Szögi Csaba
Sántha Lucián felébred
(Részletek egy íródó regényből)

– Állj, állj! Engedjétek már el! Ő a médiapartnerünk fotóriportere! – rohant kiabálva a színpad felé Háté szervező, az aranyos kis görény, akinek, bár rendszerint sok katyvaszt hagyott maga után, hasonló rizikós pillanatokban azért sok hasznát is lehetett venni. Néha. – Nem akar semmi rosszat, csak bulizik! – Én közben arra eszmélkedtem, hogy jobbommal a dobnak használt fémhordót szorítom magamhoz, mint anya a csecsemőjét, bal kézzel meg a habzó szájú frontembert igyekszem távol tartani, miközben két colos biztonsági fasz megpróbál eltávolítani, persze kevés sikerrel. Benne volt a bugi a bokámban, az erő pedig velem, minden egyes izomrostomban.

– Nem minden ördög tud ám olyan angyalian megnyilvánulni tinéktek, mint én, a pokoli angyal, tudom elétek tárni az ördögöt a maga démoni önvalójában! – harsogtam a publikum felé, és ugyanazzal a mozdulattal téptem ki lángra lobbanó szárnyvégeimet a meghökkent izomagyúak markából és vágtam bele a hordót a színpadba. – Nesztek, önző faszok! Eszemben se volt ellopni ezt a rosszvasat, csak szerettem volna dobolni egy kicsit.

Verem fel a sátort a hippikoboldok horrorpornó-fesztiváljának táborhelyén a sziklává sült talajba. A kalapács pont otthon maradt, így egy helyben talált féltáglával próbálom helyettesíteni, de a pöckök csak miliméterenként haladnak befelé. Fertályóra múlva a tenyerem egyetlen lüktető seb, körülöttem minden a véremtől iszamós, Thrúd próbál segíteni, ahol tud, de nem igazán tud, az eleje egyemberes munka. Az egyik spanja viszont megtalálja a legkézenfekvőbb megoldást: az aznapi kánikulának köszönhetően forrásponthoz közelítő házi szilvapálinkával itat a palackból kétpercenként, hogy még csak esélyem se legyen átkozódni, amikor az ujjamra ütök.

Bő óra elteltével a sátor áll, de mint egy igazi erődítmény, nem hiába, békebeli darab! (Pár nap múlva, amikor egy kisebb hurrikán végigsöpör a táboron, a miénken kívül nem is nagyon látok másikat, ami talpon maradt volna.) Az üvegben a szilvórium szintje jelentős mértékben leapadt, de ettől persze még szomjasabb vagyok. Elő hát a száraz rozéval és a szikvízzel, amiket némi ügyeskedés után sikerült becsempésznünk! És elő azzal a két rakétával is, amiket az első fesztiváléjszakára szántam, de hát most nagyon kell a starter üzemanyag!

Két-két korsó rozéfröccs, két szál cigi, egyiket a másikról meggyújtva, aztán Thrúddal már vetjük is bele magunkat a sűrejébe!

***

– Akkor most vacsorázunk, utána megbaszlak! – rikkantotta Sántha Lucián jó hangosan, hogy lehetőleg az egész tábor hallhassa. Thrúd nem volt képes túl sokáig elviselni hősünk magánszámát a színpadnál, ezért aránylag korán visszament a sátorhoz. Ahová azután éjfél mélységében Sántha Luciánt is visszaterelte korgó gyuhája. A páncélos babot még legyűrte valahogy, ám azt követően az egyébként sem túl heves bagzókedve gyorsan elpárolgott. Thrúd egy ideig szenvedett vele, de hamar be kellett látnia, hogy az aznap esti légyottnak véglegesen fasza törött. Erre még Sántha Luciánnak állt feljebb! Illetve, ami azt illeti, közelebb járunk az igazsághoz, ha úgy fogalmazunk, lejjebb ...

– Baszd meg, nem én tehetek róla, hogy félig impotens vagy! – fakadt ki a hollólány.

– Baszd meg te! Basszál magaddal! Vagy akivel akarsz... – Azzal Sántha Lucián, ahogy volt, mezítláb, egyetlen szál rövidnadrágot magára kapva elviharzott, majd szó szerint csukafejest ugrott a színpad előtt még mindig tomboló közönség közepébe.

Angyalok vedlenek, penészes ostyaként tollpihék hullanak a nyelvemre. Homlokomra, ölembe. Még a seggem lukába is jócskán jut belőlük. Átmegyek gyertyába, parázsló tollfelhőket fingok a csillagmagos ég felé. Körülöttem elázott patkánykoboldok és lángoló bóbitájú, vizionárius indiánangyalok vonaglanak mindenütt. Sörre rummal válaszolok folyamatosan, mennyei párbeszéd, istenien ütős az anyag!

Miután a színpad kifogy a zenekarokból, újabb magánszámba kezdek. Mivel a szavakat már az agyamban sem vagyok képes artikulálni, a metakommunikációs készségem pedig egy féreglyukon át kilógott a világűrbe, hiába próbálkozok be több asztaltársaságnál is, ennyire készen egyelőre azért senki sincsen rajtam kívül – szóval jöhet a szóló. Szó szerint megtáncoltatok egy asztalt: ropom körülötte a bugit, kétpercenként felpattanok rá, de mivel a homoktalajba valamelyik lába minduntalan belesüpped, együtt borulunk, az asztal, a rajta maradt üres sörösüvegek meg én. Ilyenkor visszaállítom a helyére, akkurátusan visszapakolom rá a palackokat, aztán jöhet az újabb kör. Így, egészen pitymallatig.

A vágó valahol pontot tesz a mozi végére. Az még rémlik, hogy valakikkel elindulok valahova a bokrok közé, valamivel később pedig sebekkel borítva sántikálok a sátortábor peremén, a nap első sugarai vörösre döfködik a kiszáradt szemgolyómat, végül egy jótékony lidérc útba igazít, meglelem a fészkünket, már-már elringat az álom áldott madara, amikor hirtelen elkap a cifrafosás, megmarkolom a papírt, és már lövök is ki a budi felé, útközben egy keveset a gatyámba fröcsögtetek, végül azonban a java része mégis az árnyékszék pottyantójában végzi. Ez is csak egy ínyenc angyalbecsinált volt, térek napirendre a dolgok felett rötyögve, mielőtt végre tényleg elalszok.

Ébredéskor Sántha Lucián első pillantása egy halom ismeretlen tárgyra esett a keze ügyében. Volt ott többek között egy napszemüveg, fél csomag dohány, cigipapír és egy sebészolló.

***

– Persze, ha egyfolytában szívunk, köldöknéző buddhákká válunk, és akkor tud bennünket a legkönnyebben elintézni a gépezet. De képzeljétek el, ha mindannyian, de tényleg mindannyian ezt tennénk! Akkor legalább némi méltóssággal süllyedhetnénk el az elkerülhetetlenül ránk váró riasztó semmiben... – A fesztivál területének legkellemesebb zuga kétségkívül a zsebkendőnyi, ártézi vízzel feltöltött medence. Igaz, hogy nincs szűrőberendezése, és lubickolás közben természetesen mindenki beleereszti a hólyagja tartalmát, ezért harmadnapra már víz helyett többnyire bealgásodott húgyban áztatja a seggét az úri közönség, ugyanakkor kapni olcsó és rendes sört, nem „kézműves” gezemicéket, van olasz tészta, emellett itt a zene hangereje is elviselhető, a pisáláshoz meg ugye le sem kell tolnod a gatyádat. Maga a medence pedig, mint az édes-bűzös anyaméh, lebeghetsz a magzatvizeletben. Hát még miután Dá beteker egy bivalybaszó jointot!

– Halleluja! – kurjantottam boldogan. – Res divina!

– Miféle anyaaaüüüíígh? – cirpelte Dá elvékonyodó hangon, egyre nehezebben artikulálva a szavakat, közben megpróbálta a homlokomra tapasztani nyálas szopókáját.

– Mi a fasz ?! – üvöltöttem fel visszatérve boldog révületemből, és reflexből a trágyalé felszíne alá nyomtam a szipolyt, majd rúgtam is rajta egy hatalmasat. Eddigre már forrni látszott a medence tartalma, korcs fajzatok marcangolták és baszták egymást, lukakat ütve oda is, ahol előzőleg nem voltak, csak hogy mielőbbi kielégüléshez juthassanak. Bebőrözött szemgödreikből a poklok legmélyebb bugyrainak boldog fájdalma üvöltött némán, hosszan lelógó szájszerveik egymásra tekeredtek, homlokukon parázsló orrlikaik sisteregtek a sűrűsödő, lassan megkötni készülő zagyban. Elcsökevényesedett mellső szárnyaikkal a felszínt csapdosták hevesen, mint vacsorához készülődő sátáni kormoránok a vérszennyes naplementében, vastag szaruval borított talpaikkal pedig a medence falát rúgták veszettül.

Gyomromban a kezdődő pánik rugdalásaival elkezdtem menekülőutat keresni, noha furcsa módon szörnymentes zóna alakult ki körülöttem, az a néhány fajzat, amelyik megpróbált belémkóstolni, visítva azonnal el is távolodott mellőlem. Odakint a tábor sem mutatott vidámabb képet. A teremtmények ott is hemzsegtek, mindent letaroltak, bokrokat, fákat, színpadot, bódékat, a sátorok közül is csak a miénk állt immár, szilárdan és érintetlenül. Már a talajt is valami szürkésfehér, kocsonyás undormány itatta át mindenhol, ami őbelőlük ömlött ki, sebeken és genitáliákon keresztül, ahogy fékevesztett étvágyukban és bagzókedvükben tomboltak, megkísérelvén megzabálni és meghágni mindent és mindenkit, amit és akit csak értek.

Bár még dél sem volt, máris kezdett erősen alkonyodni.

Tekintetem kétségbeesetten páztázta a horizontot Thrúdot keresve mindenütt. Egyszer csak nem messzire tőlem felkurrogott: – Gyere gyorsan, ideje elhúznunk innen! – A masszív vaskapu tetején kapaszkodott meg erős lábaival, amint odakaptam a tekintetemet, éppen akkor bontotta ki fenséges, sötétszürke tollakkal borított szárnyait. – Na, induljunk már végre!

A medence fölé libbent, én megragadtam acélos bokáit, majd a viharzóna fölé emelkedve elvitorláztunk a vöröset izzadó napkorong utolsó sugarainak irányába.

– Mégis, mi a fasz volt ez az egész? – kérdezte zihálva Sántha Lucián, közben igyekezett feljebb kapaszkodni gyönyörűséges megmentője combjain, hogy kényelmesen megülhessen a hátán.

– Most hallgass! – szólt rá a hollólány. – Igyál! – Azzal odanyújtott neki egy farkasbőrös kulacsot. – Azután pedig üssünk meg gyorsan egy másik hangot!