Az elemlámpa engedelmes jószág. Zia kezében különösen az. Most megmozdítja. A szekrény árnya moccan, hatalmas madárszárnyat alkotva fent; a komód árnya is a mennyezetre vetül. Még egy madárszárny. Az árnyak hullámozva keresik helyüket, lökdösődnek, hangtalanul morgolódnak egymás közt. Alakul a kép. Fekete-fehér, mozgó festmény. Zia lassan, nagyon lassan mozdítja az elemlámpát erre-arra, majd lefelé irányul a fénycsóva. A madár átveszi a helyét ott fent, meglobogtatja szárnyait. Nincs ebben semmi ijesztő. Csak lélegzik, feszült figyelemmel vizsgálgatja a szobát. Majd csak az ágyat. Majd csak Ziát. Zia nem fél: hisz ő hívta elő a madarat. Az elemlámpa fénye halványul. Megint elfelejtette feltölteni. A szoba egyre sötétebb, a madár szárnyai a két szemközti falat súrolják. Nem szoba ez többé, ez egy barlang. Csöndes, csöndes, csöndes ez a barlang. Itt aludni lehetne. De Zia még nem alszik. Meg kell várnia Sault. Saul belép a barlangba, rogyadozva lépked az ágyig. Hosszú, szürke köpönyegét lassan leveti, az ágy támláján van annak a helye. Odahelyezi hát szépen, akkurátusan. Zia a falig húzódik. Az elemlámpa halvány narancssárga fényét Saulra veti.A madár halkan sóhajt. Zia nem.Saul nyög. Mint akinek segítségre van szüksége a lefekvéshez. Akkor krákog, megint nyög.Zia vár.Saul leül az ágy szélére, majd a bal lábát, megint nyögve, az ágyra emeli. Saul olyan ilyenkor, mint egy rozzant emelődaru. Aki saját magát próbálja megemelni. De sikeresen. Igaz ugyan, hogy amikor a jobb lábát emeli föl a bal mellé, minden este úgy tűnik, lezuhan az ágyról. Mégsem zuhan le. Kitűnően egyensúlyoz ugyanis az ágy szélén. Ezzel nincs gond. Csak a párnával. Zia éppen ezért Saul arcába világít, előre tudva, hogy az egyre gyengülő fénycsóva a párnát is megvilágítja majd.– Feljebb ” mondja ilyenkor Saulnak.Saul hunyorog, nyakát nyújtogatja fölfelé, hogy fölmérje, milyen messze is van fejétől a párna. Aztán, mint akinek segítségre van szüksége, nyög. Nyöszörög. Hatalmas erőfeszítéseket tesz, hogy elérje a párnát. Saul olyan ilyenkor, akár egy kígyó, aki egy rücskös fatörzsön kúszik a lomb felé. Mikor a feje félig a párnán van már, azt mondja:– Olthatod.Ziához minden este egy méter távolságról ér el ez az utasítás. Eloltja a lámpát - a barlang elsötétül -, a két párna közti sík területre helyezi. Oldalt fordul, jobbra, úgy nem nyomja a szívét. Semmi.
Máris álomba szédül, ám egy perc múlva rendre felriad.– Aludj jól – mondja Saul, jó hangosan. Ezzel egyidőben, a vaksötétben, megpróbálja megfogni Zia kezét. Mintha le akarna vele kezelni. Vagy gratulálni valamihez.Igen, ez eddig talán érthető. De Saul, reszkető kezével, csontos, hideg ujjaival matat, és nem találja el Zia kezét a vaksötétben. Inkább a fejét. Vagy a szemét. Vagy az oldalát. Megesett már, hogy éppen a combhajlatát. Olyan ez, mintha inga helyett egy még nyálkás csontdarabbal földalatti vízerek helyét keresné egy barlangban.Zia felszisszen, van, hogy felugrik. A pillanatnyi jeges borzongás azonnal magához téríti. – Te is – morogja.Ámde Saul ezt már nem hallja. Egyenletesen lélegzik, mint aki jól végezte a dolgát.Zia koncentrál, nagyon koncentrál, és azonnali hatállyal kitörli a jeges borzongást a sötétből. A jobb oldalára fordul. Kezei x-be helyeződnek arca előtt. Édes az álom.A madár őrködik álma felett. Erre nagy szükség van, mert különleges állatok élnek ám egy barlangban. Többek között villásférgek, fonálférgek, maradványrákok, százlábúak, pókszabásúak, sőt, igazi pókok és kétéltűek is.És oly messze a hajnal.