Szögi Csaba
Kilégzés
(I. részlet egy íródó regényből)

Ahogy beléptem sajátos planetáriumába, a hollóasszony úgy fogadott, mintha csupán előző nap jöttem volna el tőle. Azt azonnal láttam, hogy az ő „bolygói” most is tökéletes együttállásban vannak. Ezúttal mélykék selyemkimonó feszült gigászokhoz méltó idomain narancssárga melltartóval, egyébként semmi más nem változott. Tigrise megpróbált mellettünk kislisszanni az ajtón, de Ölrún oldalba taszajtotta, engemet meg berántott a lakásba.
– Aggodalom és lelkesedés egyformán méreg a számomra, felrobbantják az ereimet, csinálj velem valamit – suttogtam a fülébe. – Mondd csak, szeretsz még? – öleltem át a csípőjét.
– Afelől ugyan ne legyenek kétségeid – kurrogta csillogó szemmel. – De nem az a kérdés, én szeretlek-e téged, hanem hogy te képes vagy-e szeretni magadat.
– Ezen már sokat gondolkodtam, mert az ember legtöbbször hajlamos hazudni önmagának – mondtam, közben letottyantam egy székre a konyhában. – Most nagyjából ott tartok, hogy igen, szeretem. De éppen emiatt meg is vetem, sőt, büntetem is magamat. És hogy legyen még egy csavar a történetben, arra is rájöttem, hogy aki képes megvetni magát, az közben még inkább büszke önmagára mint „megvetőre”... Szóval szomorú, hogy még ilyenkor sem beszélhetünk se önzetlen szeretetről, se önzetlen megvetésről. Ha a végsőkig elmerészkedünk a magunkhoz való őszinteségben, akkor se.
– Mert nem is létezik önzetlen szeretet, mint ahogy önzetlenség se úgy általában. És nincs is rá szükség. Még az isten egy szem fiacskája is megváltotta önmagát is a kereszten – kacagott fel Ölrún, majd rám kacsintott. – Na, gyere, hősöm, a hálószobába, lássuk, mit tudunk veled kezdeni!

A hollóasszony azzal indította a gyógykezelést, hogy édeskesernyés füstölőket gyújtott a helyiségben az ágy körül, majd pőrére vetkeztette és hasra fektette Csekti Áront. Különböző illóolajokkal locsolta meg minden egyes testrészét, azután a saját ruháit is ledobva a keblével kezdte azokat beledörzsölni hősünk bőrébe, közben kezével a kezét, lábfejével a lábfejét az ágyhoz szegezte. Csekti Áron toronyórája ettől persze hamarosan delet kezdett harangozni, mire Ölrún hanyatt fektette őt, arról is meglocsolgatta az életelixírekkel, harangnyelvének izgatott remegésén pedig puha ajkaival segített, nagy kortyokban nyelve a kisvártatva feltörő gyönyörgejzírt. Ezt a műveletsort többször is végigcsinálták, mindaddig, amíg Csekti Áron úgy nem érezte, hogy porhüvelye egy tökéletesen ellazult és kiürített bőrzsák, ő maga pedig egy rőfnyivel felette lebeg, tökéletes harmóniában önmagával és a teljes testi-lelki-szellemi univerzummal.
Ölrún ekkor elégedetten bólintott, majd hősét a feje tetejére állította, és egy horizontális tengely mentén sebesen megpörgette. Megvárta, amíg feje a padló, talpa a mennyezet felé eső bolygók irányába mutat, aztán széttárta Csekti Áron lábait, és így szólt: – Most pedig tisztítsuk meg a szülőcsatornákat! A tojásrakás igencsak megviselte a szervezetedet. – Azzal egy égő, felül már olvadozni kezdő faggyúgyertyát döfött a meghökkent vitéz végbélnyílásába.
Egyszerre sikoltozok és ujjongok belülről, ahogy kiég belőlem minden salak, és az összes idomom az őseredeti helyére visszazöttyen. Torkomon viszont nem tör elő hang, mint ahogyan levegő sem járja át semmilyen irányban, hiszen túl vagyok már ennek a szférának mindenféle megkötöttségein. Körbeölel az üde és közömbös űrazúr, a bolygófamília tagjai mind közlebb húzódnak kíváncsian. Lelkesen viszonzom lüktető hódolatukat, amikor a Merkúr rőten hullámzó felszíne hirtelen megdermed és pattogva megrepedezik, majd egy narancssárgán izzó, sötétszürke csőr böki át.

– Na, milyennek látod most a világot? – kérdezte Ölrún, amikor Csekti Áron végre kinyitotta a szemét.
– Forró palacsinta – válaszolta az lassan, tisztán és mélyen zengő hangon. – Gőzölgő csokoládéöntettel, a belsejében jeges eperfagylalttal. Sarkköri mormota frissen kifordítva irhájából és nyársra tűzve, enyhe parázs fölött lassan forgatva. Hét lábbal a talajfelszín alatt sikló delfin a hideg almaszószban.
– És hogyan érzed magad benne? – mosolygott a hollóasszony.
– Új pikkelyeket növesztő varánusz fekete lyukának peremére kikönyökölve a tejúton sétáló csillaglányokkal évődve szóba elegyedik. Rügy pattan a széles tundramezőn a tavasz legelső napsugarainak ébresztő zuhanyában. Hulló kvarckristály az üstökös farkának árnyékából hirtelen előbukkan.
– Jól van, lelkem, nagyon jól – simogatta meg kurrogva Ölrún a hős üdén illatozó szakállát. – Amíg te magad távol voltál, én szorgalmasan melengettem szárnyam alatt a tojásokat. Megtartottam az ígéretemet, vállaltam a kotlós szerepét, de az igazi anyjuk persze te vagy.
– Hogy mi?! – Csekti Áron meghökkenve zöttyent vissza egy dimenziónyit. – A szárnyad alatt?! Szárny alatt lidércet szoktak kikölteni, te megkergült liba!
– Még hogy lidérc! Miket beszélsz? Hát nézd már meg! Tiszta apja... – mondta Ölrún elérzékenyülve, azzal az ágy mögött magától ringó bölcsőből egy bebugyolált kisdedet emelt ki, és a pólyáját széjjelhajtva óvatosan Csekti Áron mellé fektette a paplanra.
És Csekti Áron odanézett.
És mellette az ágyon egy sötétszürke bőrrel borított apró lény vonaglott, szájnyílás híján teljesen némán, de máris élénk és erőteljes izommunkát produkálva, ezzel a testbeszéddel adva jelét határozott életigenlésének. Fül- és szemnyílását is bőr fedte, a homloka közepén elhelyezkedő orra viszont, fel-felizzva és füstölögve, kíváncsian pásztázta a környezetét, csakúgy, mint annak tövében tekergő, apró ormányra emlékeztető szájszerve. Hosszú lába máris teljesen kifejlettnek tűnt arányaiban, a kéz helyén található mellső végtagjai azonban csökött szárnyakra hasonlítottak, végükön a hegyes karmok folyamatosan behúzódtak, majd újra kipattantak.
Csekti Áronnak nem kis erőfeszítésébe került, hogy elszakítsa róla a tekintetét, de akkor meg döbbenten észlelte, hogy körülötte a többi bolygó héja is erősen repedezik, mögöttük pedig éppen kezdi felfedni arcát a gúnyosan vigyorgó nap.
– Kevesebb fényt! – nyögte utolsó lélegzetével a hős, és miközben egy újabb hang csendült meg valahol, ő ismét a sötétbe zuhant.