Wilhelm József
Egy dal zümmögésében

Színlelem, hogy nem roncsolódom,
a cafatokat félresöpröm,
fekete vérvonalak jelzik a padlón,
szinte egy helyben toporgok megint,
miközben a világ
álomkórban szenved.

Önmagamnak ígérgetem,
többé sohasem bizonytalanodom el,
egy gondolatnyira se,
mindamellett méltón szeretnék másokkal
és magammal is bánni
a döntő pillanatokban,
amíg a nyugalom cipelése könnyeddé nem válik
számomra.

Valahonnan fojtott vihogás szivárog,
a tiszta összefüggéseim közé
kétely ékelődik.

Újfent erőt vesz rajtam a lagymatagság,
ezért üldögélek bágyadtan
az élet oldalán,
bár az árnyéktalan oldalon,
aranyfényű szétáradásban,
mégis…
csak távolról lesem,
miként pattannak szét
a felfedezetlen kincsek
a szemközti oldalon,
lélekdalom zümmögtetése közben.