Wilhelm József
A legkevesebb felé

Bekötötték a szemét. Légypapírra napraforgómagokból mintákat kellet ragasztgatnia. Aki mögötte állt, irányította. Apró mozaikokra tört minden érzékszerve. Az egyiknek is, a másiknak is. Fölsorolhatatlan kételyek, aggályok öntötték el a lelkét. Hogy melyiküknek a lelkét? Nem tudom! A légypapíron babráló beleharapott az ajkába, és az fölhólyagzott . A mögötte álló harsányan röhögött. Aztán annak a szemét is bekötötte valaki. Neki üvegcserepeket kellett a sárba dugdosnia a bal lába ujjaival. Hallottam a parancsokat: most jobbra egy kicsit, most balra, előre. Én mondogattam . Aztán már csak egy sálszerű, vastag, de puha szövetet éreztem a fejemen . Egyre szorosabb lett.

Megforgatnak. Tiltott suttogások simítják el előttem a buckás terepet. Borostássá váló utat érzékelek a lépteim nyomán. Várom az utasításokat, de ehelyett valaki a homlokomra dedikál valami kurtát. Úgy látszik, simán elolvasható vagyok. Szeretném, ha hallanám!

Mellettem a haladásnak titulált megtorpanás kelleti, kínáltatja magát. Az est kenetteljesen puffad, böfög. Errefelé szavaktól kiszolgáltatott az emberiség. A sarkon túl a rügyfakadás cselekménnyé formálódik. Boldogok a lelki többféleképpségben szenvedők. Övéké a káprázat. A miénk pedig… a fürge pislogás.

A csend – előre megfontolt szándékkal – belefárad a hallgatásba. Elkezdődött a keretek közötti nagy átrohangálás. Végül úgyis elsimul a hűhó, vagy legfeljebb elbagatellizálják a másik látószöget.