Jódal Kálmán
Lebegő vattacukor

Boing Boom Tschak
Kraftwerk

Valami jön felém. Hullámozva, aztán kígyószerűen tekergőzve. Valami lassan, fokozatosan beburkol. Jéghideg, fémes, anyagtalan, de mégis sűrű halmazállapotú. Valami kásás semmi.
Valami szörnyű.
Nem emberi, abban bizonyos vagyok. Ha van másvilág, akkor ez az. Amitől az ember szűkölve, pánikszerűen retteg, mivel ez a… valami, maradjunk ennyiben, ez a valami, ez még a rémálmaimból is hiányzik.
Visítanék, de képtelen vagyok rá. Méla iszony. Mint a sav, ahogy a bőrt átmarja, majd beljebb hatol a test ruganyos, puha szerveibe, égett gumiszagot hagyva maga után.
Ezt hívják iszonyviszonynak.
Fokozatosan szétfolyik, lemállik rólam az arcom. Majd rendkívül lassan, sűrűn, gőzölögve tovatűnik a szemgolyó kocsonyás struktúrája, ahogy a spermám is.
Rovarlárva-arcú Krankenschwester hajol felém aggódva, duzzadó dekoltázsa pállott szagot áraszt. Valamilyen kivehetetlen grimaszt vágva kitépi először a karjaimat, amik már csak bőrrel bevont csápok, ezt követően a szintúgy módosult lábaimat. Kifordulnak, egyszerűen kicuppannak, mint a vasárnapi húsleves főtt húsából a csont.
Nem. Ez mással történik.
Hehe, próbálkozom becsapni magam.
Dehogynem. Abszolút, totál velem. És itt és most.
De hol van az az itt, és hol van az a most?
Körbefürkészek.
Csupasz, ám élő, lassan, csöndesen, mégis velőtrázóan hullámzó sötétség vesz körül.
Az, amitől a legjobban félek.
Valami iszonyat, valami, ami nincs, de van, valami lehetetlen állagú és tapintású, de förtelmes, gyomorforgató szagú, koncentrált rettegés szövétneke von be és hatol belém, minden pórusomat átjárva lep el, akármennyire nem akarom, nagyon nem akarom.
Próbáljunk racionálisak lenni. Ez valószínűleg a klinikai halál utáni állapot, és engem becserkészett valami ismeretlen, és töményen rosszindulatú akármi.
Mint valami borzalommal átitatott, lebegő vattacukor.
Fagyos, filmszerű gyöngyharmat vonja be bőrfelszínemet.
A cserebogárpajor-arcú – időközben bevillan – ápolónő hajol fölém csapzottan, vékony csíkban szivárog az arcomra, amely nem az enyém, de valamiképpen mégis az, folydogál rám penetráns, maró nyála, izzadsága, egyéb testnedvei, és annyit közöl, segít, azt mondja, segít.
Azt érezteti, segít, hahaha.
Ismét körbepásztázok.
Ugyanaz a csupasz, sötéten tátongó, hideglelősen viháncoló rettenet lengedezik körülöttem, mint eddig.
Zihálok, idétlenül, szánalmasan és bénán nyögdécselek, és ismét megpróbálok ordítani, miközben tudom, teljesen egyértelmű, hogy fokozatosan behálóz ez a megnevezhetetlen, minősíthetetlen és kifejezhetetlen az.
Az.
Az.
A…
Nem bírom.
Nem bírom.
Nem bírom.
Fuldoklok…
F u l d o k l o k!
Beleharapok a nyelvembe.
Csonk karommal a pöcsömet markolom, és vinnyogva, tompa csöndben, felszisszenve belesikoltok a fenyegető, nem, nem is nyomasztóan baljós, hanem parttalan rettegésből szőtt, valószerűtlenül sötét, üreges ürességbe.