Orcsik Roland
[turistatávcső]
(Regényrészlet)

A kabinomban elővettem a bőröndömet, kicsomagoltam a CD-ket, már ezer éve nem hallgattam őket. Pocoknak igaza volt, nem sok hasznukat vettem - pincérként. Ám így, hogy jelentősen felszabadult az időm, egyiket-másikat előkotortam. Most kezembe került egy Very Best of Gene Vincent album is. Még anno Újvidéken vettem, amikor a háború alatt a nyugati országok kereskedelmi embargóval sújtották a maradék Jugoszláviát, az infláció pedig az egekbe szökött. A lemezboltosok letöltötték internetről az új albumokat a borítóval együtt, majd olcsó üres CD-re másolták őket, így dübörgött a balkáni kalóz biznisz. A nyugati jogdíjas szervezetek nem tehettek semmit, az egész ország vígan vásárolta féláron a friss egyslágeres pop albumokat. Ha valamit kerestél, csak szólni kellett az eladónak, holnap már borítóstól várt a boltban a lemez. Ekkor vettem meg én is a gyűjteményem nagy részét, potom áron. Madonna bepróbálkozott a szankciókkal, ám beletört a bicskája a Balkánon.
A lejátszóba beraktam Gene Vincent rockabillyjét, utána elindultam a fedélzetre.
„You have an odd iPod”, bökte felém egy baseball sapkás fiú a liftben. A mellkasomig ért.
„It’snot an iPod atall... it’s a CD-player”, pironkodtam, már előre tudtam, mit fog reagálni.
„Old schoolshit.”
Próbáltam valahogy elmagyarázni a kölyöknek, hogy amikor betört a CD a piacra, hirtelen a bakelit-lemez és a kazetta lett ódivatúvá. Technológiai csoda, a zenehallgatás magasfokú élvezete, így írtak a CD-ről a szaklapokban. Aztán jött az internet, és minden korábbi technikai csoda lapátra került. Nemsokára az Mp3 is „lejárt lemez” lesz, bizonygattam a fiúnak.
„Only my mother use Mp3-files. I’m on private streaming sites.”
Azután is érdeklődött, hogy mit hallgatok. Szerencsére, csöngetett a lift, így nem kellett újra égnem, hogy valami nyugdíjas zenére izgulok.
A Földközi-tengeren, Törökország közelében jártunk. Kihajoltam a fedélzetre, egy darabig némán figyeltem a csillámló vizet. Akárhányszor a tenger vagy az óceán közelébe kerülök, úgy bámulom a vizet, mintha először látnám, mintha a lapos kék mezőn kívül volna még látnivaló. Sirályok köröztek a fejem fölött, az égen szinte semmi felhő. A távolban, a partok irányában valami csillogott. Azt hittem, valahol ég a tűz, csakhogy sehol sem láttam füstöt. Odamentem egy turistatávcsőhöz, beledobtam a pénzérmét, kémlelni kezdtem a partokat. Hatalmas szeméthalmokat láttam. A hajó egyre közelebb került az egyik szemétszigethez, tele volt elhasznált, szakadt tárgyakkal, iszonyú sok műanyaggal, halcsonkokkal teli halászhálókkal. A fedélzeten lévő vendégek szörnyülködtek, többen bemenekültek a bűz elől. Egyik-másik szakadt esernyőn, traktorgumin sirály álldogált, a többi társa a halászhálókba gabalyodott dögök fölött körözött.
A parton szétszabdalt testű cápákat, delfineket és más nagyobb méretű, döglött halakat láttam. A kidobott ételmaradékok miatt túl közel úsznak a luxushajók propellerjeihez, ami a végzetüket okozza.
A Fantastic Voyage eredetileg a part közelében akart kikötni, a strandoktól távolabb, hogy a vendég utasok csobbanjanak a turistáktól távoli, tiszta tengerben. Ám erről az ötletről le kellett mondani. Egyeseket undorított, másokat viszont fölpezsdített a látvány. Olyan figura is akadt, aki miután kiitta a kóláját, az üres palackot belehajította a tengerbe. Ha már ekkora a szemét, ez az egy palack már nem oszt, nem szoroz, papolt a családjának.
Egy idős hölgy odajött hozzám, belém karolt, mintha ismerőse vagy rokona lennék. Svájcból jött, Davosból, ahol évente megrendezik a Világgazdasági Fórumot. Ezt kéne látniuk, morgott. Elpanaszolta, hogy a fórum idejére katonai zónává változik az Alpok hírhedt síparadicsoma. A fórum vendégei minden elképzelhető perverziójukat kiélhetik, a hokis jégpályákon terepjárókkal versenyeznek, míg odakint vízágyúkkal lövik a tüntető fiatalokat. Ő nyolcvanéves, mégis a fórum idején a katonák minden egyes nap tetőtől-talpig letapogatják, nincs-e nála fegyver, hiába magyarázza nekik, csak a sarki boltba indult kenyérért. Ő már semmit sem tehet ez ellen, ez már rajtunk, fiatalokon múlik, ezért is szimpatizál az anarchista huligánoknak bélyegzett tüntetőkkel.
Közben föltűnt Nóri a fedélzeten, elnézést kértem az öreg svájci hölgytől, aki barátságosan elköszönt tőlem, sok sikert kívánt az életben.
Nóri azt mondta, a munkaszünetében itt szokott találkozni Pocokkal, én pedig azt javasoltam, keressünk három szabad nyugágyat.
„Hogy zajlott a reggeli?”, kérdeztem.
„A szokásos”, mondta, majd leheveredett egy üresen hagyott nyugágyra. Pillanatokon belül ott volt a jegyszedő. Jóképű pasi, csíkos tengerész rövidujjúban feszített, egyedül a bajusza nem stimmelt, a kacskaringói túl nagyok voltak. Mintha a bajusz egy másik korból került volna a férfi arcára.
Nóri kifizette a nyugágy óradíját, én pedig kértem még kettő ágyat.
„Mit hallgatsz?”
„Gene Vincent, már szinte elfelejtettem, milyen zene ez, olyan régen hallgattam. De van itt még Sun Ra és The Fall is.”
„Hm, az utóbbi kettőről még nem hallottam. Belehallgathatok egy kicsit az ötvenes évekbe?”
„Persze. Tudod kezelni a lejátszót? Húsz éves darab, még a NATO-bombázás idején vettem az újvidéki bolhapiacon.”
„Nem valami nagy tudomány benyomni a PLAY-gombot”, válaszolta mosolyogva, majd átvette a kezemből a lejátszót és a pántos fejhallgatómat. Behunyta a szemét, elindította a lemezt. Közben megérkezett a jegyszedő a plusz két nyugággyal. Ahogy fizettem, a fickó óvatosan megsimította a cirkalmas bajuszát, ránk kacsintott, majd haladt is tovább a következő napozó vendéghez. Ahogy elnéztem a távozó alakját, egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha a Monarchia korába csöppentem volna bele.
Leheveredtem Nóri mellé a nyugágyamra, majd kinyújtottam a lábamat. Minduntalan visszatért a tengeri szemétkupac látványa a fejemben. Próbáltam elengedni a képeket, arra gondoltam, ma este milyennek látom majd Aksát. Szinte már sikerült is teljesen ellazulnom, amikor Nóri hirtelen felkiáltott.
„Mi történt?”
„Be-bop-a Lula!”
„Mi van?”
„Ő volt.”
Görcsösen szorította a lejátszót.
„Nyugodjál meg.”
„Ezt énekelte odalent a bárban.”
„Kicsoda?”
„Vén, ősz hajú férfi.”
„Aki...”
„Igen, de nem ő”, vágta rá Nóri.
„Hanem?”
„Míg a nő... a vén... férfi... énekelt”, mondta Nóri szakadozva. „Nem a bár-ban tör-tént”, dadogta Nóri. „Hatalmas üvegszobor, vízi király... elnevette magát... ide nem akárki juthat be, érted ugye, drágám... fojtogatott az erős illata... parkok, tavak, madarak... leültünk a pultnál... minden csupa drágakő... csillog a szeme... rum... ismerem valahonnan, találkoztunk korábban... De most valahogy kicsúszik.”
Aquapolis, gondoltam magamban. Rá akartam venni, idézze föl újra, hogy nézett ki, találkoztak-e már korábban, ám Nóri öklendezni kezdett.
„Be-bop-a Lula, be-bop-a Lula... közben megjött a vén banya... madárcsőrű maszk... egy szobában több pár... egymás hegyén-hátán... undorodom... undorodom... a vén banya... I want to fuck you like an animal... disznófejű őrök… meine hübsche Heidi... i want to feel you from inside... és... Herr im Himmel... és... be-bop-a lula... erős ánizs... deine Lippe bitte... fojtogat... újabb korty a rumból és... vérzett a fogínye... you get me closer to God... du Süße... papírzsebkendővel törölgette az ínyét... látod édes, ez nem rúzs... majd a tenyerébe köpött... és be-bop-a Lula... és be-bop a Lula... és... és a... bárunk... női mosdójában...”