Oto Horvat
[A zacskós asszony]
(Részlet*)

Zacskós asszonynak hívtuk. Végre a városközpontba, a Szabadság térre értem, és a szememmel őt kerestem. Nem ücsörgött cuccai gyűrűjében a Katedrális bejáratánál, és a Zmaj utca fapadjain sem láttam. Bekukkantottam a Porta miniatűr terére a Katedrális és a Centrál kávézó közötti keskeny átjárón keresztül, de a padok mind üresen álltak. Mindenesetre végigjárattam a szemem a kávézók és vendéglők előtti asztalokon, de természetesen nem volt ott sem. Ez egyáltalán nem lepett meg. A Katedrális toronyórája mutatta, hogy tíz óra elmúlt. Tekintettel arra, hogy a korábbi napokban sem láttam, pedig a levéltárba vagy rokonokhoz tartva többször is áthaladtam a városközponton, azt latolgattam, nem ez növeli-e épp az esélyét annak, hogy ma este mégis sikerüljön pár szót váltanom vele.
Régen, fiatalkoromban, mikor a társasággal a központ szórakozóhelyeit látogattuk, vagy egyszerűen csak szobroztunk a DiBi előtt, napok is elmúlhattak, mire feltűnt tarka szatyrai között, amint vonszolja magát az utcán. Időnként úgy tűnt, a föld nyelte el.
Aztán egyszerre csak megjelent egy szokatlan helyen, ahol korábban még sohasem láttam. Mindig úgy tetszett, éppen felemelkedik a zacskói közül, hogy éppen akkor hagyja abba a napraforgó törögetését és a piszkos papírzacskóba való köpködést. Olyankor rám nézett és elmosolyodott, legalábbis úgy tűnt nekem. Nem voltam benne biztos. Mi van, öcsi, vetette mindig oda nekem, de ez nem kérdés volt, amire választ várnak.
Számomra a zacskós asszony jelenléte a városközpontban ugyanolyan természetes volt, mint a főtér közepén álló Meštrović-szoboré, az a nap, amelyen nem láttam, kibillent az egyensúlyából.
Szemléltem a teret és a fiúk és a lányok kis csoportjait, a párokat és a magányos járókelőket. Indult az éjszakai élet.
Felültem a biciklire, jobb lábam a pedálra helyeztem. Nem tudtam eldönteni, merre induljak, mit járjak körbe, melyik emlékemet ébresszem fel. Mérlegeltem és latolgattam.
És akkor egy, a Katedrálishoz kötődő emlék úszott elő az emlékezetemből.
A keresztnevemet anyám választotta. Egy fiú után kaptam, aki anyám utcájában élt, és a háborúban, abban a másodikban veszett nyoma, és aki az idő távolából előbújva, némileg megváltozva megjelent anyám álmában, mikor megszülettem, vagyis amikor kereszteltek a Katedrálisban, ahová néhány évvel később, egy délután, az óvoda után anyám bevezetett, hogy megmutassa, milyen belül, mire én a megkínzott, sebbel borított testek láttán, amelyek a félhomályból egyenesen felém zuhantak, ugrottak le a festményekről és napsütötte ólomüvegablakokból, kitéptem a kezem, és kirohantam a templom elé a nappali fénybe.
Jobb felől a városháza sötétbe borult, a hátam mögött a bank úgyszintén, csak előttem, az ötemeletes Tanurdžić-palotán, akár egy zátonyra futott óceánjárón világított pár ablak. A földszinti butikok kirakata ragyogott.
A helyükön valaha a Progres áruház állt, az út túloldalán pedig, a Modena utca másik sarkán a Bata cípőüzlet, aminek a pincéjében a Duna alá vezető titkos alagút bejárata található, tudtam meg kanadai nagybátyám bizalmas tájékoztatásából.
Állítása szerint ezt a pincét szűk átjáró köti össze a felettébb nyirkos alagúttal, ami aztán egészen a Péterváradi várig vezet, és hogy gyermekkorában a barátaival legalább kétszer végigjárta.
A következő nyáron megosztottam ezt a titkot két legjobb barátommal, Prohászkával és Bobannal.
Két nap alatt tökéletes tervet agyaltunk ki, és már másnap elbicikliztünk a Bata bolthoz.
A nadrágom farzsebét apám elemlámpája feszítette.
Boban és én tornacipőket próbáltunk az üzletben, de nem tudtuk az eladónő figyelmét annyira elvonni, hogy Prohászka észrevétlen a pult mögé kerülve megkeresse a pinceajtót, majd a pincébe jutva a titkos átjárót, és ezért változtatott a terven, megkérte az eladót, engedjen minket a pincébe. Tudjuk, hogy ott van az alagút bejárata, magyarázta, és elemlámpát is hoztunk.
Miféle pince, büdös kölyke! Miféle büdös alagút!  Rendőrséggel fenyegetőzve kergetett ki minket. Csavargó banda!
Letörten és megszégyenülten távoztunk.
Soha nem volt hozzá elegendő bátorságom, hogy egyedül vagy valaki mással karöltve meggyőződjek a nagybátyám által elmondottak hiteléről. Így még mindig lehetséges, hogy igazat beszélt.
Ismét a pad és a Katedrális lépcsőinek irányába vetettem a pillantásomat, de a zacskós nőt továbbra sem láttam.
A hozzá fűződő emlékek kora gyerekkoromban gyökereznek, amikor még négy-öt éves lehettem.
Amikor anyám a közeli, Miletić utcai, nagy kerttel és hatalmas hintákkal körülvett óvodába kísért, a Katolikus portán áthaladva mindig láttunk egy kövér, szép arcú és kék szemű nőt a padon vagy a Katedrális bejárati lépcsőin, különböző színű és méretű, legtöbbször kör alakban maga köré rendezett nejlonzacskók között  ülni.
Anyám rám szólt, hogy ne bámuljam az embereket, mert az nem szép dolog. Azt mondta, hogy az „embereket”, de ez azt jelentette, hogy a zacskós asszonyt, ezért hát lopva figyeltem, s az volt a benyomásom, úgy tesz, mintha nem venné észre, mintha nem tudna róla, hogy nézem.
Pár év múlva, talán már elsős vagy másodikos általános iskolás lehettem, anyám elmesélte, hogy a nőre még gyermekkorából emlékszik, és hogy semmit sem változott. Csak akkor még nem zacskók vették körül, hanem táskák és batyuk.
A nagyanyám viszont úgy vélekedett, a táskás nő veszélyes, és el kell kerülni.
Cilike, anyám középiskolai barátnője egyszer elmesélte, amit podbarai nagynénjétől a tulajdon fülével hallott: Képzeld, a zacskós asszony időnként varjúvá változik, itt süllyedjek el, ha nem igaz!
Nem tudom, mikor vettem észre, bármerre is járjak, mindenütt belefutok.
A Szerb Matica antikváriumánál, a Szent Miklós-templommal átellenben, az Ifjúsági Színház előtti lépcsőkön; ha a barátokkal a Sans kávézó előtt ácsorgunk, épp átvág a Temerini utcán; a Halpiacon ténfereg, mintha keresne valamit az asztalok között, s közben úgy tesz, mintha meg se látott volna; ha késő éjjel a társaság betér egy burekra Violettához, ő megáll az ajtó előtt, és átnéz rajtunk. Mintha lehetetlenség lett volna elkerülni.
Furcsa, sohasem éreztem rajta izzadság- vagy vizeletszagot. Alkohol- és dohszagot sem.
Már gimnazista voltam, mikor annyira felbátorodtam, hogy azt mertem neki mondani, Szia! Utána többször megálltam elbeszélgetni vele, és a Sziámra mindig azt válaszolta, Na mi van, öcsi! Ez idő tájt történt a következő különös esemény is.
Egy este a Jadran moziból a hazafelé tartó autóbusz megállójába sietve, a Nork áruháznál pillantottam meg a zacskós asszonyt.
Úgy tűnt, mond, suttog valamit, mozgott a szája, miközben merev tekintettel bámult maga elé. Egészen magába borult, észre sem vett.
Maga köré locsolta a pálinkát egy üvegből. Azt hittem, alkoholista lett. Lehet, nincsen más kiútja. Azért mégis különös volt.
Mielőtt egy távoli nyáron Zágrábon, Trieszten, Bolognán keresztül egészen Perugiáig megváltottam volna a jegyet Olaszországba, ahol egy egyetemi ösztöndíj várt rám, azon a nyáron, amelyen a háború is kitört, elmondtam neki, hogy meghalt az apám. Nemrég.
Azt válaszolta: Tudom, láttam. A púpos boldogtalan ember volt, bár nem kellett volna annak lennie. Ő maga választotta ezt, szegény. Látásból ismertem, még abból az időből, amikor gyerekként a kracherlit és a szikvizet szállító fogaton ült. Később a korzón láttam, a Duna vagy a Modena utcában. Az a szóbeszéd járta, hogy a púpos rendesen meg van áldva szerszámmal. És hogy az a szokása, hogy macskaálarcot visel kefélés közben.
Ez apámról és a macskaálarcról nem lepett meg.
Kis kölyökként találtam a szüleim szekrényében, apám duplafenekű fiókjában néhány, bűnös orgiákon készült fotót, amelyen őt is felismertem.
Elárulta a púpja, hiába az arcát fedő fekete kandúrálarc.
Perugiai tanulmányaim elején, mikor valószínűleg először érezhettem magam szabadnak, élénk, korábban sosem látott álmok törtek rám. Ezek azonban nem kötődtek sem a szüleimhez, de még a barátaimhoz sem.
A zacskós asszony, akárha valami hatalmas pók, fején piros svájci sapkával ereszkedett le elém a Katedrális vagy a Tanurdžić-palota faláról.
Hosszú éveken át, egészen mostanáig, nem tudtam mire vélni ezt az álmot.
Nem tudom, mi volt az, ami visszatérített a valóságba, de abban a percben megpillantottam a Katedrális bejáratának bal oldalán. Úgy ült ott a zacskók között, mintha fel sem kelt volna onnan soha, pusztán én tévesztettem szem elől.
Majdhogynem sietős léptekkel mentem oda hozzá, a biciklit pedig a közeli beton virágtartónak támasztottam.
Annyi év elteltével sem változott semmit. Nem öregedett meg. Az idő múlását csak saját magamon tapasztalom. De mások is láthatják. Kiritkult haj, hamis fogak. Sörpocak.
Szia! Csak üdvözölni szerettelek volna, holnap visszautazom, mondtam megállva tőle pár lépésnyire. No, mi van, öcsi! - válaszolt, majd elkezdett előre-hátra hintázni, akárha ott se lennék, és mintha transzban lenne, suttogott. Annyit vettem ki a szavaiból, hogy látta P. J. halálát, a kőművesét, aki úgy zuhant alá a Báni palota építése során, mint a kezében tartott tégla; hogy különféle hadseregek vonulását vészelte át egy Duna utcai ház mély pincéjében; hogy figyelemmel kísérte a Tanurdžić-palota építését, és hogy utána naponta látta Blam urat, aki a véletlen folytán a legismertebb újvidéki polgár lett a világon; hogy a bámészkodók között volt, mikor Budapestről az első vonat befutott; hogy látta anyámat elsőáldozóként a Katedrálisban; hogy ismerte az összes Duna alatti alagutat; hogy tudja, hol a sírhelye a meg nem született gyermekeknek; és hogy tudja azt is, hogy amikor majd betekerik a fekete tollszőnyegbe, és amikor már nem érzékeli a színeket maga körül, akkor elérkezett a szárnyrakapás ideje. Elrepül innen, és vissza se tér.
És ha el akarom foglalni a király helyét, előbb meg kell hágnom egy fehér kancát.

(Beszédes István fordítása)

* A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Noćna projekcija. Újvidék, 2021. A regény magyar nyelvű kiadása megjelenés előtt az Akademska knjiga és a Prae Kiadó gondozásában.