Kozma Szabolcs
sebeidről

a horzsolásmező lila
mint a placebolevendula

felsértett bőrsejtek
mint földből kibúvó fehér gyökerek
lábadon végig
hevernek

a fájdalom egyetemes
vízözön a habzó hidrogén
elmossa a kínt ami így
enyhülést az égen keres
a seb
a gennyt a sárgászöldet a piszkot amit a föld átadott a port a szenvedés szellemét száradt fűszálfoszlányokat fogainak rezgését
csak úgy mintha nem kellene magából nyomja ki
ahol a vér kibuggyan
a felhám tajtékzó vizek
sziklájává kövül
deltára töredezik
ujjaim közt a vérfolyam
érzem ahogy
a térdtől a combig
lágyul a bőr

magadba mint porszemet
az alvadó vértestek
zársz
elzáródik így lila réteken
a patakzó
vér