Juhász Zsuzsanna
Colla parte
(Együtt a szólistával)

I. Secco (szárazon, röviden)

Valami szárnyas lesz ez. Hártyásszárnyú, hatlábú. De nem hasznos, se nem káros – mert az olyanoknak a nevét ismerem. Technokrata mind, ki élővilág-könyvet ír a gyerekeknek.
Vagy csak így szeretné megmozgatni az iskolások fantáziáját és izmait? Az egyiket öld, fiam, a másikat hagyd repülni, mászni, petézni, násztáncát járni. Ez itt nekem apró kis bogárrá névtelenül.
Felkavarja tenyérnyi vizeletemet, hullámzik a sárga folyadék. Pedig ma nem vágytam tenger elé viharban, mikor a homokból kidüllednek a parti villák, s megépítésük árára gondolnak a gazdáik, és a szelíd esőben rekedtek. Ma nem vágytam tenger elé, nem vágytam magányra, nem akartam én ma semmilyen isten szívére állni, hogy megugráltassanak a dobbanások. Csak úgy lehet mégis, hogy a tengerbe végzik dolgukat a tengerlakó állatok. Fesztelenül, kis odaadással, a titkosulás félelme-vágya nélkül szerettem volna kielégíteni mindennapos szükségleteimet. Úgy akartam élni, mint aki nem tudja, hogy jégutat törhetne az absztrakciók felé is, könyökölhetne zsírtalanított parancspultokon, eligazíthatná a járőröket, mint törékeny piskótababákat a kristálytálakon. A kristálytálakon, amiknek szélén olyan vonakodva és szomorkásan fejezik be a munkát ez üvegmetszők. Csak meg akartam rántani a fogantyút, csak nem akartam tudni a fényképekhez beszélőkről. Nem akartam tudni az öreg fotókról, amiken az emberek már nem hasonlítanak senkire. Az öreg fotókon az emberek csak egymásra hasonlítanak, de azt is a divat teszi – az akkori – a gallérszélesség, a választék holléte a hajas fejbőrön. Mit tegyek már megint, miért van megint az, hogy mit tegyek? Itt besüt a nap, vadszőlő van az ablakon, nem történhetik semmi rossz, még törpedrámákhoz sincs hely – vagy tán csak akkor, ha törpék ürítkeztek volna itt, valódi, szép arcú gnómok, ha gyerek találkozott volna itt velük, s megértette volna miattuk, hogy sose nő meg. Eshetett volna akkor is, ha már lehúztam. A bogár, a vizeletembe. Sajnálom, sajnálom, hogy leszoktattak arról, hogy szeressem az elcsurgó levet, mert meleg, és mert az enyém, senki sem segített elkészíteni, nem nézte senki, jól csináltam-e, az enyém volt. mert nem jutott el hozzá se dorgálás, se dicséret. Olyan lett, amilyen. Sárga, meleg, amolyan könnyen illanó, mint a jófajta mosószeres vizek.
Kihalászom hamar. (Kiveszem, persze.) Mihelyt érzem, hogy elég erősen megkapaszkodott begörbített mutatóujjamon. Kicsit lemosom, kezet mosok én is.
Én törölközöm, ő szárad. Isten hasára vannak írva az ilyen történetek, de ő csak a szívét és tengereit szokta mutogatni, ha hálára vágyik. Neki nem adatott meg a halálfélelem – nem izzasztja meg semmi – ezért marad meg a hasán az írás.

II. Andantino (lépkedve)

Nyár van, úszni kell, meg kell melegíteni a vizet, hullámokat kell kavarni. Hidegből melegbe, melegből hidegbe – mintha két egyformán vonzó villanykörte közt repkedő fénybogarak lennénk, szelídített fénybogarak, a forró üvegfalhoz soha nem érők. Felforrósodunk a napon, lehűlünk a vízben, mintha a közönyösek büntetése lenne ez valamelyik pokolban, amiről nem tudunk ilyenkor. Csak a vérem lenne alkalmazkodóbb, csak halántékomon-dobolás ne lenne-e felpezsdülésből, csak ne lenne ilyen sokféle csillogás fémtárgyainkon. Mint a madárijesztők karjain az érni készülő szőlő sorai között. De ki tudna itt dézsmálkodni pőrén, vizesen; milyen lopnivaló akadhatna a víz alatt? Úszni kell, mosolyogva várni a lehűlést, csiklandósnak nevezni a hideget. A grimaszaink a mi felhőink, azt látunk bennük, amit akarunk – csak a grimasz maradt meg nekünk névtelennek közös ősünk majomarcából. Csak csiklandós, csak szokatlan. Menekítjük magunkat hidegből melegbe, melegből hidegbe, minden jót tesz itt. Senki se marad a vízben, senki se marad hosszan a parton – itt nem bírnánk ki semmilyen osztozkodást, úszni kell. Hagyom, hogy a hínár simogassa a hasamat, minden tempóval féltestemnyi darabon megtisztul a víz – szárdarabkák, levelek sodródnak a hátam mögé. Isten tudja, mekkorának kell lenni egy szárdarabkának, hogy belőle újra tudjon épülni a teljes vízi növényke.
Vajon tud-e úgy is nőni, hogy mozgatom, hogy összevissza sodródik a vízben. Incselkedés ez mindannyiszor, vajon visszatérek-e, vagy más partot találok – hajóval könnyebb lenne. Múltam szerelmes hajrázói a parton, vajon meddig maradtatok még ott? Miből értettétek meg, hogy nem jövök többé? Ugye gyors volt az esteledés, és eléggé átkos a partot odahagyó út, hogy vele engem is átkozni merjetek? Előttem a sohasem piszkolódó víztapasz, mögöttem egy nyári délután, kacagógerle-röpte a part, ahol nyúzatlan bőrök száradnak a napon. Kannibálok paradicsoma – nem is kellene nagyon vetkőztetni, hamar hozzá lehetne látni a sütéshez. Kettéosztom az erőmet, jusson a visszafelé úszáshoz is, bár sokan járhattak úgy, hogy azt gondolták, e visszafelé lesz a könnyebb, mert hazafelé lesz a könnyebb, mert elég lesz hozzá a partiak hálája, a szárazföld hálája tüdős teremtményeiért, akik hosszan csak rajta tudnak élni. Csak úgy tudunk gondolkodni, ahogy gondolkodunk, ahogy az egészen kicsi gyerekek az időt mérik – először a leves jön, aztán a hús – én is csak a lélegzőkre figyeltem és elfelejtkeztem egy időre a bogarakról, pedig azok is velünk együtt a levegőn szeretnek lenni. Úszik a katicabogár a vízben, meg-megemelik szárnyát az apró hullámok. Nagy a tét, s ha minden változása a mindenségé, akkor halott már, de ha csak egy apró változás is az övé, akkor szabad a gazda, akkor vége szakad a kérdés-feleletnek, a sapiensi tétlen és büszke meditációnak. Ha két élő kerül egymás közelébe, az mindig találkozás – harctéri izgalom, jótékonykodás, társkeresés, a szegények szégyenkezős jótett helyébe jót várása. Mozog a lába az orrom előtt, s ilyen közelről úgy tűnik, mintha sziget nőne hirtelen ázott kis teste alá, nem csúszik le a kézfejemről. Ázott kis test – mesék kedvence, karácsonyi éjszakák kísértője, örök győztes lelkiismeretünk fölött – karom és kard nélkül. Mindig is ki akartam próbálni, hogy tudnék-e embert menteni, nyugtatom magam, s ehhez pedig az kell, hogy csak az egyik kezemet használjam az úszáshoz. Bár a visszafelé utat is kétkezesre terveztem. Szárad a kezem, szárad a bogár, míg úszom, ő sétálgat, bejárja szigetét. Igaz, nem túl nagy, de a bal kezemben mindig megbíztam. Az ő szárítkozó helye az én bal kezem, a gyengébb, de kitartóbb, ez az én megkímélt becekezem, szívbéli ügyeim hadapródja, vele simogatok többet, és rábízok minden olyan tettet, ami túlélésem ellenére van, mégis kedves, s egy erőszakmentesebb világban talán csak hétköznapi volna, ott már talán csak szóra sem érdemes. Úszom félrefordulva, megszokva azt is, hogy a szám nagyon közel van a vízhez, s így, ilyen közel is merjek levegőt venni. Ha már közel leszek a parthoz, találkozhatok más úszókkal is, és biztosan meg fognak bámulni. Valójában nem, tehetnék ilyet, nem válhatnék csak úgy magyarázhatatlanná: egy féloldalt úszó test, s egy vele párhuzamosan sikló, ernyedt ujjú kézfej. Olyan leszek, mint a vízben úszó fatörzs, csak kipróbálható, de nem kiszámítható, isten tudja, mije van még a víz alatt, ahol már nem látható. Remélem, nem szól majd hozzám senki. Ki gondolta volna, hogy nem az úszás lesz nehéz így, hanem az, hogy arra ügyeljek, nehogy a bal kezem egy pillanatra is elmerüljön a vízben, nehogy hullám érje. Sosem kellett még ilyen eszeveszetten elkülönülni magamtól, s különben nagyon is kedves részeimtől – túl messze küldtem az apródkámat, remélem hazatalál hozzám, talán megbocsát nekem.
De nem tudom megszokni ezt az elkülönültséget, olyan darabosan mozgok, mint ahogy a kövérek és terhes asszonyok fürdenek a kádban – csak elkülönülő részenként, cipónyi-labdányi dudoronként tudják lemosni magukat. Aztán majd össze is kell szedni magam, mint a koldusnak, fel kell bátorodnom, mint neki, hogy ne érezze magát már nincstelennek a koldulás után, hogy el merje költeni a maroknyi aprópénzt. De addig úsznom kell ámult daraboltságomban is, de addig tükör van a koldus előtt. Fölrepül a bogár, már csak pár méter a part.
Legalább addig várhatott volna, míg én is le tudok állni a vízben. Rázogatom a víz alatt a bal kezemet. Olyan, mint egy kis csengő a halak karácsonyához.

III. Scherzendo (játékosan, könnyedén)

Repülj fel, alkonyodik! Ne maradj ott, túl közel értem hozzád.
Az út szélén rád gurulhat bármelyik leálló autó, és még vonzó is lehetsz a sofőrök számára, mert majd jólesik nekik az autójukkal eltakarni-eltűntetni valami kis bárgyú szemetet. Hidd el, annyit, amekkora te vagy, mindegyik piszkolt már a városban, csak parányi jóvátétel lennél. Ne legyél zavar, hiba, estéli meghibásodás – itt mindenki e zökkenőmentességre vágyik –, cipőbe láb, madár a fára, kéz a bordák fölött, csak neonfényt a szemekre. Nem megyünk vissza, ha már elindultam. Ha elhalálozol mégis, legyen mindegy, hogy hol vagy. Maradj nyugton a reklámszatyorban és fogadd békével a hódító nyomorultságot, hogy talán sérült lehetsz, hogy nem lehetsz ott, ahol a többiek. Most még haragszom rád, amiért megzavartad ezt a szépen vezérelt, tiszta napot, amikor is küldözgettem magam ide-oda, mint egy jóravaló, gyermektelen rokoncselédet, aki könnyebben szót ért az állatokkal és a szenvedélybetegekkel, mint velem. Ne riadozz, ha a szél a lábamhoz lök, a ruhák alatt én is meleg vagyok, és én se engedem, hogy majdan csontkést csiszoljanak a csontjaimból. Ülj meg, feszítsd meg magad alatt az erőtlen műanyag burkot, ez a való, ami egy kicsit is felmelegszik általad. Ne undorodj a tárcámból áradó fém- és papírpénz szagától, ezt a körforgást én se értem, ezt a bérelt keringőt, a feliratkozást a pénzhasználók közé. Nem haladok egyenletesen a kedvedért, tudom, a levegőben kevesebb az akadály, de most ne emlékezz, hanem alkalmazkodj, szorítsd a hátadra a szárnyaidat, csomózd össze a hosszú, piheszilánkos tollakat. Amit nem használhatsz, az nincs, amit nem foghatsz meg, az tüzes mind és hóhér van a végén, azt kínvallató nyújtja feléd. Hasonulj, legyél szép formájú kődarab, bár nem kirándulásról jövök, legyél összegyűrt napilap, bár a nyomtatott írások szaga olyan, mint a söréteké. Ne félj, a tárgyaknak inkább megbocsátunk, mert ők a mi teljes értékű bimbózásaink, ivartalanul szaporított gyermekeink. Légy élettelen, mert ide csak én léphetek be élve, mert itt minden csak döglött és félnivaló. Te csak megkopasztva kerülhetnél ide, feldarabolva, kis tálcán, celofán alatt. Itt csak mérlegre juthatnál, s árcédula lenne a szemfedőd. Hát most igazán maradj nyugton, ne félj, ma nem veszek madárneműt, hiszen én se szeretnék halottal vonatozni, én se szeretnék hideg homlokot dönteni a vonatablak zsírdúcos üvegének. Hallgassuk együtt a tájat, a sorbanállók zsigeri zörejeit, a köhögésüket, a tüsszögésüket és gyomorkordulásukat. Néha érdemes nagyon a beszédre figyelned, itt mindenki kér, és kérne még többet is, mást is. Itt messze van a feltétlenség, és ami közelebb van, az rögtön kevés lesz, és kitett gyerekké varázsolja a koravén családfőket. Oszd meg a helyed, nézelődj, búcsúzz el egy időre a templomodtól, ahová a tojásodat rakhatták annak idején. Nem akarok tudni a fiókakorodról, neked most madárszüleid kellenének, de a zsenik társasága csak akkor elviselhető, ha dolgoznak éppen, s csak kávéra és frissítőkre van szükségük, a szépek pedig talizmánokként lógnak ez isten nyakában. Ne értelmes legyél és esztétikus, hanem türelmes. Rendezkedj be a vödör alján. Víz, magok meg kétszer akkora hely, mint te vagy. Félsötét, és néha pár perces világosság, ha a fürdőszobában akad dolgunk. A szobába nem jöhetsz, csak annyiszor láthatsz, ahányszor muszáj, mert gyógyulásod folyamán újra tanulnád, kiben bízhatsz, és nem vágynál már a fajtársaid után. A vödör sosem lesz az általad széttördelt tojás, nem akarom, hogy gyógyultan már engem kövess. Az ember hímjeit megvadítják a kalitkás madárkákat és idegen gyermekeket csókolgató nők. Egyél, igyál, erősödj!
Nem várom változásaidat, mert nincs hozzájuk közöm, azokat a víz, a magvak, meg a tested teszi. Csak akkor érdekelne az állapotod, ha bebizonyosodna, hogy az élőlények valóban hatnak egymásra elektromos sugárzásukkal, s a te megnyomorgatott szerveid kedélyem hullámzását okoznák. Ne félj, ekkor se dobnálak ki, kapnál valami védőköpenyt a vödröd köré. Ütögesd a fejed a vödör falába – hadd halljam, bárhol vagyok a lakásban, hogy még élsz – ringasd magad, mint a négykézlábra álló gyerekek a kiságyban, a kórházak gyerekosztályain, s egy emelettel feljebb az unatkozó megháborodottak, akiknek mintha összezsugorodna a húgyhólyagjuk a hosszú évek alatt, mert annyiszor járnak naponta pisilni, – hogy nem tudják már, hogyan kell eltűrni a hólyag feszülését – mert máshova, másért nem indulhatnak el a szobájukból, ágyukról, senki-se-fejti álmaikból. Fejezd be a fejjel kopogtatósdit, ugorj le a kezemről. Ugorj úgy, hogy a szárnyaiddal egyensúlyozol hozzá. Neked kell tudni, hogyan kell, nekem karjaim vannak, nekem meg kellett szokni a szédülést, különben kinevettek volna, és lerugdostak volna a játszótársaim a játszótereken a mászókák rozsdás, olcsó-festékszagú kupoláiból. Téged se érdekeljen az én kölyökkorom, hiszen én se kérdeztem meg még senkit, mért löki akkora erővel a szemetet a szemétládába, s miért figyel olyan üdvözülten aztán a dobbanásokra és toccsanásokra. Én tartalak, te ugorj, napról napra magasabbra emellek, de nem vagyok tanítód, nem vagyok mestered, hiszen te is segíthetsz majd, mikor aggkoromban, szélütötten újra tanulok járni, csak azért, hogy ne legyek terhére öröklődő anyagomat egyre messzebb vivő fiatal rokonaimnak. Próbálkozz magadra hagyottan is, repülj egyedül, gondolj magad fölé valami égi szemet, ami figyel téged – ez szokott segíteni, ha félünk a haláltól, vagy ahhoz sincs kedvünk, hogy lenyomjuk magunk előtt a kilincset. Te repülj, használd kedvedre azt a pár köbméter zárt teret, de ne verj le semmit a polcokról, mert a számomra nincs céltalanabb tett, mint a tárgyakba fojtani a vágyat, hogy a földgolyó közepébe érjenek.
Repülj, hagyd, hogy megcsípdessenek, majd befogadnak újra. Ne félj, uralni jobb volt mindig, mint pusztítani, megfélemlíteni hosszabban tartó és unhatatlan szórakozás-csemege. Kerülj a csipegető csoport peremére, ahol kevesebb az étel, de több a látnivaló. Riaszd őket újra, ha veszélyt érzel, sebesülj bátran. Én megtalállak, hiszen én sem költözöm beljebb a város központja felé.

IV. Mosso (mozgalmasan)

Ajándékba kaptam a teknőst. Emlékszem, amolyan mediterrán ajándék volt – nem gyümölcs, amit megilletődve-mosolyogva kell apránként elfogyasztani az ajándékozó szeme előtt –, hanem amire vigyázni kell az első perctől kezdve; jó tanácsokat kaptam mellé, életben maradásának feltételeit. Semmilyen biztosítékot nem kaptam, hogy jó vásárt csináltam. Még a kőért is fizetni kellett, amin majd az állatka pihenget.
Csak azt éreztem a tanácsözönben, hogy képesnek kell lennem arra, hogy szobánk egy részét átalakítsam, megmásítsam, ha kell, meghamisítsam a maradék szobarész előtt. Nem magamnak, nem szeretteimnek és nem mérsékelt övi törvények szerint. Olyan álmot kellett megvalósítanom, melynek megvalósulására én igazából sohasem vágytam. Én úgy gondoltam, hogy aki olyan helyen szeretne élni, ahol mindig fény van és meleg, az sokat csalódott, azt félreismerték, az nem engedte megismerni magát, s öngyilkosságában is legszívesebben szócsővel zuhanna, hogy elmondhassa végre, miért is zuhan a kitérni képtelen aszfalt felé. Hogy szólhasson, ha mégis meggondolta magát és testét-lelkét újra felajánlaná a bámészkodó járókelőknek, családfának és rítusoknak – de már késő van bármilyen talpraálláshoz. Nem jó nézni az anyáknak, ha a gyerekük keljfeljancsit dob ki a kiságyból.
Hiszek az életért való erőfeszítésekben, hiszem, hogy a fecskének jó, ha évente új fészket épít, csak az eresz legyen ugyanaz, csak a tornác, csak a ház pöttye a földgolyó-leplen. Én láttam emeletet tévesztő fecskepárt, három megkezdett fészket más-más emelet folyosóján, s egy negyediket, a befejezettet, fiókavárót. Én emlékszem a nagy családi szervezkedésre, mikor a kenyérkereső családtagokból is gyereket csinált a cinkosság – pár szem papírgalacsin, amivel a lépcsőház ablakát zárhatatlanná varázsoltuk, hogy a fecskepár zivatarok idején is a fészkére repülhessen egy asztal és két, huzat nélküli fotel fölött, amiket talán egy elvágyó, haszontalan s butító házasságban megöregedett lakótárs rakhatott a folyosóra. Én hiszek a szopó csecsemők megizzadt homlokában, bízom azokban, akik kimelegszenek a forró és csípős ételekből, és engem nem ijesztenek a kisbicskák, az apró, tokos kések, amikkel a gazdáik a csontok öbleiből kaparhatják elő a falatka húsokat. Én azt hittem, jó lehet futni a zsákmány után, jó lehet megfeledkezni a fájdalomról, amit egy-egy visszacsapódó ág, éles kő okozhat futás közben. Én azt hittem, jó lehet zsákmányt marcangolni, kopasztani, tépni, bőrt, a belső szerveket holtában is védő hasizmot szakítani. Így aztán igyekeztem, hogy teknősöm is élő táplálékhoz jusson, lisztkukacot vettem, s azt hittem, elég, ha a lisztkukacról annyit tudok, hogy izgőmozgó, kicsi és világosbarna, s ami aztán történik vele, az csak rá és teknősömre tartozik. A teljhatalomnak csak az illúziója lett volna úgyis, ha figyelemmel követem az akvaterrárium életét. Csakhogy a teknősnek nem kellettek a kis barnák, hagyta, hogy a vízben lassan lefelé süllyedve megfulladjanak. A maradék kupac meg éhezett a fűrészporos tégelyben. Egy-két nap múlva egyre többször jutott az eszembe, hogy éhezők vannak a lakásban, s ez úgy hatott rám, mint öreg papra az, ha megtudja, hogy a paplakban a tudta nélkül szellemidézés és asztaltáncoltatás folyik titokban. Nem hagyhattam éhezni a kukackákat, nagy tudatlanságukban még egymást falták volna fel. Kerestem nekik egy jól zárható dobozt és megtöltöttem búzadarával. Először nulláslisztre gondoltam, de a fehér, porhó lisztbe rondítók már olyan régóta ellenségei ez embernek, hogy én se voltam képes arra, hogy lisztet áldozzak a túlélőknek. A búzadarában a lárvák jól fejlődtek, átalakultak, bogárrá változtak, új lárvácskák bújtak elő. Nemzedékek váltották egymást rövid idő alatt. A marék dara paradicsommá változott, s kezdetben nem is akartam kiűzni belőle fogadott teremtményeimet. Büszke voltam rá, mint a boldogan magyarázók, akik megnyalják a szájukat vagy végigsimítanak magukon, ha valami jó, elegáns ötletük támad. De e paradicsomban később se változott semmi, bosszantott a dobozkában uralkodó, általános tétlenség, s elirigyeltem az eseménytelenséget is, mint a rossz viszonyok közt felnőtt emberek a gyerekük gyerekkorát. Míg én éltem, azok ott a dobozban csak folytatódtak, névtelenül és megsiratatlanul, de biztosan. Ők nem tudták, milyen érzés felfedezni a játék közben szerzett macskakarmolásban a horogkeresztet, milyen lehet várni az ilyenfajta seb gyógyulását. Ők nem tudják, hányszor lehet megbocsátani, igaz, miattuk jöttem rá, hogy én sem tudom, én sem tudom, hogy mikor ér véget ez a tudatos, mégis-méltatlan báránykodás, kit érdemes csontig engedni. Szerettem volna elajándékozni a dobozt, de ellenségeim úgy fogadták volna a barnás törmeléket, mint saját hamvadékomat, a barátaim pedig e doboz nélkül is tudják, hogy jelentékenységük tudata csak arra jó, mint bármelyik aforizma – megtudhatjuk belőle, hogy máskor is éltek... lovak, négy lábbal megbotlók is, kis fejjel is búsulók.
Öregszem, időm és türelmem nagy részét az veszi el, hogy vigyázzak arra, ne hagyjak nyomot magam után, ne legyek zsírpecsétes, ne gyűrődjön meg a fotelhuzat alattam. A doboz a régi, összezsinegelt leveleim mellett van. Vajon meddig tart ki a marék dara, mikor is arathatták ezt a búzát...?

V. Improvizációs lehetőség a tételek között

Melege van. Fűteni kell. Különben mi fázunk.
Ha elszárad, veszek egy másik cseréppel. Valahányadik majd csak kitart tavaszig. Nekem teljesen mindegy, hogy ennek a fajtának melyik egyede zöldell a szekrényen. De a zöldhöz ragaszkodom.