Smit Edit
Hídfőállás

Szétfolyik a nap Beočin magasában a Fruška Gora nyugati gerincén. A folyókanyar felől hozza a Duna illatát az itt állandó szél. Megtermett rönk úszik az alkonyat fényében, törött ágak, köröttük szemét. A strandról nem látszik, a fürdőzőket nem zavarja. Fiatal suhancok gázolnak térdig a vízbe, bár a bóják még a parton mind. Még csak ígéri magát a nyár.
A hídfőről nézi a súrlófények fátylában Újvidéket. Tekintete átsuhan a strandfürdő fái fölött, és beleveszik a monstrummá terebélyesedett város épületrengetegébe.

– Biciklivel még rosszabb! Most sokan járunk azzal… Meg gyalog.
– Nincs bicikliút…
– A hídon még átjutsz, de az alagúton nem. Ott csak az autók…
– Majd megyünk autóval…
– Azt neked senki sem fizeti! És parkolóhely sem lesz elég…
– Csak van valami út a másik oldalon, ha már járda van…
– Lemehetsz a Kamenicai parkba... De onnan nem vezet a tévé irányába semmi.Csak Kamenicára. Az meg kerülő.
– Biztos csak arra van út? Az emberek jönnek-mennek a hídon gyalog is, biciklivel is.
– Ugyan, gyerekek! Ugyanezen az úton jártunk a kilencvenes években is, és akkor még ritkábban voltak buszok. Mindig megoldódott! Még ‘99 tavaszán is, amikor lebombázták a hidakat.
– Csónakokkal mentettük a tévé archívumát, mielőtt az épületet szétlőtték…
– Jó, jó, de most azért más a helyzet. Most azért mégis egy normál élet látszatát kelti ez a város, ahol meg kéne oldani olyan alapvető kérdést, hogy hogy’ jusson el az ember a munkára…

Ma reggel végre rászánta magát, hogy megszelídítse a munkába vezető utat. Biciklivel jött el a hídig, onnan indult meg gyalog a hegyre. Látni akarta, mi igaz a szóbeszédből, az alagút körüli utakról. Azt már tudta: a televízió alatt van egy aszfaltozott út az elszórt víkendházak között, és az fent a közútra fut ki. Onnan nem vezet tovább a célig sem járda, sem kerékpársáv. A közút másik oldalán nyílik egy utca, azon némi kerülővelel lehet jutni a parkolóig. Az érdekelte, mennyi időbe telik ez az irány gyalog, és mit ígér az út egy kerékpárnak.
Lépcsővel találta szembe magát a város felőli hídfőnél. Ez máris megkérdőjelezte a biciklizést. A szél jólesett neki, a késő délelőtti nap egyre erősödő UV-vel mart az arcába. Ahogy haladt előre a híd függő oszlopai mellett, a víz felett kellemesebb volt a légmozgás. A szemközti oldalon elnyúló zöldben fel-felbukkant egy-egy háztető, rendezett udvar. A balra kanyarodó Duna felett, valamivel távolabb, a Péterváradi vár magasodott jól ismert óratornyával. A tűző nap erősen vakította, az autóforgalom időnként hangosan felbőgött mellette, majd fokozatosan morajjá mérséklődött, amíg mindez újra nem kezdődött. Úgy vették fel ezt a váltakozó ritmust a gépkocsik, mintha ráéreztek volna, mikor lép kátyúba a keskeny járdán. Néha megkapaszkodott a langyos hídkorlátba, el ne essen.A híd túlfelén csigavonalban ereszkedő, sima lejáró fogadta, kerékpárral is könnyedén járható. Bosszantotta ez a lehetőség a másik hídfőnél látott lépcsők miatt.
A híd alatt azonban elült benne a bosszankodás a buja növényzet hűvös csöndjében. Már nem izzott felette a levegő, az autózúgás is egyre távolodott. A fák lombjai alatt régi kövesúton indult az aszfalt irányába. Amint kissé emelkedett a part, rálátott a fák között a folyóra és a városra. Ez a látkép egészen más volt, mint fentről. Máskor, haaz alagútból ért ki a hídra, mindig az volt az érzése, a járművek tömegével ő is együtt ömlik az épületek közé. Megállíthatatlanul, mint egy embertelen futószalagon. Lentről viszont most, a szemközti parton, megszépültek az épületek, és akaratlanul is világvárosok jutottak az eszébe róluk – Prága patinás épületei a Moldva partján, vagy a Duna pesti oldala.
A lassan emelkedő szűk betonút zöldlugas alatt futott a víkendházaknál, a sajkodi strand felett húzódó nyaraló-sorra emlékeztetve őt. Régi nyár emléke, még odaátról, Magyarországról. Eufórikus szabadságélmény illúzióját keltette a séta, percekig eltöltötte minden sejtjét. Mintha nem is a kötelesség hajtaná előre, hanem egy kirándulás élménye.Ebben lebegett, amíg fel nem ért a televízió parkolójába. 45 percébe telt.

Érzi a Duna illatát, amit az itt állandó szél a hátába hoz az alkonyatból a folyókanyar irányából. A mai felhőtlen órák tartalmat adtak a napjának, engedték, hogy megismerje az út szebbik arcát, esélyt adtak neki, hogy barátságosabb képet alakítson ki a hídról. Az átkelés felszabadította a gátlásai alól, megszabadította a kialakult kétségeitől, és már lát lehetőséget a túlparton. De tudja azt is, hogy mosolytalan időjárás esetén nem teszi meg így újra ezt az utat. A Szabadság híd barátsága esetleges marad.