Vasagyi Mária
Ó, micsoda ópusz muzikum!
Részlet a Cézár című regényből

Az Annakirhe főoltárától öt lépésre, a bárányos kép alatt ült kicsi hangszerénél Hófhájmer orgonista az ezer­­öt­százhetedik év hálaadásán, midőn a francia Düfé híres Lo­márm miséjének Kirje elejszonjában a szuperiusz szólam leg­magasabb hangjait is tisztán énekeltem, akár a kisfiúk fenomenális szopránja a Szent Cecíliában, vagy még nálánál is tisztábban. A Kriszte elejszon második ismétlésénél már ke­resett a tekintetével – tizenketten voltunk a karban, diá­kok, mesterlegények és két papnövendék –, észrevettem, hogy megtalált, valami azt súgta, nem ormótlan testem, hanem énekem kel­tette föl a figyelmét, attól a pillanattól kezdve tor­kom sza­­kad­tából harsogtam a Laudámuszt, a Be­ne­dik­­tusz­nál igye­keztem jó szélesre húzni a szájamat, hogy helyesen ejtsem a szöveget, ahogyan Marcellusz pátertól tanultam a bátai klast­­rom kóruspróbáin, vagyis hogy passzoljon a ritmusz mó­dusz és a hangnyomat, a Glorifikámusznál meg az egész templomhajót szónusz vibránszba hoztam, talán túlságosan is erős volt a kancióm, pörgött tőle a szentek glóriája s zúgott, akár a búgócsiga, és amint hangmérsékem visszatért, lesiklottam a kvinta voksz legalsó hangjára, a fekete gammára, miközben sikeresen megoldottam a szóritmus és a hangok hajlítása nehézségeit. Ó, micsoda ópusz muzikum! Micsoda eufónia! Az egész kórus elhűlt tőle, olyan hibátlan lett az az egymagam produkálta hangidom, s miután elnyomtam a kontratenort, simán átvettem a kantusz firmuszt, ami pedig nem megengedett, ezzel elrontottam az imitációt, vagyis megzavartam a többi hang belépését, ám nicsevó!, szép volt az az addig sosem hallott produkció, élveztem. Na és amikor a többiek elhallgattak!, micsoda intervallum!, énekemet egy az egyben rezonálták a falak, minden tremolómat és trillámat vissza­hal­lottam, tisztán, mintha testemből kilépve énekeltem volna egy utóidőben, amit addig nem ismertem, s amitől megrettentem, mo­de­ráltam is magam a Glóriánál, lágyabban, megfontoltan, mégis könnyen szabadult a hangom, szárnyalásától magam is meglepődtem, mert nemcsak a templomot töltötte ki, hanem az Összidőt, és ily kiváltságos pillanatokban Atyánk zsámolyához gördül a Világmindenség, de akkor már annyira magával ragadott az éneklésem, hogy bele sem néztem a kóruskönyvbe, megfeledkeztem a többiekről és a lapozásról – rám bízták, mint a legifjabbra –, a kantusz három hangot késett emiatt a negyedik belépésnél, észre sem vettem, úrrá lett rajtam az önelégültség és a boldogságos gyönyör, lebegtem, hátamat kellemes hűvösség csiklandozta, az Ágnusz Dei kezdeténél Dionízió Memmó megbökött és rámkacsintott, kérdőleg néztem rá, nem értettem, mit jelent a részéről irányomba addig sohasem gyakorolt niktáció, csillapodj, sziszegte, és énekem elakadt, nem mintha elfelejtettem volna a szólamot, hanem a gondolat akasztotta meg, a fölismerés, hogy az orgonista, tudtommal zeneszerző is, fölfigyelt rám... Mi a neved?, szakítja meg némálásomat, pont amikor lendületbe jöttem, egy sem­mibéli társ, mondom, hogy OTT mi voltam, vagyis Cé­zá­rusz Küncsös Bombardusz orgonista, folytatnám énekművészetem fényes kezdetének monumen­táját, ám megzavar a haver bőbeszédűsége, szóval zenész vagy te is és balkezes?, kérdi, és meg sem várja a választ, egy szuszra némálja, hogy ő Dzsi­mi Hendriksz, ezerkilencszázhetven szeptemberében, egy madárzajos londoni hajnalon szűnt meg OTT tartózkodni, meg hogy a blúz művelője, hínárhajú rokk­zenész, így mondja, meg hogy Röpülőnek nevezett fekete gitárjával, azaz Gibszon Flájin Vével fesztiválozott, de úgy, hogy abban a zenében megközelítette a Földet az Űr, bizony így volt, állítja, vagyis a Föld az a dzsesszes, avagy fan­kos alapritmus volt, az Űr meg improvizációk mérhetetlen sokasága, maga az Úr lábaihoz vezető ékes végtelenség, miközben a Föld és az Űr kis híján összeért, vágod?, el tudod képzelni, micsoda forradalmi szitu lett volna, ha érintik egymást?, an­ti-ősrobbanás!, ez még semmi!, nem akarok di­csekedni, ám Csesz Csendler kedvenc száma...!, de sokszor hallgattam még taknyos koromban!, a Hej Dzsó!, átgyúrtam, de nem akárhogy!, izzott a levegő, vaskohóban lángoltunk, olvadtak az instrumentumok, porrá égett a zsinóros kabátom, elégtem magam is, de maradt a zene!, ha láttad volna Cseszt!, vadonúj öltönyére ömlött a pohárból a don perinyon, a hó­fe­hér ingje is odalett a jó Csesznek, úgy elámult, köpni-nyelni nem tudott, csak meresztette a szemét, mint a szijetli temp­lom Mihály arkangyala, ide figyelj, semmibéli dalostárs, folytatja Dzsimi már csak nekem, ahogy leírtad, a produkciód majdnem olyan eksztatikus volt, mint az enyém, szedtél előtte valamit?, kan­nabisz?, elesdé?, koka?, be sem lőtted magad?, nahát!, szóval nem ismertél ilyesmit?, tehát csak úgy magadtól, bocsi, a han­godtól révültél el!, értem, szóval a te idődben, nem is közölted, pajtás, mikor éltél, pedig alaposan fölcsigáztad a képzeletem, valóban nem árultak lélekszabadító portékát?, és te mégis... Hendlt ismerted-e?, a háza szomszéd­ságában laktam Londonban, a német órjás otthona mellett egy négus­in­di­án, hahaha!, nem ismertem, kedves Dzsimi, próbálom ju­há­szolni a muzsikus eksztatikus némálá­sát, de oda sem figyel, ó, a gitárjaim, az első, az egyhúros, aztán a deeditől kapott fehér, alig vártam, hogy elvigye nemzőmet a devla, alighogy kitette lábát a szobámból, tüstént pirosra festettem és Betti Zsannak neveztem el azt az újat, tudod, az első csajról, a gyönyörűről... Föltételezem, hogy az amerikai himnuszomról sem hallottál!, pedig az volt az igazi robbanás!, bomba, sikoly, gépfegyver, mindez egyetlen gitáron!, háború, fajgyűlölet, Vietnám, küldték a nagy faszik a fiúkat meghalni a hazáért a messzi idegenben... És megszakad a zsinóros kabátban brillírozó muzsikus memézise, pedig tapasztalatom azt sugallja, irtó bara dolgokat hint a Semmibe, kár, hogy elszűnik, mint alkonyégen a szivárvány, midőn az este a sötétet beinti, annál is inkább kár, mert ellenséges a kontra: mit képzelsz, te néger fattyú?!, ajzó­szerrel menteni a világot?!, gázkamrába a kutyafajzattal, gyerekeink mérgezőivel, meg az összes feketével és indiánnal és cigánnyal!, ahogyan a Fűrerék tették, emlékük legyen áldott!, ki vagy te, valami újfasiszta?, kérdem, ...és az arabokat és a zsidókat éppúgy elégetni, és dögöljön minden migráncs!, löki a dumát az a fölajzott valaki, megmondom, ki vagyok, ahogyan OTT az újságoknak is bemutatkoztam, meg a tévének, Kárász Márton Gábor vagyok Pest szívéből, tíz éven át minden kitörésnapi emléktúra menetelője Taksony fiammal, a budai Bécsi kaputól a Börzsönyig masírozunk, ő német, én magyar királyi uniformisban, nagyapám három kitün­tetése a mellemen... Hű, hogy törölt volna apátok a lepedőjébe!, némálja valaki dühösen, hogy fulladnál a Semmibe!, Honunk szégye­ne, sátánfajzat!, még van pofátok defilírozni?!, őrjöng valaki más, és az a hatmillió feledve?, a Dunába lövések?, az end­lőzung der júdenfráge?, teszi hozzá Jákob Klájn, aki túlélte a soát, így mondja, soát, és többen is szitkozódnak, Honunk és más földek fiai: klero­fasiszták!, azt a tetű apáto­kat!, kutya istállóját a totalitárius rendszereknek, amiért a becste­len parádékat és a többi disznóságot megengedik!, mások meg: szobrot nagy­bányai vitéz úr őfőméltóságának!, emlékmisét!, megint mások: emlékművet a vezéreknek, Nédicsnek és Drázsának, nem, nekik nem állítják, le a sorolást, hanem Pavelicsnek, dehogy!, Anto­nesz­kúnak!, pofa be!, Sztálinnak!, és százával röpködnek a nevek, és e röpködést békésen tűri a Semmi, akár járda köve a köpködést, most érkeztem, némál közbe egy színész, Bogoszlávnak hívtak OTT, jelentem, visszatérőben a gyalázat, skizofrén auto­kra­ta seggszájak és po­litikal animálok nemzetállamaiban föléledt a hibernálódott kórokozó, állhatatosan burjánzik, és gyógyíthatalan léziót okoz a rasszista és nacionalista gyűlölködés, és azok a négyek..., de már mások folytatják: hány millió négert öltek meg Kongóban a belgák?, és a spanyolok hány millió aztékot és maját?, franciák, ti há­nyat Afrikában?, hollandok, németek, angolok, oroszok és többiek, ti hány milliót?, miről tárgyaltok?, ...a revans újabb áldozatokat követel, nem tudjátok?, szakítanám félbe a sorolást, de ők tovább ontják a mutuszt, összecsapnak az ellenséges voke káreuszok, memézisük egymásnak feszül, akár a gladiátorok robusztus ereje, látod, ez is az ember, némálom néked, Dáriuszom, rügyező mandulafám, ha hozzád érne legalább ez a négy szó, hogy ez is az ember, tuti megértenéd és tovább adnád, s azt is, hogy a Füvész-Fürtös szavai ezek, amelyeket örökre megjegyeztem a Fugger-gang hűvösében, okítanálak, de bizton már te is megtapasztaltad, hogy et-et-et hominisz szund, hogy áldozat és gyilkos és vazallus és passzív szemlélő és gyáván hallgató gyűjtőfogalma az ember, ezt némálom rendületlenül, ezt hirdeti némaságok némaságával Cézáruszod egy semmibéli világbalhé közepéből, de senki rá se ránt, és jaj!, fürgül az ár, eltépődünk egymástól örökre. Ám szokása szerint lanyhul majd a sodrás, és akkor szétszóródunk a Semmiben, akár lus­ta cseléd söprűje nyomán a szemét.