Gyetvai Balázs
Uszodamagány

Érzem a vacogásod a vízben;
Kezem keltette hullámok
mozdítják meg a testemet.
Érezlek a vízben, de üres a medence,
mikor körülnézek – ki engedett be?

A semmisség terében kivérzik a magány,
de szótlan maradsz ilyenkor.
Fülledt a levegő; csak az én tüdőm
feszül bele a kopárságba. A hiány erózió –
miért patakzik az elmében uszodazúgás?
Levetkőznek a gondolatok, tisztulnának
tragédiák vonalain. Merőlegesen ragadnak bele.

Korallmezők száradnak ki az uszodában,
a kagylózúgások néma hangok, egyszer
kiordítják a búcsúhullámokat.
Mert ez az én uszodám, itt az idő;
tisztuljanak a vízgyöngyök! – Ez az én lelkem!
– Senki másé többé. Úgy érzem, itt a pillanat
az elúszásra.