Benes László
Idősíkok vándora
(A szerző illusztrációival)

Ahogy jobban körülnézett, meglepődve tapasztalta, hogy a folyosó, ahol ült, szülővárosa hivatali átjáróinak szakasztott mása. Még az egyenlő távolságra fal mellé állított, masszív fapadok is olyannak tűntek, mint odahaza. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy mindkét épületet egy és ugyanazon korban – valószínűleg a monarchia idején – építhették, és azóta vajmi kevés átalakítást végeztek rajtuk.
Borús gondolataiba merülten, magába roskadva ült a kemény padon. Mivel a köztársaságnapi ünnep elmúltával – amit itt, a szomszédos országban töltött – haza kívánkozván utazni, a távolsági buszállomáson közölték vele, hogy az lehetetlen, mert az egyre nagyobb méreteket öltő, ragadós száj- és körömfájás-járványra való tekintettel lezárták a határokat az utasforgalom előtt.
Emiatt jött ide a rendőrfőkapitányságra, hogy megtudakolja: mitévő legyen?
Körülötte halálos csönd uralkodott, csupán időnként jelent meg egy őrmester az arcára írt, megkérdőjelezhetetlen hatalmának tudatában, végigmasírozva a hosszú, néptelen átjárón, és a markában szorongatott, hatalmas fémkarikára fűzött, súlyos kulcscsomóval egy-egy pad karfájához érve, egyenlő időközönként, szinte ütemesen, akkorát csapott arra, hogy beleremegtek az ablaküvegek.

Ebben a miliőben telt el vagy egy óra, amikor hirtelen kicsapódott az egyik szemközti irodaajtó, és – pontosan úgy, ahogy a krimi filmekben számtalanszor láthattuk – onnan egy feltűrt ujjú ingre vetkezett, oldott nyakkendős nyomozóforma figura így rivallt rá:
– Ön ott; jöjjön csak be!
Azzal már el is tűnt az iroda sötétjében, ő pedig a nyitott ajtón át követte.
Mire beért, addigra a detektív már az ajtótól balra eső íróasztal mellé telepedett, jómaga pedig elébe állván leste, vajon milyen tájékoztatást fog adni az illetékes közeg a határhelyzetről. Ám az egészen más irányba kanyarította mondanivalóját:
– Ez az egyén (csak akkor vette észre a besötétített és csupán imitt-amott megvilágított, tágas helyiség ellentétes sarkában ülő, megbilincselt embert, aki felé a nyomozó a fejével bökött) megtagadta tanúvallomása aláírását. Ezt az előállt helyzetet kell az elvtársnak kézjegyével tanúsítania!

*

Abban a pillanatban erős fény vakította el, akár a vaku villanása. Eltűnt előle az iroda nyomozóval, gyanúsítottal egyetemben... Még mielőtt elsötétült volna agyában minden gondolat, egy felismerés még átcikázott agytekervényein: „Már ismét?!... Egy másik idősík, egy másik történet, vagy mi!... Óh!... Időugrás!... Ugrás az időben!”
Amikor néhány másodperc múlva magához tért, igen meglepődött új külsején, amely az íróasztalt borító üveglapon rajzolódott ki előtte: vállig érő haja rövidre nyírva – méghozzá géppel –, báránybőr bunda, mintás kordbársony nadrág, fehér póló, és magas sarkú csizma helyett fekete standpapucs.
Mindebben az volt a legfurcsább, miszerint e drasztikus változás a hivatalos közegnek fel sem tűnt!
Tekintete, amely szüntelenül a megvilágított asztallapon kalandozott, megállapodott a nyomozó előtt fekvő iraton:

„JEGYZŐKÖNYV
a gyanúsított folyamatos kihallgatásáról. Készült: 1972. december 1. napján, a debreceni Hajdu-Bihar Megyei Rendőrfőkapitányság hivatali helyiségében.”

Mivel igen váratlanul zuhant ki a mai, 2023-as idősíkból, és agya még nem tudott kellőképpen alkalmazkodni az új helyzethez, roppant nagy segítséget jelentett eme okmány.
– Miért ilyen zavarodott, talán csak nincs rosszul?! – nézett rá vizsgálódva a smasszer. – Neve?!
– Vass Viktor.
Ekkor a civil ruhás rendőr a telefon után nyúlt.
– Lovas főtörzs? – szólt a kagylóba. – Itt Kőrösi főhadnagy... Mondja csak, beléptetéskor nem vett észre semmi gyanúsat Vass Viktor elvtárson?
– Főhadnagy elvtársnak jelentem: ilyen nevű egyén tudomásom szerint nem lépett be az épületbe... De mindjárt utánanézek a névjegyzékben!... Nem! Nincs a névsoron!
– Biztos ebben! – hüledezett a nyomozó.
– Igen, főhadnagy elvtárs, biztos vagyok benne!
A nyomozó kiguvadt szemmel, bamba arckifejezéssel meredt Viktorra:
– Kérem a személyi igazolványát!
– Nincs nálam!
– Micsoda!... – a detektív már fulladozott dühében. – Mi okból, hogyan került ide a főkapitányságra?!
– Fogalmam sincs! – így Viktor.
– Na, most aztán már igazán elég volt a játszadozásból!... Tudja-e egyáltalán, hogy mit beszél?! Ez hivatalos közeg sértegetése! – a „hivatalos közeg” most már bömbölt, mint egy felbőszült bika. – Ilonka!
Erre már felneszelt a terem másik sarkában, a megbilincselt gyanúsított mellett ácsorgó tagbaszakadt férfi is, és átvágott a helyiségen, egyenesen a főhadnagy íróasztalához. E robusztus testalkatú, szőrös, kopaszodó férfi volt az első számú verőlegény a debreceni főkapitányságon, és valóban Ilonkának hívták: Ilonka Bélának!
– Ilonka őrmester, ettől az elvtárstól részletes önéletrajzot kérek tizenöt percen belül, a mostani pillanattól számolva!
Egy üres papírlapot és ceruzát nyomott Ilonka kezébe, aki azonnal karon ragadván hősünket, betuszkolta a szemben lévő rejtett ajtón át egy kisebb szobába.
Egy jó hosszú óra múlva, miután Kőrösi főhadnagy már ráunt várakozni Ilonka jelentésére, dühtől vöröslő arccal maga rontott be a vallatószobába. Legnagyobb meglepetésére azonban a helyiségben nem talált senkit! Nagy volt benn a rendetlenség: a szék felborítva, az asztal kimozdítva a helyéről. Ám a legfurcsább a vagy egy négyzetméternyi felületen megperzselődött parkettán még akkor is füstölgő, furcsa szagot árasztó, parázsló pernyekupac volt.

*

Másnap kora reggel Viktort báránybőr bundájába burkolózva, csizmás lábát maga alá húzva, gyűrött, sápadt arccal a bepárásodott ablaküvegen át a deres szántókat bámulva, már egy Budapest felé tartó farmotoros Ikarus 55-ösön találjuk. Mert jobbnak látta Szeged helyett a főváros felé venni az irányt, attól tartván, hogy hátha figyelik, és ezért még óvakodott a határ megközelítésétől.

Előző nap, miután a rendőrfőkapitányságon történt kalamajka után egyszeriben a távolsági buszállomáson találta magát (természetesen a múlt század hetvenes éveihez igazodó öltözékben, mert most csupán térben röpítették más helyszínre), még egyszer megpróbálkozott az információnál. Kellemes meglepetésére, ezúttal sikerrel járt: megtudta, hogy csupán a teherforgalom szünetel, a személyforgalom viszont zavartalan a déli határszakaszon.
Vett egy rekesz Kinizsi Világost, és haverjai, valamint néhány, a szexuális forradalomban elkötelezett ottani csajszi társaságában nagy bulit csaptak a helyi diszkzsoké lakásán.
A lemezlovas egy szovjet katonai derékszíjjal ajándékozta meg, amit emléknek szánt.
– Az oroszok, amit csak tudnak, ellopnak egymás felszereléséből, hogy azt eladva némi pénzhez jussanak – mondta.
Habár a másnaposságtól nehéz fejjel, de megkísérelte átgondolni a helyzetét, vagyis az utóbbi időben oly gyakoribbakká váló, és hirtelen bekövetkező időugrásokat, amelyek közül ez az utolsó volt a legdrasztikusabb. Az egészben az volt a legkellemetlenebb, hogy az idősíkokba való hirtelen belezuhanás után percekre elfeledett mindent, ami az előző idősíkban történt vele, és amikor már kezdett beleszokni új helyzetébe, már zuhant is át a következő – homlokegyenesen más – szituációba. Ezen esetek által kénytelen volt elismerni az Időt, mint legfelsőbb hatalmat. Még a Szentírásban is mindennek van kezdete és vége. Alfa és omega. Ám az Időnek sem kezdete, sem vége sincs. És az Idő uralkodik az elméjén, az egóján, játékszerként dobálva őt ide-oda.

Úgy szűk három óra múlva érkezett meg az Engels téri autóbusz-pályaudvarra, ahonnan taxival – mivel tele volt pénzzel, kizárólag bérautóval közlekedett később is a városban – az IBUSZ Aranykéz utcában lévő központi irodájához vitette magát, szállásfoglalás céljából. Az irodában így, délidőben is nagy volt a tumultus. A recepción lévő hölgy, végül – némi csúszópénz segédletével – mégis talált számára szobát a Bécsi kapunál lévő Batthyány utcában.
Nos, rögtön bérautóba vágta magát, és a megadott címre ment. A bérlakásban csupán lejelentkezett, és már ment is tovább, ugyanis a taxi lenn várta a ház előtt. A Krisztinavárosban lévő Kis Royal Bárhoz hajtatott, hogy egy kissé kikapcsolódjék, ami olyan jól sikerült neki, hogy zárórakor, hullarészegen, a sztriptíz táncosnővel hagyta el a mulatót.

*

Már nappal volt, amikor magához tért zákányos kábulatából. Mindjárt érezte, hogy valahol máshol van, egy másik idősíkban. Ám, hogy hol, melyik időben, milyen történetben, arról fogalma sem volt!
Sportöltözékében egy terepjáró hátsó ülésén kuporgott. Künn zuhogott. Az esőfüggönyt percenként világították meg a fülsiketítő csattanással kisülő villámok. A láthatóan katonai jármű golyóálló mellényt viselő vezetője szünet nélkül hadart, valami keleti nyelven, amiből Viktor egy kukkot sem értett. Majd a mennydörgés hangja kerékzörejbe, patacsattogásba ment át. A most már távoli ágyúzás megvilágította égbolton megvadult hollófekete paripák vágtattak át, egy kocsis nélküli, elragadott batárt vonszolva maguk után.

*

Persze ez is csupán egy rövid, ám annál félelmetesebb intermezzo volt egy valamilyen távoli idősíkban. Ismét Budapesten találta magát 1972. december 3-ikának ködös délelőttjén, a Batthyány tér egyik villamosmegállójánál.
Habár tudata mélyén sejtette, hogy ezzel nem segít kilátástalan helyzetén, annak ellenére úgy érezte, ha hazatér, megszűnnek megpróbáltatásai is. Itt valószínűleg üldözik a hatóságok, ám nem az volt a legnagyobb baj, hanem egy, a bűnüldöző szerveknél sokkal nagyobb hatalom: az Idő!
„Sürgősen el kell érnem a határt!” – döntött. – „Még ma indulok! De milyen közlekedési eszközt válasszak? Na, majd csak kigondolom valahogyan!”
Végül aztán arra az álláspontra jutott, miszerint autóstoppal fog átsurranni a déli határon. Egy papírkereskedésbe ment, és egy A4-es ívet és festéket vásárolt. A közeli park padján a papírlap mindkét oldalára jugoszláv zászlót pingált. Majd bérkocsival az E5-ös Kelebia felé tartó szakaszához ment. Bal kezében a zászlót lobogtatva, jobb hüvelyk ujját pedig a magasba emelve, kiállt az autóút szélére. Csakhamar egy ormótlan Rába teherautó fel is vette. Amikor szóba elegyedtek, a sofőr bevallotta, hogy csupán azért állt meg, mivel nem tudta milyen zászló van nála. Kecskemét alatt, egy üzemanyagtöltő állomáson tette ki.
Vagy másfél órás várakozás után egy nyugatnémet rendszámtáblájú Opel Record Commodore fékezett mellette.
– Izvoli, prijatelju! – invitálta kocsijába a láthatóan Nyugat-Németországban dolgozó jugoszláv fiatalember.
Szerencsésen át is jutottak a határon. A vendégmunkásnak útba esett Viktor szülővárosa, illetve e helységen kellett áthajtania, hogy elérje a folyót átszelő hidat. Ám, amikor beértek a városba, Viktornak mindjárt feltűnt, hogy mennyire megváltoztak, és hogy mennyire kihaltak az utcák. Nem sok ideje volt az ámuldozásra, mivel az Opel vezetője már fékezett is. A központban, a közigazgatási hivatal épülete előtt állt meg. Viktor csak akkor fordult a szerb fiatalember felé, hogy megköszönje a fuvart. Ám a rémülettől egy hangot sem tudott kipréselni a torkán, ugyanis a vezetői ülésen egy nyolcvan éven felüli aggastyán ült!
Amikor, kiugorván a kocsiból, a szemben lévő kirakat visszatükrözésében megpillantotta magát – legnagyobb megrökönyödésére –, ismét a felnyírt frizurás szabadidő nadrágos fiatalember nézett vissza rá!

Zavaros gondolatokkal a fejében indult lakása irányába. Az otthona felé vezető utat a hatalmas, vakítóan fehér hold világította be, amely úgy csüngött a város felett, akár egy karácsonyfadísz, egy óriási üveggömb.

*

Amikor Viktor végre benyithatott tömbházi lakásába, első dolga volt, hogy az interneten kikeressen valami adatot a nemrégiben átélt kalandjával kapcsolatban. Csak hosszú keresgélés után akadt rá az esemény leírására egy, a Kádár-korszakot buzgón kutató történész jóvoltából, aki kikaparta az 1972. december 1-én a debreceni Hajdu-Bihar Megyei Rendőrfőkapitányságon történt mindmáig felderítetlen, sőt rejtélyes eset titkosított iratanyagát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.
Ezen dosszié szerint a fenn megnevezett nap késő délutánján a Magyar Népköztársaság állambiztonsági szolgálata nagy erőkkel vonult ki a nevezett helyszínre. A nyomozást személyesen Varga Tibor rendőr alezredes, a szolgálat parancsnoka vezette.
Erre a ritkán tapasztalt rendőrségi akcióra pedig az épületből aznap déltájban nyomtalanul eltűnt két személy: Ilonka Béla rendőrőrmester, és egy állítólag Vass Viktor nevű ismeretlen egyén felkutatása adott okot. Mivel eltűnésük előtt egyedül Kőrösi főhadnagy volt velük kapcsolatban, őt mint gyanúsítottat Budapestre szállították.
Kőrösi, hosszú ideig tartó kihallgatása alatt mindvégig kitartott a rejtélyes idegen létezése mellett, aki szerinte veszélyes imperialista kém lehetett, mivel olyan, a hatóságot megtévesztő sorral kezdte önéletrajzát – amit Kőrösi a vallató helyiség asztalán talált –, miszerint 2000-ben született Szerbiában, amikor tudva levő, miszerint ez az ország már legalább ötven éve nem létezett, az évszámról nem is beszélve...
Abban, hogy egy szavát sem hitték el, és a történteket még saját magának sem tudta megmagyarázni, végül idegei felmorzsolódtak, és két év múlva a lipótmezei Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben fejezte be életét.