Fenyvesi Ottó: Lírai bűbáj II.
[Csókolom. Persze]

<A zenéjét Tom Waits szerezte: Yesterday Is Here.

&
Csókolom. Persze.
Persze. Mi más: Odüsszeia. Homérosz hatalmas eposza.
Odüsszeusz tévelygése. Hatalmas kaland. Amelyre a kortárs világirodalom épült, mint ahogy Platón műveire a filozófia.
Néhanapján el kell menni Szombathelyre. Van ott egy szobor. James Joyce-t ábrázolja, aki az Ulysess-t írta, a dublini útvesztőt. Az ír Ulysess: Leopold Bloom, Stephen Dedalus, és Molly egy napjának története.
James Joyce regényében Leopold Bloom apját Virág Rudolfnak hívják, aki magyar zsidóként Szombathelyen élt, de Írországba emigrált. Ez valahol benne van a könyvben, a XIV. fejezetben? Még mindig nem találtam meg a pontos helyét.
Ennek ellenére Szombathely főterén a 40-41. ház kapubejárata mellett ott van Joyce szobra.
Egy kalapos úriember, ahogy előlép a falból.

&
Csókolom. És akkor a 2001: Űrodüsszeiáról még nem is beszéltem, mert volt olyan is. Stanley Kubrick filmje 1968-ból: „Valamikor a távoli múltban, az emberiség hajnalán a különös, fekete monolittal való találkozásnak köszönhetően a majomemberek fölfedezik a tüzet és az eszközhasználatot. Évezredekkel később amerikai kutatók hasonló oszlopra bukkannak a Naprendszerben, amely rejtélyes rádiójelet sugároz a Jupiter felé. Űrexpedíció indul útnak, hogy megvizsgálja, kinek szólhat az üzenet. A hosszú út alatt a fedélzeti komputer meghibásodik, és ez a legénység életébe kerül. Az egyetlen túlélő a visszatérés reménye nélkül mégis megpróbálja teljesíteni a küldetést.”
A filmben felcsendül Richard Strauss (Ímigyen szóla Zarathustra), ifjabb Johann Strauss (Kék Duna keringő), Ligeti György (Atmosphères, Lux aeterna, Requiem), és Aram Hacsaturján (Gajane) zenéje.
A titokzatos sötét monolit: arra ösztönzi a majomembereket, hogy kilépjenek az állatvilágból; az objektum az űrkorszakban veszélyes utazásra invitál, először a Holdra, majd a Jupiter közelébe.
Csak kóválygunk, mint libafos a levegőben.
Az élet labirintusában kóválygunk. Elveszve.
Nem találjuk a kiutat. Honnan is? Merre?

&
– Csókolom. Benzin, baseball és rock and roll!
– Hallotta?
– A kambodzsaiak oltanak, mint indonéz skinhead a Fradi-táborban! Vlagyimir Vlagyimirovics meg belelépett a gereblyébe.
Ki beszél? Kinek?

&
Csókolom. A szülőföld kiindulási pont, zéró, melyhez minden viszonyul, minden. A szülőföld a világ közepe?
Viszonyítási pont mindenhez: Mohol-Gunaras. Ami nincs is már, közigazgatásilag megszűnt. Elveszett. De áll még a szélmalom. A Buzogányék szélmalma, viszont a kisvasút, a Kopolya és a kenderföldek eltűntek. A szülőföld, az otthon, a szoba, a bútorok minden elveszett. Anyám Singer varrógépének is nyoma veszett.
A szülőföld egyfajta nyugvópont, mérték, amelyhez viszonyítani lehet. Lehet: haragudni, megvetni, szégyellni, de olykor – a fantázia szárnyán – vissza lehet térni, a biztos alaphoz, a hely szelleméhez, amelyre felhúzható a költészet tornya. Amíg le nem omlik minden, míg össze nem zavarodik a nyelvünk.
Egy falu, a moholi határban. Mondataink térbe vannak ágyazva, magukon viselik a térbeliség jegyeit, a világ pora lebeg felettünk.
Itt, erre, Moholon élt, Moholy-Nagy László, a Bauhaus világhírű professzora, aki Chicagoig meg sem állt, ott talált nyughelyre. Magam is jártam ott, álltam a Sears Tower tövében, és csak hunyorogtam a magasba. Egy-két évtizedig a világ legmagasabb épülete volt, most már nem az. És már a neve sem Sears Tower. Most úgy hívják: Willis Tower.
Minden változik, és nincs olyan, hogy vége, csak a végtelen táguló tér.
És benne van Sinistra, Nyócker, Szajla, Baláca.
Nekem a könyveim lettek az otthonom.
Tolnainál olvasom Fehér Ferenc (1928–1989) bácskai költő megrázó sorait:

„úgy hordom itt már napok óta a tájat,
mint bensejét a felhasított állat”

Tündérek táncolnak szívemben. Mögöttem elveszettnek hit tájak, utcák, kapuk, ajtók, ablakok, falak és folyosók, az Úr parancsára elindulnak hűs, homályos templomok tompa fényébe, és hallom, ahogy zizeg láthatatlan, molyrágta angyalszárnyuk.