Szemerédi Fanny
Becsület-értés

Hogy látom-e, milyen jó, hogy eljöttünk, ez volt a kérdés. Csak ne kérdezgetnék ennyiszer, elfelejteném, milyen rossz passzban vagyok. De Blanka ezt csak barátságból tette. Blanka nem akarta, hogy nekem rossz legyen. A barátja se akarta. Csendesen figyelt, valamit gondolt, láttam rajta, hogy unja már ezt a csajt – engem –, mindig ugyanaz a baja.
Nem hibáztattam érte. Az ember nem tudja mindjárt, aztán egyszer csak ráérez, hogy illetlenség előhozakodni a szomorúságunkkal, amikor látjuk, hogy a másik boldog. A szomorúság alapvetően illetlenség, nem olyan dolog, amit meg szabad mutatni másnak, amivel kapcsolatban tanácsot szabad kérni, ezt mindenkinek magának kell megoldania. Mindenki maga mossa a saját szennyesét.
Nekem éppen akkor tanították. Márk lakásán voltunk, kivételesen, mert a lakótársai mind hazamentek, és ez jó, mondta, hogy egyedül van, mert Blanka nála aludhat, nem kell félnie, hogy büdöslábú gimnazistafiúkba botlik, ha kimegy vécére. Röhögtek, hogy az egyik fiúnak a cipője most is kint van a lépcsőházban, és akkor Márk Blanka mosolygó szája közé illesztette a cigarettát, a fehér fogak harapásába. Hát, ja, most is kint van, mert bűzlik az egész lakás tőle.
És akkor éreztem rá, hogy most nem szabad mondani, bármennyire is ki akar jönni. Csomót köt a torkomban, nem tudja, kifelé közlekedjen vagy befelé, és megreked középen. Rossz, hogy megreked, kényelmetlen, nem lehet lenyelni a hurokját.
Különben meséltem én Blankának egyszer, valameddig. Azért csak valameddig, mert azt azért mégsem mesélhettem el, hogy mi van azóta. Addig, hogy volt valami fiú, vagyis volt is meg nem is, aztán elsatnyult a dolog és vége lett, addig teljesen rendben van, csoda is lenne, ha másképp lett volna, mert ez valahol biztosan meg van írva, hogy egy ilyenen az embernek okvetlenül túl kell esnie. Ahol sántítani kezd az ügy, az ott van, ahol vége lett, mert onnan már egész kivehetően érezhető, hogy valami félrement.
És Blanka meg is hallgatta figyelmesen. Hogy minden jó volt, túl jó, ő kezdeményezett, piroslott a füle, miközben hozzám beszélt. Hogy ő másodéves a bölcsészkaron. A testvérem is bölcsész volt, azt mondta egyszer, oda járnak mind a nagypofájúak, az önjelölt művészek, de láttam én mindjárt, hogy ez nem igaz. Láttam abból, hogy eleinte csak a kezemet fogta mindig, és hogy sokáig gyűjtötte a bátorságát, hogy hozzányúljon. Aztán elutasítottam egyszer, meg még egyszer, és mikor másodszor is visszakönyörögtem volna magam, mint pimasz kölyök az apja ölébe, már ő mondta, hogy elég lesz. Hogy gondolkodjak, mielőtt beszélek, ezt mondta. Lesz majd valaki más. Meg még ilyeneket. Örült, hogy megismerhetett, meg hadd ne mondjam!
– Látod, milyen jó, hogy eljöttünk?
Az ilyen helyeken vigyázni kell, mert nagyon könnyen elmehet az ember kedve az élettől. Most hálás voltam, hogy elmentünk előtte Márkhoz, és gondoskodtunk a biztonságos alaphangulatról. Márk otthonról hozott, kiselejtezett poharaiból ittunk, az egyiknek a szájából hiányzott egy darab, a másiknak a talpából. És csak adogatták a csikket egymásnak. Éreztem, hogy ez most valami új, érdekes, élvezték, ahogy egy hétköznapi mozdulattal egymás szájába dughatták a cigarettát. Blanka kicsi volt, vékony, ahogy sötét színű ruhájában ott ült Márk nyikorgós ágyán. Mintha valami baj lenne, rossz érzéseket kelt a kép, nem illik Blanka ebbe a hatalmas térbe.
Aztán Blanka kiment a mosdóba, Márkkal ketten maradtunk a szobában. Hogy elég meleg-e a radiátor, ezt kérdezte, aztán nem szólt semmit, elővette a telefonját, visszaírt valakinek. Mindig ilyenkor jut eszébe az embernek. Mindig ilyenkor jön, hogy ja, tényleg, ezzel a fiúval volt valami, nem jött iskolába, de miért is? És csak később van válasz, mikor már majdnem elfogyott a bor, de a cigaretta még ég. Hogy meghalt az apja, vagy mi volt. Kiszámítható halál, pia, autó, nincs is semmi elszörnyedés, ez már szinte várható volt.
– Látod, milyen jó, hogy eljöttünk?
Márk megtalálta a barátainkat, hátul ültek egy asztalnál, eldugott helyen. Italt mentem szerezni hármunknak. Mindenkinek csak a válláig értem, vagy addig sem, és ez most tetszett, hogy ilyen kicsi vagyok, van ebben valami nőies, jó megbújni a testemben, a keskeny vállak között. Blankára gondoltam, hogy milyen nagyon kicsi volt Márk ágyán, és sajnáltam, hogy nem vagyok annyira apró és vékony, mint ő.
El akarok tudni veszni egy fiú létterében, ahogy ő.
Egyre sűrűbb lett a tömeg, égő cigaretta nyomódott az oldalamhoz, felkiáltottam, de a cigaretta csak nem ment arrább. Ellöktem a kezet, ami a csikket tartotta, egy férfi nézett rám részeg ingerültséggel, a szeme is csak félig volt nyitva, „mit lökdelődzöl, ribanc”. Ezen bőgni kéne, ha nem lenne humorom. Szerencsére van. Muszáj, hogy legyen.
Anyám tanított meg, hogy ne vegyem magamat túl komolyan. Meséltem ugyanis neki egyszer régen, még jóval a bölcsészfiú előtt, hogy este egy fiúval beszélgettem, Kornéllal, vagy kivel, kedves voltam vele, nem akartam, hogy megérezze, mennyire taszít. És lüktető felindultsággal mondtam anyámnak, mert akkoriban még megütköztem az ilyesmin, hogy a Kornél, amikor éppen ott akartam hagyni, kinyújtotta a karját, és a mellemtől az ölemig egy durva mozdulattal végighúzta rajtam a kezét. Akkor mondta anyám, hogy ne törődjek ezzel. Hogy az a fiú hülye volt, nekem meg nem kellett volna beszélgetnem vele, de mindegy, elmúlt, vége van.
Az ilyesmiből szerencsére kigyógyul utána az ember, kihűl benne az igény, hogy meséljen, hogy tanácsra, megértésre várjon. Humorra nevelik, hogy ne lüktessen benne a zaklatottság, hogy ne szurkáljon semmi belülről, ami egyenlőséget és tiszteletet követel.
Ritka az olyan eset, mint amilyen a bölcsészfiú volt. Én most már nem mondom ezt senkinek. Mert egyébként is nehezen megy ez, a lelked, amennyire mered, kiönteni. Valahol középen elkezdeni, és be sem fejezni. Értelme sincs ennek.
Anyámnak meséltem utoljára, és éppen ez a hiba, hogy neki. Mert láttam rajta, hogy hiszi is meg nem is. Hogy az a fiú tényleg olyan kedves és tisztel. És hogy én valakinek tényleg annyira kellek, mint képzelem. Most már nem is akarok róla beszélni anyámnak, tényleg nem. Mondaná is, gondolhatod, persze hogy mondaná megint. Hogy ha annyira kellettem volna, nem hagyta volna annyiban, akármennyire is megbántottam.
Könnyes a szemem, mert még mindig nagyon fáj. A cigaretta, ahol megégetett. Rossz itt a pultnál, lökdösnek, sosem jutok sorra. Visszabotorkáltam az asztalunkhoz, hozzanak italt ők, ha nagyon akarnak, de addigra már volt is náluk. Márk kerülőúton elintézte, ő itt mindenkit ismer. Egy pohárra mutatott, hogy az az enyém. Kell a fenének. Lökdöste a karomat, hogy mi bajom van. Semmi, mondtam. Hagyjon.
– Ezt is úgy örökli az ember, mint az iszákosságot – mondta egyszerűen, mintha ezt már valamikor nagyon régen megállapította volna. Felnéztem rá, csodálkozva. Elgondolkodtam rajta, és úgy éreztem, tényleg igaz, egy ideig lappang, nem tudni, mikor jön elő, aztán ha fellebbenti valami a lepedőt, kiszökik alóla a valóság, elszabadul a vér.
Még nem oldódott fel a csomó a torkomban, de most máshogy szorított, monotonná szelídült, mint egy torokfájás. A csomó már nem kívánkozott ki, csak befelé beszélt. Hogy már nem kristálytiszta képekben jön, hanem csak vonásaiban, színeiben. És hogy éppen ezért abba kell hagyni a vezeklést, mert már régen volt, és lesz másvalaki. De a testem még őrzi a melegét, a nyilalló fájdalmát, a nehéz kezek súlyát, ahogy a derekam köré fonódnak. Magányos hideget hagytak csak maguk után. Énhozzám nem ér soha senki, sem szeretettel, sem máshogy, csak törődött, merev érintések öveznek.