Juhász Zsuzsanna
Ha megjöttök

Ha megjöttök, menjetek Rozálhoz. Mert annyit kéreget, dünnyög, hogy keveset megyek hozzá. Én meg csak bekapok egy falatot inkább. Bánatomban, úgy látszik, mert lassan úgy nézek ki, mint a kutyája. Leeszi rólam az áldott húst, és tele vagyok zsírral. De mit csináljak, meg nem bánthatom.
Mert késői barátság ő. Utolsó. De nem szelíd, nem őszi napos, mosolygós. Hanem toporzékolós. Mert lassan, picikéim, minden a kérésemre van itt. Hogy engem kérjen mozdulni. Az elhagyatott konyhám felé, magában, egyedül virágzó udvarok, vétlen, bűntelen is elhagyott öregasszonyok felé.
De ha megjöttök, mehettek hozzá. Hisz’ ez lenne amúgy is a dolgotok, ha itthon maradtatok volna. Hogy ne én legyek itt szégyenszemre gyereke, unokája nyolcvanéves vénasszonyoknak. Az, igen az, hogy a testetekkel védjetek tőlük, mert lerabolják rólam még a kedvet is. A kedvet az élethez, mert mindent akar mind, az utolsó percekre. Mintha azokat élnék mindig.
Az utolsó jó falatot, de tényleg. Mintha másnap bitófa alá mennének mind. És kérnék, várnák, kikövetelnék tőlem az utolsó vacsorát. Pedig hát nem bűnös itt senki. Mégis, mégis, látjátok, csak húzok. Falom én is az engem gyógyító falatokat. Mert nem lehet ezt máshogy. Elhízott nemzedékek sétálnak itt a kés élén. Vigaszétkezik itt mindenki. Műanyag dobozokban lötyögtetik az irodisták ebédidőben az ebédet. Mert ők maradtak, hát nekik mindent szabad, szabad elvárni minden megbecsülést. Szülők és nagyszülők kerekednek itt, és fogják be önnön pofájukat. Hogy ne kiabáljanak rátok, ne hívjanak vissza.
Mert azért lássátok be, Rozál történetei nektek szólnak. Az életrevalóságból nektek kell tanulni, nem nekem.
Mert én nem csinálok mást, mint vontatok magammal kertet, kutyát, udvart és nagymamát.
De ha megjöttök.