Sándor Zoltán
Spirál
(2. részlet)

13

Különleges megismerkedésünktől kezdve Anti és én elválaszthatatlanok voltunk. Sülve-főve együtt lógtunk, közben vég nélküli beszélgetéseket folytattunk matematikai, vallási, filozófiai és tudományelméleti kérdésekről, nem ritkán azonos síkban vizsgálva az első pillantásra egymástól meglehetősen távol elő témaköröket.
Az ősrobbanásban és a táguló univerzumban Istent kerestük.
Az idő keletkezéséről elmélkedve gyakran megfeledkeztünk az idő múlásáról.
Az imaginárius szám gyakorlati alkalmazása elgondolkodtatott bennünket a körülöttünk lévő világ komplexitásáról.
A haladáspárti filozófusok világfelfogásának taglalása közben felmerült bennünk a kérdés, hogy van-e a történelemnek egyáltalán bármiféle célja.
Amennyiben léteznek különböző geometriák, amelyek közt nincs átjárás, az is megtörténhet, ábrándoztunk, hogy mialatt mi ebben a dimenzióban bölcselkedünk, egy másikban éppen szenzációs képességű számítógépet szerkesztünk, a harmadikban gyárban dolgozunk, a negyedikben forradalmat robbantunk ki, az ötödikben pedig egy magányos kolostorban imádkozunk…
A valláspótló politikai ideológiák felemelkedésének tényével támasztottuk alá Isten meglétének szükségszerűségét egy istentelen világban.
Ódákat zengtünk a körről, mint a számunkra tökéletes geometriai alakzatról, elragadtatásunk jeléül dadaista Pí-versekkel próbálkoztunk.
Azon elmélkedtünk, vajon az erkölcs szubjektív jellege feleslegessé teszi-e az etika tudományát, s közben nem tudtuk eldönteni, hogy ez jó vagy rossz.
Képesek voltunk a körülöttünk lévő legapróbb részletekben felfedezni a számok és a miszticizmus súrlódási területét.
És az is megtörtént, hogy a pillangó-effektus elméletben kitárgyalt sajátosságait a gyakorlatban demonstrálva, huszonnégy órán át jártuk a kocsmákat egyfolytában.

21

Házibuliba mentünk az évfolyamtársam ismerőséhez egy tömbépület hetedik emeletén található lakásba. Már a liftben elszívtunk egyet, aztán, hogy biztosan hasson, még kettőt fordultunk lentről fölig a felvonóval. Szolidan betépve állítottunk be a zsúrra, ahol a trance zene agresszív ritmusa még jobban érzékeltette velünk az anyag hatását. A sarokba állva felhörpintettünk néhány kupicával az egyetemista kollégiumban vásárolt tömény spirituszból. Nem tudom, mennyit ácsoroghattunk ott, az anyag befolyása alatt fölerősödik az idő relatív természete, elég az hozzá, az agyzakatoltató zene és a hadonászva táncolók elől egyszer csak kitámolyogtunk a füsttől, melegtől és izzadságtól áporodott szagú szobából, letelepedtünk az üres konyhában a sparhelt elé, és a sütő üvegét kezdtük bámulni. Egy ideje ültünk már a padlón, amikor egy miniszoknyás csaj megkérdezte, mit csinálunk.
– Vadnyugati filmet nézünk – válaszoltam neki. – Hadi ösvényre lépett indiánok üldöznek épp rikoltozva egy sápadt arcú bandát a végeláthatatlan prérin.
– Ez most komoly?! – kérdezte meghökkenve. – Tényleg ezt a faszságot látjátok?!
– Nem, hanem az elektromágneses hullámokat nézzük – mondta Anti.
A csaj végigmért bennünket, és fintorogva kiment, mi pedig összenéztünk, és hatalmas röhögésben törtünk ki. Szerintem még az elektromágneses hullámokon vágtató indiánok is meghallották. Egy másik nőce mindenképp. Kopottas farmerba és fehér pólóba volt öltözve, hosszú szőke haját citromsárga gumival fogta varkocsba. Azonnal vette az adást. Törökülésben helyet foglalt mögöttünk, és hangosan mesélte, mit lát, sőt, nem csak mondta, hanem hosszúra nyújtva kezét köztünk, ujjával mutatta is.
– Min vagy? – kérdeztem tőle.
– Vodkában áztatott trodonon – válaszolta.
– Az kemény – jegyezte meg Anti.
– Kemény világban élünk – mondta. – Egészen pontosan: a jogtalanság paradicsomában.
– Ez meg kemény megállapítás – fűztem hozzá.
– Én már csak tudom, jogot tanulok. Most jöttem a tüntetésről. Holnap ti is velem jöhetnétek! – vetette fel.
Antival összenéztünk, és bólintottunk.
– Nincs még programunk holnapra. Ő Zoli, engem meg Antinak hívnak.
– Dalma vagyok – mutatkozott be, és hátulról átölelt bennünket.

34

Dalma őszintén hitt abban, hogy a parlamentáris demokrácia intézményrendszere képes lesz egy demokratikus hagyományokkal alig rendelkező társadalomból is korszerű, modern államot teremteni.
Nem számolt a néplélekkel, amely mindig erős vezetőért ácsingózik.
A társadalom összes pórusát átjáró korrupcióval, ami függőségi helyzetben tartja a közéleti szereplőket.
A propagandagépezet össztüzének és a bulvár lejárató hadviselésének pusztító erejével.
A politikai struktúrák és a szervezett bűnözés közötti összefonódással.
Egyszersmind szem elől tévesztette azt a közismert bölcseletet, miszerint a világon minden államnak van maffiája, csak esetünkben van a maffiának állama.
A közelmúltban felkért az egyik magazin, hogy írjak esszét a kilencvenes évekről, és próbáljak meg párhuzamot húzni a háborúkkal, kirekesztéssel és szegénységgel terhelt évtized és napjaink között.
Alighogy nekiláttam a szövegírásnak, szembe jött velem az interneten egy interjú az egyik magas rangú tisztségviselővel. Meggyőzően és határozottan beszélt, egy pillanatra sem keltette azt a benyomást, hogy bármiféle kételye is lenne politikai meggyőződésével kapcsolatban.
Nem is lett volna ebben semmi meglepő a számomra, ha nem emlékeztem volna korábbról az illetőre. Eszembe jutott, hogyan hebegett-habogott, amikor az egyik tüntetési megmozdulásra igyekezve összefutott hármasunkkal, és Dalma felszólította, tartson velünk tiltakozni az elcsalt választási eredmények miatt, de elfoglaltságára hivatkozva, elutasította ezt a lehetőséget.
Az interjú két dologra világított rá. Egyrészt, hogy ha a kilencvenes évekről akarok beszélni, akkor Dalmáról kell beszélnem. Dalmáról, akit a folyamatos nélkülözés tapasztalata megedzett, az igazságosság hiánya pedig világjobbító szándékú lázadóvá formált. A kilencvenes évek története a Dalmák története. Azoké a lelkes aktivistáké, akik őszintén hittek egy jobb társadalom lehetőségében, akik személyes integritásukat kockáztatva tevékenyen kivették a részüket annak eljövetelében, akik végig őrizték a lángot, és akik a fordulat után észrevétlenül eltűntek a színtérről.
A másik tanulság, amire a néhány perces interjúból rádöbbentem, hogy az illető és a hozzá hasonló kocsonyaállagúak képezik a kapcsot a kilencvenes évek és napjaink közt. Meg sem jegyzem az alak nevét és képét, ha a rezsimváltás után nem pillantom meg az új győztesek között, ahogyan ifjú titánként eldicsekszik, hogy a kilencvenes évek során hogyan küzdöttünk – mármint ő is! – az elnyomó rezsim ellen.
A fordulatkor a valódi lázadók eltűntek a közéletből, és a helyüket elfoglalta az addig előrelátóan a tanulmányaira és leendő karrierjére összpontosító sok hülye pöcs, akik a későbbi szélváltások idején is ügyesen vették a kihívásokat, szükség esetén megdönthetetlen érvekkel cáfolva meg korábbi törekvéseiket. Efféle magatartásuknak köszönhetően mindig megfelelő módon tudtak alkalmazkodni a kor követelményeihez.
Filozofikusan így tudnám a legpontosabban jellemezni őket.
Anti az ilyenekre azt szokta volt mondani, hogy rosszabbak, mint az X, mert annak az értéket legalább a megadott és kikövetkeztethető értékekkel ki lehet számolni, míg ezek teljesen kiszámíthatatlanok.
Matematikai értelemben legalábbis.

55

Attól a naptól kezdve, hogy Dalma belépett az életünkbe, százegy napon át hosszú sétákon esőben, szélben, hidegben, síppal-dobbal tiltakoztunk a hatalmi elnyomás ellen. Tettük ezt napról napra egyre nagyobb meggyőződéssel, főleg azok után, hogy a tomboló tribalizmus legfőbb védelmezőjeként fellépő közszolgálati televízió számára „maréknyi véletlen arra járó”, „idegen kémek” és „külföldi bérencek” voltunk csupán.
A tüntetéshullámnak sikerült részleges eredményt elérnie, a rezsim azonban maradt, egyedül csak mi változtunk meg igazából, különösen azután, hogy Anti és Dalma egy párrá avanzsáltak. Mai távlatból nézve azonban a tiltakozássorozatnak sikerült előkészítenie a terepet a 2000-es rezsimváltásra. A döntő megmozduláson azonban már egyedül sétáltam.
Dalma az egyetemista tüntetések alatt ragadott tollat. Kezdetben a helyi ellenzéki médiában publikálta rövid helyszíni beszámolóit a diáklázadásról, majd kisebb interjúkat készített a résztvevőkkel, hallgatókkal és a kevés tiltakozó tanárral. Egyaránt írt magyar és szerb nyelven, publicisztikai írásaiban kiválóan tudta kamatoztatni a tanulmányai során szerzett tudását, a laikus számára is közérthető nyelvezettel világítva rá a jog mint tudomány és a jog mint gyakorlat közötti különbségekre.
Hamarosan a tartományi és az országos szintű média is felfigyelt rá. Egyre többet alkalmazták, ami a tanulmányai rovására ment. Ez lett volna azonban a kisebb baj, addigra már lehallgatta a negyedik évfolyamot, és már csak néhány vizsga választotta el a diplomától, 1999 tavaszán azonban kezdetét vették a NATO-bombázások.
A kialakult helyzetben az egész társadalom kifordult önmagából. Az újonnan elfogadott médiatörvény alapján a legkisebb mondvacsinált vétségért is horribilis összegekkel sújtották az ellenzéki médiaházakat, ily módon igyekezve ellehetetleníteni a tevékenységüket. Nem sokáig kellett várni az első újságíró-gyilkosságra sem. Az ismert fővárosi laptulajdonossal több lövéssel végeztek lakásának bejáratában.
Dalma addigra már nem csak tudósításokat és interjúkat írt, hanem színvonalas tényfeltáró és oknyomozó riportokat jelentetett meg. A hadművelet kezdete óta több fenyegetést is kapott. Eleinte azokba a szerkesztőségekbe, amelyekben dolgozott, érkeztek névtelen jellegű megfélemlítések a számára, később azonban már a házi telefonja is egyre gyakrabban csörrent meg otthon, és amikor jelentkezett, senki sem mondott semmit, csak egy idő után megszakította a vonalat. Idővel már maga sem szólt bele. Csak felemelte a kagylót és hallgatott.
Nem vagyok paranoiás típus, de amikor hármasban igyekeztünk valahová, nem egyszer jómagam is észrevettem, hogy tisztes távolságból ismeretlen fiatalemberek követnek bennünket. A fővárosi tragikus eset után több szerkesztője is azt tanácsolta Dalmának, hogy okosabban tenné, ha egy időre „eltűnne”. A bejárata alatt becsúsztatott névtelen levél adta meg a végleges löketet a távozásra.
Anti édesanyja vette fel a kapcsolatot Bécsben élő távoli rokonaival. Dalma és Anti egy poggyásszal érkeztek az osztrák fővárosba, ahol csupán néhány hetet maradtak, majd a hazai sajtóval szoros kapcsolatot ápoló nemzetközi újságíró egyesületek és civil szervezetek hathatós közreműködésével továbbálltak Svájcba.
Dalma megmenekült a fenyegetésektől, amiért cserébe kénytelen volt feladni a jogi pályát. A közegváltás ugyanakkor jelentős mértékben segített Antinak kibontakoztatnia a saját karrierjét.

89

Nem tudom, miért hallgattam el Dalma elől a jelentkezése előtt kapott különleges e-mailt.
Nem akartam hamis reményt kelteni benne? Végül is nem lehettem biztos abban, kitől származik a fura tartalmú levél. Ami lényegében igaz, bár nem valószínű, hogy másvalaki küldte volna.
Elköltözésük óta Anti számos alkalommal jelentkezett már meglehetősen szokatlan módon.
Miután az emigráció mellett döntöttek, hetekig nem hallottam felőle semmit, majd egyszer csak felhívott, és amikor beleszóltam a kagylóba, kissé rekedtes, de még felismerhető hangon, annyit mondott: Semmi sem történik véletlenül, mert bármi történjen is, fejlődünk általa, majd vonalat bontott.
Az angyalkommunikációval és az atlantiszi titkos tudomány továbbfejlesztésével foglalkozó esszénusoknak tulajdonított szentencia közlése volt az első rejtélyes jelentkezése. Idővel az efféle kommunikációs mód a szokásává alakult ki.
Negyed évszázadon keresztül többnyire ily módon tartottuk a kapcsolatot – pontosabban: ő tartotta a kapcsolatot velem. A legkülönfélébb időpontokban hívott fel, hogy túlvilági hangon elmormolja az elméjét gyötrő gondolatokat, a legfurcsább helyekről postázta sokszor sajátos szimbólumrendszerben írt leveleit, újabban pedig az interneten hagyott kódolt üzeneteket, amelyeknek megfejtéséből többé-kevésbé betekintést nyerhettem élete alakulásába.
Úgyhogy nemigen lehettek kétségeim afelől, hogy az előre bejelentett haláleset meghiúsulását taglaló üzenet mögött Anti áll, mégsem említem azt meg Dalmának.
Miért? Valamiféle magam elől is eltitkolt féltékenységből? Bár sohasem beszélt róla, tudtam, hogy Dalmának az volt a rögeszméje, hogy én sose bocsátottam meg neki, amiért összejött Antival. Azt hiszem, mindig is latens melegnek tartott, amit erősített az a tény, hogy sohasem éltem semmiféle párkapcsolatban, viszonyaim alkalmiak és felszínesek voltak. Feleségéhez hasonlóan, azt hiszem, Anti is tartózkodó volt ilyen téren irányomban, ő meg talán azért érezte azt, hogy neheztelek rá, mert Dalma nem engem, hanem őt választotta.

(Az írás a Magyar Írórezidencia Program keretében született)