Kántor Zsolt
Kulcsár Szabó Ernő 70 pillanata

1

Amikor a felhő megjelenik az égen és belegravírozza az estét az atmoszférába, az oltalmazó kerub kisétál az apokrif textusból. Az épp aktuális megtörténőnek elébe vág. És a dolgok semleges valamiként jönnek vele szembe, mint a fák. S a melankólia megképződik egy dal kottáiba csomagolva? De jön a híres Axióma Úr, s az ihletet lenyúlja. Vagy lenyalja. A szöveghű dramaturg. Aki egy puncs fagylalttal állít be a próbára, leeszi magát. Az elvarratlan szálak világa rögtön konkrét mosodává lényegül át. A színpadról az öltözőbe rohan és megkéri az öltöztető nőt egy szívességre. A narrátor felháborodik. Ez nincs benne a szövegkönyvben. Az individuum egy szigeten. Teszi hozzá a primadonna. A szótár a kéz, a díszlet a szem. Nem én vagyok az egyetlen, akinek van egyetlene. Mondja Axióma herceg. S ebben a percben a lélek kötényt kap. Ez az ész csele. A narrátor átgurítja a labdát a súgó lábai között. Erre már a nyilvános próba közönsége is felszisszen. És tapsolnak valaminek, amire nincs magyarázat.

2

Mint a perc, akár az élet. Az idő cseppjei az égből lassan leérnek. S párák ölébe ágyazzák be önmaguk. S így lesz óceánná a hajnali sósság, a néma szövétnek. Ázott városok, nyirkos faluk. S az égbolt kigombolja az eső-inget. S egyetlen allegóriává dermed az égi tekintet. Akkor lélek és szellem elkülönülhet. S összeforrnak évvé szigetként úszó hónapok. S ámulva habzsolják az óceánt a halacskák. És végül organikussá szervesül a nagyság. Az Úr géniusza, a szerteágazó intelligencia. Lesz a vallás és egyház. Mert a gondolkodás is csak egy patak. Amiben tükörként a felhő elmatat. Egymásba fonódnak és elengednek mindent. Gén van a hullámokban is: az elbeszélő Isten. Rábízzák magukat s a nagy egészre hagyják, hogy a történelmet, mint egy sziklát a vizek faragják. Föl- fölvillannak arcok, sorsok, mint alábukó pillanatok. De elég egy hibás észlelés hazugság és szertefoszlik a táj s a képimádó papság. S marad a hullámzás, a folyók: az isteni nagyság. Milyen jó Jézus, hogy élni hagytál!

3
A reggeli kávé. Szecessziós csészében, amiben feloldódik egy szív alakú kristály. És megédesedik a nappal. Az nyitott ablakon pedig bejön az önkényes és rokonszenvesen elfogult szubjektivitás. Aki főzte, adja át. „Annak fölfogása, ami bennünket megfog.” Bizony, a szemléltetést értelmezésnek kell követnie. Belekortyolni a feketébe és élvezni, hogy a combomon van a tenyered. Hideg. A nyelv adottság, amellyel az értelmező a megértettet újból szóhoz juttatja. Írja Gadamer bácsi a Hermeneutikában. A szájában levő nyelvvel még megkóstolhatja, amit szeret. Akkor meglát egy tárgyat kint, amint kilép az udvarra. Egy lenyúzott demizsont, mint installációt. A kopasz üveget és körülötte a meztelen forgácsot. Ott hever a verandán. Közben zápor veri a citerát. Ezt már álmomban mondja az Abszolút Tótumfaktum, a hotel portása, Béla bácsi. Aki a kapuban áll, hogy átadja a kölcsönkért gereblyét. Azt állítja, hogy a semmi emléke nincs a letölthető agyról, amit állítólag beépítettek a fejébe. És akkor föl tudja idézni esténként, mint nyugtató dallamot és illatot, a másik ember gondolatait, aki korábban lakott benne.

4

Papír vékonyka megnyugvás. A tegnap most válhat újra írhatóvá, amikor elmúlt. Képkockánként kezeli a traumát. Szimbólumok feslenek fel. Kópiák és didaktika. Mutatja a fotókat a szitakötő zseniális szárnyáról, amelybe bele van gravírozva a szivárvány, az égbolt és a virágos rét. Ez a repülési alkalmatosság egy archivált régészeti skanzen. A megbánás hajléka. Fejtegeti filozófiáját a hálóőr. Ornamentika, sokszálú tapintat. Aminek az architektúrája lexikális. Tényleg tartalmazza a múlt dagerrotípiáit, ha kinagyítod a szárny rétegeit, a benne összepréselt fotocellákkal, tükörszobákkal. Nem elég fölszakítani az első réteget, a második tépés még fantasztikusabb, mint hinnéd. A mélye, a töve van ott. A história fantomja. A szitakötő kis agya ebből semmit nem regisztrál, csak röpdös a víz felett, mint egy élő, tudattalan raktár. Ott vannak az ősi beszéd széthulló roncsai a testében. A figyelem - megállítja az önmagában tovahaladót - rögzíti a mozzanatot. Az idő pompáját. A megismerés pillanatnyilag persze nem tud behatolni az időbe. Töredék és végtelen foszlás. Az óceán még föltáratlan kontextus. A memória a mimózák parkja. Szeretnél belenyúlni a fejébe, a tudatáramai közé, hogy helyrebillentsd a nyelvezetét.

5

A szónok számos regiszterén játszik egyszerre a párbeszédnek. Több ablakot nyit meg. Több parasztot tol előre a sakktáblán. Amikor kiteszi a pontot regénye utolsó mondata után, a játéktermet elönti a „szél”. Ki tudja honnan jön, mit visz el belőle? S a regénybe szőtt idea a rémület és a pánik határán kontextualizálódik. Az idő celofánja ki van lyukasztva rajta. A fólia pedig a lágy fantázia. A beszédmód lelke? Vagy csak idióma? Találj valamit, ami az időn kívül létezik! A rostjaira szedett idő. Töredékek az idill partján. Elalélt hasonlatok, gyűrött ébrenlét. Valaki a fejemben gombolkozik.