Gergely Tamás: Rémálmaim
A Walesi bárdok

A nyolcvanas években egy bukaresti hetilapot szerkesztettem. Ifjúsági lap volt, az egyetlen magyar nyelvű Romániában, a KISZ vagyis a Kommunista Ifjúsági Szövetség patronálta, azokban az években Nicu Ceausescu, a diktátor fia elnökölt fölöttünk, ott készült fel tervezett politikai karrierjére.
Egyik nap azzal áll elő a főszerkesztőm, hogy kérdés érkezett a Központi Bizottságtól: megfelelő-e elmondásra egy vers a Megéneklünk, Románia fesztiválon. Mert egy középiskolás diák valahol vidéken azt választotta.
Melyik vers? Hát a hajam égnek állt, amikor megláttam: Arany János A walesi bárdok című balladája. Hogy a hajam miért… A Megéneklünk Romániának azt a szerepet szánták a párt korifeusai, hogy ha már megszüntetni nem tudják az irodalmat, a művészeteket, akkor züllesszék le amatőr szintre. Minden iskola, s nemcsak iskola részt kellett vegyen benne, s azok csinálták, mert a büntetéstől féltek, senkit nem érdekelt különben, közönség nulla. Persze akadt olyan is, aki komolyan vette, a lelkét beleadta, mint az én diákom.
Na most: a ballada, ugye, arról szól, hogy Edward angol király ellátogat a meghódított tartományokba, és elvárja, hogy lelkesedjenek érte, de a lelkesedés elmarad. Az angol király… Ceausescu, a román diktátor éppen ezekben az években vezette be, hogy időnként ellátogat egy-egy megyébe, ahol ünnepelteti magát, és látogatásával próbál lelket önteni az ottaniakba, a politikusokba, a lakosságba. De hát ki örvendett annak, hogy munkaidőben kicsődítik az utcára tapsolni, mikor ráadásul az ürességtől konganak az élelmiszerüzletek, s tudván tudták az emberek, hogy a látogatás idejére kitett árukat a szekusok teherautókon viszik tovább mihelyst a látogatás lezárul, a soron következő megyébe.
Nos, miről szól tehát a fesztiválra kiszemelt ballada? Nyilvánvaló volt, hogy a „hőn szeretett” diktátorunk országjárásáról. Vagyis nagyon szép gesztus egy tizenéves tanuló részéről, hogy ezt ki akarja mondani, de nagyon kockázatos.
Töprengtem, mit csináljak? Ha ezt megírnám, a szekuritáté vinné el a fiatalt másnap. Ha azt ajánlanám, hogy válasszon más balladát, következik a kérdés, hogy miért, miért nem felel meg? Felhívom tehát a figyelmet arra, hogy nem megfelelő a választás. Áll hát velem szemben egy főszerkesztő, aki nem irodalmár, a walesi bárdokról mit sem tud, várják a felettesei, hogy továbbítsák vidékre az igent vagy a nemet, azokról meg, akik várják, nem tudom, hogy átláttak-e a szitán, s csak az elutasító választ várják „fentről”? Vagy tudatlanok maguk is? Leizzadok, töröm a fejem.
Azt válaszolom, hogy: ez egy igen szép vers, tananyag, és tisztázom, hogy a nagy klasszikus melyik korszakából való. Értsék azt, hogy nem mondok nemet.
Negyven év távlatából úgy tűnik, hogy jól választottam. Nem kértek tőlem számon semmit. Megúsztam, lehet, hogy megúsztuk mindketten. Viszont kiver néha a hideg veríték. Mi lett volna, ha kiderül, hogy mit akart a diák? Ha kiderül, hogy én nem tiltattam le. Ha néhány „keresetlen” szóval számonkérik rajtam. Nem jól válaszolok a kérdéseikre, nem tudom palástolni az érzéseim, a meggyőződésem. Eltávolítanak a szerkesztőségből. El kell hagyjuk Bukarestet, vagyis az otthonunk? Hol lennék most? Honnan írnám meg ezt a történetet? Milyen történetet írnék meg?