Az itt megéltek folytathatatlanokká váltak
Bozsik Péterrel Behódolt tartomány c. kötete felett Patócs László beszélget

Patócs László: Bozsik Péternek október 30-án, azaz tegnap volt a születésnapja. Szerintem megérdemel egy tapsot. [Taps.] [Bozsik Péter jelzi, tévedésről van szó.] A formális logika szabályai szerint az előző mondatom igaz volt, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Bozsik Péter futballista, labdarúgóedző születésnapja volt tegnap. A focista Bozsik Péterre – az Aranycsapat Bozsikjának a fiára, illetve a Manchester Unitedet legyőző ZTE csapatának az edzőjére – szeretek úgy tekinteni, mint a „mi” Bozsikunk alteregójára. Az első kérdésem: követed-e a névrokonod pályafutását?

Bozsik Péter : Igen, követem a pályafutását onnantól kezdve, amikor focisérülést szenvedtem. Elszakad az Achilles-inam, a volt feleségemmel hozattam egy rádiót a veszprémi kórházba, a műtét után rettenetesen magányos voltam. Ő egy harmadosztályú csapat edzője volt akkor. Mai napig is szeretem, ha ő „szakért”. Nem tudom, miért került ki az élvonalbeli edzők közül. Értelmesen beszél a fociról, ért is hozzá, de erről megoszlanak a vélemények. Terveztem egyébként egy könyvet: milyen vicces volna, ha készítenék vele egy életmű-interjút, és az volna a címe, hogy: Bozsik Péter – Bozsik Péter.

P. L.: Bozsik Péternek az én olvasatomban van egy másik alteregója is, akire a csantavériek legalább annyira büszkék lehetnek, mint az adaiak Rosenfeld Mátyásra. Mi a viszonyod Matuska Szilveszterrel? Bizonyos keretek között elfogadod-e a vele való alakmás párhuzamot?

B. P.: Alakmásnak azért nem tartom őt, nem vagyok annyira prepotens és idegbeteg, mint ő. De volt az életemben olyan pillanat, amikor megkísértett a terrorizmus gondolata, hál' istennek, csakis a gondolata.

P. L.: Félreértés ne essék: olvasóként látom úgy, hogy a te Matuskád az egyik legjobban sikerült irodalmi alakod. A téma egy másik író általi feldolgozása kevésbé sikeres, mint a te munkádban.

B. P.: Ez lehetséges. Virág Gábor még nem adott A nagy merénylőből. Dudás Károly írta, ez nem titok. Csak részleteket olvastam belőle az Üzenetben, ő egy másik megközelítést választott, úgy mondanám, mitizálósat. Én a dokumentumok felől közelítettem meg ezt a figurát, aki, akárhogy is nézzük, megölt több mint húsz embert a biatorbágyi merényletben.

P. L.: Lassan közelítünk a legújabb Bozsik-kötet felé, de előtte szükséges még egy kérdést feltennem: hogy van mostanában Karácsonyi Petra?

B. P.: Karácsonyi Petra átírja önmagát. Részben már át is írta, és egy más formában vissza is jön majd. Gondolom, hogy a Csantavéri Orlandó című, mondjuk így, verses regényemre, nagyon komplikált novellaciklusra, versekkel és levelekkel terhelt regényemre gondolsz. Ha strukturalista elemzés alá vetnénk, akkor egy katedrálist képezne, egyszer brahiból elkészítettem ezt az elemzés. Az van, hogy azóta valószínűleg elhalt a projekt, ugyanis rögtön az elején lelepleztek. Úgy akartam közölni – egy folyóiratban jelentettem meg –, hogy a szerkesztőn kívül ne tudja senki, ki az írója. Karádi Éva azonnal leleplezett. Azzal védekezett, miért nem jeleztem, hogy titkolózni akarok. Számomra teljesen evidens volt, hogy nem kell odaírni a közreadó nevét. Ezzel így jártam. Az az a könyv egyébként, Andreának [Munjin Andrea, a szerző legújabb kötetének az illusztrátora] mondom, amelyben beleszóltam a borítóba, majd meg is terveztem a saját változatomat. Utána megfogadtam, hogy többé soha az életben nem pofázom bele a könyvtervezők munkájába.

P. L.: 1989-ben jelent meg az első versesköteted Visszakézből címmel. Miként vélekedsz ma a korai munkásságodról?

B. P.: Jézusom! Általában nem írok egy kötetet, mindegyik könyvem félkész kötet, és kötetetcskékből áll össze. Gyakorlatilag a Vérpuding is ilyen: abban három kötet van. Az elsőben is két kötet található. Úgy érzem, ahogy annak idején Sziveri nyilatkozott a saját első könyvéről: „ha tehetném, felvásárolnám az összest, és elégetném az első felét”. Jobb nem közölni a zsengéket. Akkor ilyen élethelyzet volt, hogy megjelenhetett az első könyvem. Ha jobban belegondolunk, Slobodan Miloševićnek köszönhetem azt, hogy megjelenhetett a könyvem. A Forum abban az időben rettegett tőlem, mint ördög a tömjénfüsttől. Hát, így jártam. Nem szoktam olvasni a régi munkáimat, de, amennyire visszaemlékezem, a Maffia-dalok megüti a szintet, csak pár oldalt kellene belőle eltüntetni.

P. L.: Bozsik Péter verseskönyve párját ritkító kötet a maga nemében. Min már hallhattuk, több kötetet tartalmaz, de én nem venném a bátorságot a pontos kötethatárok meghúzására. Egyszerűsítve: Bozsik-versek és versfordítások is találhatóak benne. Az olvasás során tudatosult bennem, mennyi mementót tartalmaznak ezek a versek. Az egyik ilyen csomópont Szarajevó: visszatérő problematikaként járja a versek közötti utat. Bozsik Péter saját költeményei pedig emlékművet állítanak a már nem élő és az élő barátoknak, illetve a címbe foglalt tartománynak is. Péter költeményeit egy Dekódolt tartomány és egy Behódolt tartomány című – én sziámi-ikerversnek neveztem el őket – keretezik. Ha elfogadjuk, hogy a líra fikció, akkor Péter két fikciós világot ütköztet a keretként szolgáló versekben. A veszteségtörténetek megdöbbentő erejűek a strófákban. Fölmerül bennem a kérdés: tudunk-e bármi mást kezdeni a dolgokkal, mint hogy elveszítsük őket?

B. P.: Nem tudom, végül is minden múlt egyfajta veszteséget generál. Az ember nem tud a folyamatos jelenben lenni, ácsingózik valami jövő felé – például hogy utazhasson –, a másik oldalon pedig az emlékeinkben élünk. Az emlékek múlnak, kopnak, némely esetben jobb is ez a kopás, máskor meg nem is annyira üdvözletes. Ez ilyen. E szempontból akár dokumentumlíraként is meghatározhatnánk a versek egy-egy vonulatait.

P. L.: Mennyi idő telt el a Dekódolt tartomány és a Behódolt tartomány című versek között? Te is jelzed, hogy az egyik a később keletkezett, de mennyi a különbség?

B. P.: Az az igazság, hogy ezt elrontottam. A versek megírásának az idejét jelzi az összes. Mintha a 90-es évek végén írtam volna az egyiket, túl sok Brodszkijt és Mircea Dinescut olvastam, az agyamra mentek, én is akartam írni egy ilyet. Nem véletlenül ajánlottam Dinescunak: ez az összegzése mindannak, ami Vajdaságban ért. 1991-ben emigráltam, tíz év telt el a két verseskötet között, úgy éreztem, teljesen új hangot kell találnom. Az itt megéltek folytathatatlanokká váltak. Ez az első olyan vers, ami a visszatérést jelentette. Közben csináltam a Matuskát, fordítottam, elkezdtem prózát írni. De tulajdonképpen nem állt össze semmivé. Aki emigrált, az tudja, hogy nagyjából tíz év szükséges a terepviszonyok átlépéséhez.

P. L.: A beszélgetés előtt előtt azt mondtad, hogy ha bármilyen politikai vonatkozású kérdést teszek fel, radikális választ kapok majd tőled. Olvasható-e ez a líra valamiféle politikai manifesztumként, állásfoglalásként?

B. P.: Semmiképp nem manifesztumként határoznám meg. Valamiféle politika valóban átjárja a verseket, de ez az utalások szintjén belehelyeződik a költészet teljes történetébe, mondjuk, Kavafisztól egészen a könyvégetések koráig.

P. L.: Azaz két héttel ezelőttig?

B. P.: Hát, igen, de nem erre gondoltam, hanem arra, amikor felgyújtották az alexandriai könyvtárat. De a történelem spirális, ismétlődik, ez a mostani magyarországi eset (Dúró Dóra húzása) ennek a korábbi történetnek a bohózata. Egy véres bohózat, de bohózat. De társadalomban élünk, amitől nem tudunk megszabadulni. Nagyon szeretnék ezoterikus Mallarmé-szerű verseket írni az elefántcsonttornyocskából, de oda is bekúszik minden, mint az inda a trópusokon.

P. L.: A kötet verseinek a többsége inkább súlyos témákat boncol, a kisebb részük nyúl lírai könnyedséggel, ironikusan, szatirikusan a versvilághoz. Az utóbbi csoportba tartozik a Panaszmagyar az Adrián. De ha ezt a verset „lebutítom”, akkor a vers szövege mögött egy erős társadalomkritika lappang, ami iszonyatosan szomorú képet ad a világról. Jól gondolom?

B. P.: Igen, elfogadom. Rendszeresen járunk Hvarra, a Ladik-lakba. Az idén a főszezonban voltunk, de élveztem. Nagy Abonyi Árpival egyetértve: a turistáktól ments meg, Uram, minket! Hvaron már kiépült „intézményrendszerem” van, szinte mintha hazamennénk. Van ott kocsmárosom, pékem, piaci árusom, üdvözölnek, amikor megjelenek térdig érő, kék, anyósom által varrt speciális ruhácskámban. Ott időnként találkozom turistákkal, akik folyton, de folyton nyavalyognak valamin. A kedvenc tengeremen vannak, az elképesztően gyönyörű Adrián – magyar barátaimnak azt mondom, gyertek a tengeremre, így! –, és ezeknek meg vagy ez nem jó, vagy az nem jó, fél füllel mindig elkapsz valamit.

P. L.: Térjünk át a fordításaidra. A beszélgetés helyétől 50 méterre jelent meg egy bizonyos Müller Teréz önéletírása. Róla tudni kell, hogy az unokáját Aleksandar Tišmának hívják. Miért döntöttél a fordítása mellett?

B. P.: Mindenkivel elő szokott fordulni, hogy veszel egy könyvet, de nem olvasod el. A kilencvenes években vettem meg a Tišma-versesköteteket. Rácsodálkoztam, hogy milyen modern költői szemlélet árad a lírájából. Megtetszett, megcsináltam. Sohasem fordítottam „rendelésre“, megtetszik valami: lefordítom, és vagy eladom, vagy nem. Ezekben a versekben bőven van irónia, és szexualitásról szóló beszéd. Az ilyesmi még a Krleža-beszéd után sem volt megszokott. Egy bizonyos szinten ez a beszéd fellépett a zsdanovista irodalomszemlélet ellen. Ez persze nem jelentette a végét, de a szlovéneknél például igen.

P. L.: Amikor a fordításköteteket olvastam, vajdasági Adornóként az merült föl bennem, hogy Szarajevó után nem lehet verset, lírát írni. A város ostroma a félmúltunk része, a „ne legyen ilyen többé” tanítás esszenciája is lehetne, de errefelé és ebben a korban a versek nem így működnek. Arra volnék kíváncsi, véleményed szerint a mostani versek hozzájárulnak-e legalább egy bolhaszökkenésnyit a megbékéléshez, a megnyugváshoz, a méltó emlékezethez?

B. P.: Európa szégyene, hogy részben cserben, részben radikalizálódni hagyta Szarajevót. Amikor elkezdtem a fordítást, a Tontićot a Književna reč oldalain találtam meg, velük kezdtem a munkát. Az egész kötetet le akartam fordítani, de nem találtam kiadót. Előszerződésen volt a Jelenkorral, de nem mertek biztatni. Lefordítottam annyit, amennyit, az Ostiból a felét, a Tontićból nagyjából az egyharmadát, nem emlékeszem pontosan. A folyóiratok sem voltak vevők a versekre. Egy nagyobb csomag megjelent a Hizsnyai Zoltán szerkesztette Kalligramban. (Talán a Pavlović-versekből is megjelent pár darab). Talán a saját lelkiismeretem megnyugtatásához járultam hozzá. Sok Szarajevó-kötet született az elmúlt években. Amiket olvastam, azok közül egyik jobb mint a másik, de lehet, hogy vannak közöttük gyengébbek. Érdekesség, hogy Osti emigrált Szlovéniába, ezért egy kicsit újságírós a stílusa. Tontić végigélte a háborút, nem tudom, mikor sikerült neki elmenekülnie. Radics Viktória tud erről többet, egy időben nála vendégeskedett Budapesten. Tontić nagyon sokat fordított, épp a német referenciamunkáit vitte magával, Berlinbe készült. Amikor feltörték az autóját, mindene elveszett. A háború után visszament Szarajevóba, tudomásom szerint most Újvidéken él. Utóbbi számomra is meglepetés volt. Hadd mondjam még el, hogy a Tontić sokkal jobban tetszett a fordításkor, de a szerkesztésnél rájöttem, hogy a ridegebb, már-már újságírói hang erősebb.

A beszélgetés a zEtna (amorf) XVII. Irodalmi Fesztiválján készült a Zentai Alkotóházban, 2020. október 31-én.
A hanganyagot feldolgozta: Patócs László.