Antalovics Péter
(a megváltásról valamit)

majd ha közömbös lesz a nyelv –
hideg szél fúj aszott arcokat.
elfelejtettük a közös tényeket: a park
fái alatt már gyötrelem sincs.

az egyik eldugott padon ültünk,
a megváltásról magyaráztunk valamit.
hogy nincs bűn,
ha bűntudat sincs.
és hogy felejteni
csak azt szabad, ami képzeletben
történt meg. az úton üres
buszok közlekedtek.

a tekintet túloldaláról villant
vissza a sejtés: most pattantak el
finom pókhálófonalak,
hallottam hangjukat.
semmi értelmünk, szétesik a világ,
révedtünk a homály sűrűjébe:
a személy belegöngyölíti magát
puha selyemtakaróba, hogy állandó
téli álma után átforduljon a másik,
létértelmileg lényegesen
kényelmesebb oldalra.

képtelenség megelőzni a belső
szakadást. a felkelő nap tündöklésében
– mi ennél monumentálisabb? –
elvégzed felemelő szimfóniád.
ez ölte meg a bárkit,
ugye?
vágod földhöz az üveget.
vagy én?

nem lehetünk nihilisták, ugye.
neki a víznek, hogy omoljon
az értelem maradéka. én gondolok,
te gondolsz, ő gondol. mi nem
gondolunk, amióta nincs mit.
veszek egy sorsjegyet.

mert nincs egy. több sincs, de nincs
egy. felszálltam a buszra.
nem értettem egyet, nem voltam
magam. távolodó tükrök közé
tévedtem, csak az volt biztos,
ami képlékenynek tűnt – agysejtjeimhez
kapcsoltam minden pillanatot.
valahol itt lakik a lélek, ugye?
valahogy így közeledik a felszínhez.
vagy csak a buborék tágulásába
tűnő atomok, meghitt tévedés,
bárgyú melankólia.
összetartás, tér és kapcsolat –
amint távolodom az evilágtól
a köztes létbe,
megállva minden
billegő lépcsőfokon.

halk békében a megszűnés –
majd ha közömbös lesz a nyelv,
és az összes égbolt lángra kap.
látható lesz a semmi:
összeroppannak az oszlopok,
amikor az üresség ránk szakad.