Szabó Palócz Attila
A virágbolt prófétái
Slavko Matković (1948–1994) és Szombathy Bálint (1950–2024) találkozása a túlsó parton

„Soha sem tudom hogyan
s minek érem meg a reggelt
hogy rám virradt érzem
s nem tudom Hold-e vagy
a Nap az mely holtsápadtan felkelt
ami dobban a szívem hangja
vagy a ladikom ért át a túlsó partra
bár tudhatnám
szerelmem feszített-e vitorlát
vagy hiúságom állított bitófát?”
(Bicskei István Bütyök: Cím nélkül)

Amikor Bütyök ladikja odaát partot ért,
a virágboltban már záráshoz készülődtek,
Alan Ford lehúzta a rolót,
Art Lover pedig megpödörte bajsza helyét…
Majd mindketten elmerültek a New York-i éjszakában.

Mennyi mindent lehet még így összesivárkodni?
A szüntelenségben…
a hívség bitófájáról csüngő hosszú végtagokban,
pörölyszaggató túlerővel a vállunkban,
a nagy nekiiramodások éjszakáján,
viszkicseppek felduzzadt tócsáiban,
amelyeken papírhajókra kelve
– evezve még –
közös más már nem is nagyon lehet majd bennünk…
csakis a kiszolgáltatottság

kiszolgált kiszolgáltatottság,
kiszolgált kiszolgáltatottság,
fékevesztett morajló áradat,
zsilipekbe kódolt emberemlékezet,
az elsüllyedt város dicsősége,
a kőhalmok gátként zárják el utunkat,
vonatok füttyszava fúj áriát a széllel,
miközben keletkezéstörténeteket regélnek a bölcsek,
a vén öreg bölcsek,
a vének tanácsa még némi gondolkodási időt kér, mielőtt megpihenne…
ugyan…
ugyan, ugyan, ugyan…
sápatag koboldok verik a dobokat,
az egyszerűség bomlasztó szavára
boldogulat ragyogja be kertjeink, kapálnak,
zengő nóta veri fel a remeték öröknek
és megbolygathatatlannak vélt kába nyugalmát az aszályban,
már a puszta sem a régi,
dübörgő induló, energikus dallam,
kiszolgált kiszolgáltatottság,
kiszolgált a kiszolgáltatottság…

Amikor Bütyök odaát partot ért,
ladikját kötötte piros almafához…
abban a sorszerű virágboltban pedig már záráshoz készülődtek,
Alan Ford lehúzta a rolót,
Art Lover megpödörte bajsza helyét…
afféle anakhórétáknak nézhette volna bárki őket,
ismeretlen jövevényeket – a szülőföldjükön;
afféle anakhórétáknak nézhette volna bárki őket,
pedig próféták voltak ők a maguk idejében,
a saját hazájukban…

szerelmem vitorlát feszített,
amikor új szelek járták be a világtengereket,
s mind ott éreztük ütőereinkben,
hogyan dobban a szívnek hangja,
de ma már félreverik a szívharangot,
kiéhezett remeték könnyeznek a száraz, kietlen pusztában,
mezítlábas sihederek járják a gyásztáncot
a csernozjomszőnyegen,
imára kulcsolja kezét az összes briganti,
amidőn a virágbolt fényei kialszanak

s az elsötétült ajtót ezek ketten mintha épp csak sandítva résnyire
nyitva felejtenék,
hogy az újonnan érkezett,
az új érkező az éj leple alatt besomfordálhasson rajta…
új otthonába…
a csapat új tagja megérkezett!

kihunytak már rég azok az ablakok,
táncra perdült délibáb,
hiúságod-bitófád
kihunytak már rég azok az ablakok

csak szerelmem feszít még vitorlát,
kiszámíthatatlant és reménytelit,
utánozhatatlant és egyedit,
amellyel a világtengerek árjának feszülhet
a hullámok taraján ébenlibikókázó ladikom,
s a két frissen borotvált arc között
nehézkes már eldöntenem, vajh
Alan Ford vagy Art Lover pödört
az imént még egy vaskosat bajuszán…
vagy csak álom, vagy ábránd volt talán
– és lesz még hozzá megfelelően sivár szüntelenség,
meg persze a kiszolgált kiszolgáltatottság –,
hogy abban a másik dimenzióban
összefuthatunk még ott a virágbolt kihunyt redőinél…

mert lesz még annak a túlpartra kötött ladiknak is írja,
csak a vitorlám feszülése bírja…