Szögi Csaba
Mert sok kör van...
(Részlet egy íródó regényből)

– Hirtelen elkezdett terpeszkedni, előbb csak szellemi dimenziójában, majd egyre több részletében az anyagba is áttüremkedett. Megropogtatta tagjait, ásított egy orbitálisat, aztán kedvet kapott, hogy megbámulja hajnaltól gyűrött ábrázatát a falitükörben. Persze nem hogy tükör, de még egy árva fal sem volt kéznél. Erre dühösen felhorkantott, még nagyobbat terpesztett, és szaporán elkezdte belefingani angyaltojásait a végtelen sötétségbe. – Csekti Áron az épületrom tövéből lustán figyelte, amint egy jókora, simára koptatott kövön aprítom fel a szipoly még élettől gőzölgő húsát és belsőségeit a vacsoránkhoz. Időközben beesteledett, de nem ereszkedett le az ilyentájt megszokott feneketlen sötét, mivel annak az egyetlen árva napsugárnak a nyomán végigrepedezett a felhőpaplan, és a réseken nyolc óriási gömb fénye szűrődött át. – No, végre méltóztatott felhasítani a kárpitot. Éppen ideje volt már.
– Kiről beszélsz, bátya? – emeltem fel egy pillanatra a tekintetemet a munkámról.
– Kiről, kiről? Természetesen önmagamról, harmadik személyben! – vihogott az öreg. – Tudod. Uralkodói többes.
– Vagyis a világszellemről? – kérdeztem tudálékosan.
– Világszellem? – morogta. – Mit gondolsz te a világszellemről?
– Hiszek benne, hogy van, mert valamiképpen érzem. Innen kezdve pedig tudom is. Legalábbis azt hiszem.
– Hiszem, érzem, tudom! – kacagta. – Vigyázz, oda ne nyesd az ujjad hegyét is nagy megvilágosodásodban!
– Miért, mi a baj ezekkel? – kérdeztem kissé megsértődve.
– Alapvetően semmi – szólt békítőleg. – Csak ne zagyváld őket össze, mert elegyítve nem épp a legmegfelelőbb eszközei a megismerésnek. Próbáljunk ezúttal végre csak a gondolkodásra fókuszálni! Egyébként csak összezavarodsz. Vagy összezavarnak.
– Rendben van, domine, akkor megpróbálok kevésbé homályosan fogalmazni – mondtam. – Úgy gondolom, képtelen vagyok a közvetlen megismerésre, báris egyelőre. De a tapasztalataim, valamint az olvasmányaink feletti töprengéseim alapján tudni vélem, hogy létezik ez a mindent átfogó entitás. Nevezzük bárhogyan.
– Na látod, megy ez neked jobban is, ha rendesen összeszeded magad – bólintott Csekti Áron a fal tövében. – De akkor hadd folytassam! Szóval ahogy sorozatra állított katapultjával egyre sebesebb iramban köpködte petéit az ülepéből a nagy semmibe az öreg – a szót megnyomva itt felém hunyorított, mint aki tisztában van vele, hogy magamban én őt nevezem így –, lassanként kapcsolt, hogy ez így nehézkesen vezet eredményre, mivel részint még egy szikra sem pattant elő, hogy annak fényénél az amőbaujjaival kitapintott, máris erősen borostásodó pofáját valahogyan megnézhesse, részint pedig érzékelni kezdte, hogy erősen veszít az egyensúlyából, egyre inkább oldalra dől, és amit még alig kezdett el létrehozni, az máris kibillen a tengelyéből. Hát, ilyen zseniális módon vette kezdetét a „nagy mű”.
– És azután? – vetettem közbe, mivel Csekti Áron kezdett magába mélyedni.
– Mi után?! – horkant fel. – Nincs itt semmi „előtt” vagy „után”! No jól van, te időtől megrészegült vándor, azután ijedtében elkapta a szapora, még erősebben terpesztett, majd hosszú vajúdást követően a világra hozta másik önmagát, és végre fény ömlött végig a csaknem teljesen üres horizonton. Ámde vakító fény, erre azonnal rájöttünk. És az angyaltojások is ott voltak már széjjelszórva, amik a felszabadult hő hatására máris inkubálódni kezdtek. Késő volt már visszakozni.

– Hanem... igazából mi volt előbb? A kilégzés vagy a belégzés? Ezen már jó ideje töprengek – kérdeztem, miután hosszasan elméláztam afelett, amiket mondott.
– A tyúk meg a tojás jó öreg esete, mi? – nevetett fel. – Ha csupán időben és térben vagy képes gondolkodni, előbb-utóbb megbolondulsz. Mindez egyszerűen csak úgy van, folyamatosan és körben-körben. De még a „van” sem a legtalálóbb megfogalmazás. Mindenesetre történik. Egyszerre. Belégzés, kilégzés. De ha úgy tetszik, „most” éppen egy fordulópontnál tartunk. – Odalesett, hogy haladok a vacsorával. – No de én cudarul megéheztem ettől a történettől! Hadd lám, te miként készíted el a szaftos husikát!
– Úgy gondoltam, maradnék a régi öregek jó kis nyársas módszerénél – válaszoltam mosolyogva. – Mindjárt keresek egy-egy megfelelő drótot a romok között, addig te, légy oly bátyám, szíts tüzet! Ahhoz amúgy is te értesz jobban – kacsintottam rá.
Miközben kisvártatva már jóízűen falatoztunk a szipoly omlósra sült, kívülről füstös-kérges, belülről szaftos, enyhén véres húsából, elgondolkodva bámultam körbe, eget és földet pásztázó tekintettel, majd megkérdeztem: – Látom a nyolc nagyurat..., de nem kilencről szól a fáma?
– Ó, te bohó! – kacagott nagyot Csekti Áron. – Hát a kilencediknek épp a hátát tapossuk! Egyelőre legalábbis. De nem lesz ez már így túl sokáig. És amikor elfogy a talpunk alól, majd kapaszkodj rendesen!
– Miért? A tengely mégsem billent vissza az egyensúlyába? – csodálkoztam.
– Nos, az öreg mégsem lehetett teljesen elégedett mindazzal, amit a másik fényénél önmagából szemrevételezett, mivel némi huzavonát követően letaszajtotta őt maga mellől az addigra menthetetlenül meganyagiasodott univerzum egyik távoli szegletébe.
– A világért sem szeretnélek megbántani, bátyám – vetettem közbe, miután degeszre tömött hasam alatt bicskámat a nadrágszáramba töröltem –, de te magad is minduntalan térben és időben fejted ki a gondolataidat.
– Hát igen, mert egyrészt maga a nyelv is már így alakult ki, nem valami tökéletes kommunikációs eszköz. Másrészt – és itt a késének nyelével megkocogtatta a homlokomat – nem vagyok benne biztos, hogy egyébként képes lennél felfogni a mondandómat. Egyelőre. De majd mindennek eljön a maga ideje! – kacagott fel vidáman.
– És te akkor mit tartasz „tökéletes kommunikációs eszköznek”?
– Ami engem illet, a tiszta gondolatot. Elme és elme között, hiszen maga a szellem egy. Persze beszélhetünk tiszta érzésről is, mivel az ugyanannak a dolognak csak egy másik aspektusa. Ám a nyelv, a beszéd már másodlagos képződmény, ami maga is az időben jön létre. Ennél fogva pedig tökéletlen, legtöbbször sokkal inkább összezavar, mintsem megvilágosít.
– Ezek szerint maga a létezésünk is, mint olyan, tökéletlen, ha nem tévedek.
– Figyelj – tette a vállamra kacska kezét Csekti Áron –, a létet magát úgy próbáld elgondolni, mint a gyurmát. Viszont a helyzet úgy néz ki, mint amikor ezt a gyurmát egy olyan valaki elé helyezed, akinek semmiféle végtagja nincs, amin ujjak lennének. Most képzeld magad a helyébe. Alkotni akarsz, teremteni. Azzal, ami a rendelkezésedre áll. Azt a testrészedet használod a gyurma megformálásához, amelyiket csak szeretnéd. Az orrodat, a fogadat, a füledet, a homlokodat... Mert nem volt türelmed kivárni, hogy kinőjenek a végtagjaid. Inkább sebtiben, ötletszerűen összehajigálod az alkotást, ahogy jön. Az eredmény nyilván nem tökéletes. Ebben a körben ez történik.
– Mert sok kör van...
– Sok kör van – bólintott Csekti Áron. – Számuk a végtelenhez közelít.