Gyetvai Balázs
A fókák is sírnak

Álltál-e már egy hegylejtő peremén,
mint egy anyát vesztett fóka?
A próbálgatás harci szekér, sosem
tudod, hogy a szebb felére esik-e a kerék.
A fóka is próbálná kiénekelni bánatát –
csak a hegylejtő neki emelkedő;
múlt vizes nyomába kapaszkodna,
de még el sem kapja. Vízörvény tapogatása;
csikorgó folyékony sín. Nem járja óceáni vonat.
Egy szebb jelenvázlattal mégis elhinnénk, hogy van járat.
Kietlen lejtő peremén nem létezik üvöltése;
csak a rádöbbenés csendje uszít visszhangot.
Majd harangban ragadva csapódik ide-oda,
ekkor ölelné át a remény a képzeletbeli
vízipisztoly lövedékét, mely egy közös középpontra mutat –
az csak formaság. (Azt viszont felrajzolhatja a
megsebesültek homokpartján, hogy más megkönnyebbülésének
területe kitágult, míg az övé összeszűkült.)
Az összeszűkülés szabálytalanság; fókának
nem létezik az áthaladás nyitottsága –
csak egy lezárt hegyszoros ösvénye.
A lehunyt szemekkel fekvő lombok meg hazudnak.
Elskatulyázzák maguknak a fényt, hogy neki ne jusson.
Kit hibáztathatnánk? – Hisz könnyebb letüdőzni,
mintsem kifújni a reményt. A tél hidegebb lesz,
vacogás magánfagyban egy hólepel alatt.
Tél pelyheiből formálódott hangjegyek
pottyanása. Ritmus, uszony víz fölé emeléséből.
Dal, kalimpáló vészkiáltás. Fagyba rekedt hang.
A fóka kiénekelte a bánatát.