Zoran Penevski: Sára és az elfelejtett tér. Tizenkettedik történet
Sára és a magányos számítógép

– Végre valami korszerű!

Bertold vidáman mutatott szárnyával az üvegajtó fölötti feliratra. Az ajtó mögül egy kiváló művészi módon tervezett műszaki áru és számítógép felszerelés boltba lehetett látni. A fekete polcokra diszkréten odahelyezett laptopok, a kellemes vonalú vitrinek a modern telefonokkal és különböző kiegészítőkkel, a hatalmas fekete képernyők kiugrottak a fluoreszkáló csövekkel enyhén megvilágított fehér falakból. A bolt közepén egy karcsú, fekete ruhás leány állt, arcán a világ legszebb mosolyával.

– Gyerünk, mire vársz?

– A nagyi ide biztosan nem jött be.

– Miért gondolod, hogy nem?

– Neki nincs számítógépe.

– Ha az embernek nincs számítógépe, az még nem jelenti, hogy nem érdekli a számítógép.

– Semmit nem akart tudni róluk.

– De bent talán tudnak valamit őróla.

Sára kedvetlenül lépett az ajtóhoz és belökte.

Bertold olyan gyorsan röppent be, hogy azt sem érezte, amikor beütötte csőrét a habanyagból készült reklámpanóba.

– Uh! Ez... ez csak egy reklám!

– Szörnyű!

– Legalább valami holografikus vetítésre használnák!

– Ez csak egy felület. Egy kemény felület.

Sára megkerülte a marketing trükköt, és bement a sötét kis szobába. A helyiség egy kissé tágasabb fotókabinra emlékeztetett. A közepén egy asztal állt, rajta egy laptop, bekapcsolt képernyővel.

– Végre valami nekem való! – ujjongott Bertold, aki a kislány után röpült, és ugrándozni kezdett a billentyűzeten.

Ráugrott az enter re, majd egyik-másik betűre, de a kék háttérben a következő szöveg jelent meg:

NEM AKAROK KOMMUNIKÁLNI VELED!

Berti összehúzta a szemöldökét és tovább ugrándozott a fekete lemezkéken.

– Mi ez?! Miféle számítógép ez?! Valami baja van velem?

– Ez semmiképpen sem számítógépes játék, Berti!

Bertinek elborult az arca.

Sára a laptophoz lépett és elkezdett gépelni. De a képernyő már az első leütésnél pislantott egyet, és ismét ugyanaz a szöveg jelent meg:

NEM AKAROK KOMMUNIKÁLNI VELED!

– Hogyan?

Nyomogatta a billentyűket.

NEM AKAROK KOMMUNIKÁLNI VELED!

Mozgatta a kurzort és nyomogatni próbált vele a képernyőn.

NEM AKAROK KOMMUNIKÁLNI VELED!

Nyomogatta a ctrl -t, az alt- ot és más billentyűparancsokat.

NEM AKAROK KOMMUNIKÁLNI VELED!

NEM AKAROK KOMMUNIKÁLNI VELED!

NEM AKAROK KOMMUNIKÁLNI VELED!

– Valami külön jelszót kér, ugye? – következtetett Bertold, és már kezdett körbeforogni, hátha ráakad valami jelre.

– Szerintem elromlott – adta fel Sára.

– Lehetetlen! Ez végre egy feladat. Ezt meg kell oldanunk, hogy megtalálhassuk a nagyit!

– Nem, Berti, ez nem feladat. Ez még egy zsákutca.

– Nem, én nem adom fel csak úgy és olyan könnyen! – mondta a madár és a panó mögé repült. Majd fel-alá ugrált, alaposan megszemlélte a laptop hátterét, a talapzatát, a mögötte levő falat, aztán a padlóra röppent, tett néhány kört az asztal körül, fölszállt, még egyszer jól megnézte a képernyőt és a számítógép programjait, majd a kislány felé fordult.

– Itt valami nincs rendben. A laptop nincs bekapcsolva az áramba, de drót nélküli kapcsolat sincs.

– Hát nem is kell neki, van benne elem.

– Igen, de nézd meg már jobban.

Sára közel ment a képernyőhöz, és mindent jól megnézett, amit a madár mutatott neki.

– Az elem helye... üres!

– Igen, igen, erről beszélek – komorodott el Berti és reszketett. – Az én diagnózisom ebben az esetben teljesen pontos: ez a gép bedöglött!

– Hát akkor hogy dolgozik?

– Épp arról van szó, hogy nem dolgozik. Nem hajlandó kapcsolatba lépni veled.

– És vajon felelne-e valaki másnak?

– Nem tudom, de ez már nem a mi problémánk. Halott dologtól nem kaphatsz semmilyen információt.

– Gondolod?

– Biztos vagyok benne.

– Láttad az írógépeket. Azok is halottak, mégis mennyi mindent kaptunk tőlük, amit el lehetett olvasni.

Sára dühöngött tehetetlenségében. Mintha a gép valami utálatos, csápos élőlény lenne, ami csak azért van a világon, hogy neki ellenszegüljön.

Berti ekkor azt mondta:

– Jó, de próbáljuk meg még egyszer, utoljára.

Sára az eltökélt madárra nézett, és egyetértett vele.

Berti a számítógép felé fordult és nagyon komolyan azt kérdezte tőle:

– Járt-e itt Krisztina nagyi?

Semmi sem történt.

– Ha igen, jelenjen meg a válasz, ha nem, ellenkezz velünk tovább.

– És ha halott vagy, akkor – ne jelenjen meg semmi a képernyőn – tette hozzá a kislány.

Sára és Berti néhány pillanatig a képernyőt bámulták.

Semmi sem történt.

És továbbra sem semmi.

– Na látod...

Sára felsóhajtott és megfordult. – Igazad volt, Berti – mondta, míg kifelé tartottak.

– Azt gondolom, végre tudomásul kellene venned, hogy ki itt az ügyes, mint a macska, és kinek van tyúkesze...

Berti Sára feje fölé repült, így nem láthatta, hogy a képernyőn lassan, egymás után jelentek meg a betűk:

NEM
_____AKAROK
_______________KOM
____________________MUNI
_________________________KÁL
______________________________NI

(Kovács Jolánka fordítása)