Szilágyi Máté
Alámerülés

kitágult szekércsönd – nemlétező
lábujjhegyén motoszkál
nagyanyám

ez a görnyedt, sápadt istenség.
nem haldoklik: növekvő
örökkévalóság –

hódít az éji semmiben,
a titkok fölött, őrizetlen
emlékekkel

jött hozzám: dajkál,
meggyógyít,
megetet –

bagolycsőréből
hányja át a számba seszínű ételét.
sós verejték

folyik rólam,
hanyatt fekve hánykolódom.
nagyanyám összekever

Endümionnal.
hamis ez az ifjúság –
a kihullott fogak,

a lyukas gyomor,
a hajszálerek.
ó, mama,

hát látsz rajtam pelenkát?
gyűrűt? sebhelyeket?
nagyanyám hűséges,

és aki hűséges, az magányos.
de megszámoltam a csillagokat,
és a rák jegyében járunk;

tehénszemű nyár van,
egészen világos éjszaka.
vonyítok

a ciklusokra, az ezüst
fénysugarakra,
megemlékezem

nagyapámról – őt keresi
mama. holott ő már régen
alámerült

az álomnak,
egy király erdejében,
valahol a borvidék alatt.