Szabó Réka Dorottya
triptichon

I.
csend

Tudod, mi az igazán fontos?
A buszom érkezése előtti néhány perc. Kizárólag akkor, ha ez az utolsó tizenhatos. Ha a megállóban csak mi vagyunk, és az utcákon sincsenek mások. A pékségben már csak száraz kiflit kapunk. Mindketten remegünk a fagytól. Ülünk az összefirkált, piszkos padon. Már nem mondunk semmit. Becsukom szemem, és elképzelem, hogy közelebb vagy. Szeretném kezemben tartani elérhetetlenséged, megérinteni, magamba zárni, valahova, nagyon mélyre, hogy ne múljon el soha némaságunk. Olyan, mintha az egész világ ránk várna. Megnyugszik minden, eltűnnek az emberek, felszívódik a fény, a zaj. Ez az, amikor nem kínos a csend. Nem törjük meg, ezt nem. Semmire sem gondolok, mégis mindenre, ami fontos.
Ez az, amiért fontos vagy, vagyok. Mert így csak mi tudunk.

II.
HP WEBCAM
a test és a lélek szükségleteiről

a kád lefolyójából meztelen testemre mászott tegnap éjjel egy pók
mereven nézek a laptopom kamerájába hátha valaki engem akar
engem és nem a lelkem
zuhanyzás helyett hatalmas fürdőszobatükörben méregettem hibáim
tényleg aszimmetrikusak a melleim
ezért mondtátok hogy azt azért ne?
nem egy horrorfilm nem fog magához húzni egy ismeretlen sötét kéz
marja bőröm az erkölcs amit rám pakoltok szüzességem védelmében
melegem van köztetek de kiráz a hideg hogy egyikőtöket sem csókolhatom meg
a sötétséggel még sosem volt dolgom ezért nézek olyan kitartóan ebbe a kis résbe
megöltem azt a pókot miattad te is nyolc szemmel figyelted mikor nyúlok utánad
másztál volna rám tovább ha nem teszem meg
meg kell ígérnem – ha ajkamhoz ér a sötét kéz elvágom hangszálaim
többé nem szerethetek
tegnap eldöntöttem: azt a mellem kedvelem kevésbé amely alatt nem kopog az élet
biztos azért szebb a bal mert élni csak a test tud

III.
menekvés
x.-nek

valóság-szagú nyáreste a
bodzaszörpben fuldokló légy
hajad egészen megpuhul a fények és a színek hatására
kisujjaink egymásba kapaszkodva horgolják az örökkévalót
az emberek ilyenkor szeretnek elmenni a végső pontig
azt mondják olyan mint a katarzis
két személyben sétálok magammal
idő van – időnk nincs
megbotlani az általunk idehordott lelki hulladékban
teljesen betöltjük ezt a kongó kisutcát
valahova csak kell vezetnie
itt te vagy a természetes növénytakaró
elterülsz a löszfal peremétől a téged át nem eresztő bőrömig
egyforma szalmaszálat gyújtunk a tábortűz mellett
apró fénnyel égünk ez a legragyogóbb
minden nyáresti villanás közül
a jelen idő árvizének halaiként
össze-össze ütnek bennünket a hullámok
annyi vagyunk mint egy
menekvés a medve elől

nem mosakszik

ázott kóbormacska vált ki belőled fénysebességgel
menekül előlem némán
bőröm hozzászokott körmeihez
a vérem már nem hajlandó levetkezni előtte
csordogál érte ebben a húsketrecben
ilyen beteges macskát senki sem fogad be
elfogy mielőtt utolérem

ketrecemből hófehér kiscicaként szaladna el