Jódal Kálmán
Lezbosz zuhany

Jutka, aki már nem a barátnőm.
A nagy, puha, bársonyosan porlepte trónon ül, szarkofággal a fején.
Fogalma sincs, mit is kéne csinálnia.
Gőze sincs, hogy került ide.
Ötlete sincs, hogyan tovább.
Gondolatban üdén, valami ismeretlen, mondén koktélbárban hever a padlón, a saját hányadékában.
Szép, gusztustalanul arctalan, fiatal táncművészek és a tulajdon gyomortartalma.
Émelyítően szép.
Igen, ez lenne az.
Így, együtt, körbeölelten.
Újvidék.
Nem visít, nem röfög, szocializált.
Pedig fekete darazsak százezrei tépik-marják gyönyörűséges lelkét.
Konszolidáltan haldoklik már több évtizede, de nincsen senki, nincsen senki.
Ne tudd meg, szólal meg fémes hangon.
Ne tudd meg, milyen.
Ennyi.
Érted?
Ennyi.
Kihúzza magát a trónon, és olcsó rongyokban, a nyári koktélruhájában belebámul a fejére nehezedő szarkofágba.
Belebámul a poharában sötétlő kiútba.
A poharában felfedezett napszálltába.
A poharában lelt délibábba.
A koktéljában, a jégkockák alatt felsejlő fekete pszichodarazsakra.
A koktéljában.
Amit karcsú kezében tart.
Abban.
A piramisbelsőben pihenő trónon ülve, azzal, amit nem szabad kimondani, tanácstalanul, a fekete darazsakkal.
Azokkal.
És felsikolt.
Mint akit nyúznak.
Aztán lehunyja a szép szemét.
Taps, hangos ovációkkal kísérve.
Jutka, aki már nem a barátnőm.
Újvidék.
Ugyan, nincs ott senki.
Álmodik, nem álmodik.
Biztos, ami biztos.
Soha többé, az biztos.
Csak a tépő-mardosó, röfögve, vinnyogva zümmögő, bájos koktéldarazsak, örökké.
Örökké.
Üdeség.
Vészjósló üdeség.
Fagyos, vészjósló üdeség.
Minden mennyiségben.
Hogy vége legyen.
Hogy bírja.
Nem, nem bírja.
Nem bírja.
Hogy végre vége legyen.
Hangok.
Ovációk.
Zajok, zörejek.
Tépik-marják.
Ennyi.
Ennyi.
Édeskevés.
Fekete darazsak.
Fekete pszichodarazsak.
Újvidék.
Jaj, te kis, te.
Haggyá’ má’.