Murányi Zita
üveggolyó
„Hallod bennem a tengert?“
S.P.
benőtt körömként sajog a szív és a hallgatás
éjszaka csontokat növeszt
a szád amit milliárd ideg fon át
hideg bőrfelület a dobogások megkövülnek
máskor az ég sarkában igazgyöngyként
izzik a telehold a fölöttünk elnyúló sötét folyót
átragyogva ha fölnéznél erre az üveggolyóra
látnod kellene a meghasadt krátereket
valami mágikus tünékeny csillagközi port
ha esténként fölkeresed a mosdót
hány és hány fénycsóva vonalazza föléd a hazautat
a nedves hajcsomók a párnán meghasadt Ariadné-fonalak.