyújtotta, Fraulein Mayer pedig, aki az orrától nem látta a padlót, és még szédült kissé a mosdóbeli élménytől, alaposan megbotlott benne. Bosszankodva továbbvonult, Donald Zandtner pedig botjával utálkozva megpöckölte a fiú cipőorrát, mire ő riadtan próbálta végtagjait a kicsi, aranyozott asztalka alá préselni, sikertelenül. Inkább felállt, letörölte a könnyeit, hosszú haját lófarokba fogta, felvette fekete szövetkabátját, bolondosan lányos, ujjatlan fekete csipkekesztyűjét, és még mindig könnyezve kiment az utcára. A Bulevárd bal oldalán egy darabig a karonfogva andalgó Donald Zandtner és Fraulein Mayer mögött haladt, majd fejét lehajtva át akart kelni a gyalogátjárón.

Egy ezüst színű automobil ütötte el. Tehetetlen-sután kapálóztak a fiú valószínűtlenül hosszú végtagjai, ahogy a jármű maga alá temette, és amikor egy cirkuszi artistákat jellemző félfordulat után huppanva földet ért, magas homlokán vérpatak folyt végig. Néhány kósza bámészkodó gyűlt köré, fejhangon szirénázva mentőkocsi érkezett. A fiú testét hordágyra emelték, majd a kocsi vijjogva elporzott. Az úton, a baleset helyszínén sárga virágok nőttek a betonból. Egy csúnyácska lány szedte össze őket. Alacsony volt, vastag lábú, szöghajú és kedves mosolyú. Gondolta, beviszi a fiúnak a csokrot a kórházba.

Végigment a kórház elvágólagosan egymásba nyíló folyosóin, és a sarokban a barna, kocka alakú fotelek egyikében ülve várta, amíg a fiút ellátják az orvosok. Hosszú idő múlva a háromszögfityulás, ezüstkeretes szemüveget viselő, lóarcú, közönyös nővér újságjából feleszmélve odaszólt neki, hogy bemehet a beteghez, és ő odavitte az ágyhoz a sárga virágokat, a fiú pedig sovány karját nehezen felemelve elvette a csokrot, szeme a csúnyácska lány szemébe mélyedt és a szíve hevesen dobogni kezdett.

Szerelmes lett.

A kórház előtt lassan kiürült a járda, ahol egész nap közönyös felcserek cigarettáztak vérfoltos fehér kötényben, és folyton-folyvást jöttek mentek a szirénázó automobilok, és folyamatosan tolták ide-oda a magatehetetlenül heverő testeket, valamint sok-sok járókelő zajongott idegesen, szomorúan, vagy szomorúan és idegesen, ahol mankóval bicegő vagy felkötött karú, vagy bekötözött fejű betegek álldogáltak a sorukra várva, kezükben orvosi kartonokkal.

Esteledett. A kórház neonfelirata magányosan villogott a fagyos, kora tavaszi sötétségben. Szerelmek születtek, gyermekek fogantak, mosdókban, házakban, hotelekben, kórházakban, kávézókban, hálószobákban.

Ajtók nyíltak, kapuk zárultak.

Aznap is.