Vasagyi Mária
Puteoli platánok lombsora

Josephus üdvözletét küldi néma barátjának, Absalomnak!

Immár hyperberetaios hó végén járunk, ma reggelre dér lepte bé a kertem, s te loós hó forróságában kelt levelemet és a korábbiakat sem méltattad válaszra. Vagy tán a hajók, mik hozzám hozandó soraidat utaztatták, mind elsüllyedtek vón? Avagy az enyémeket nyeli el a tenger? Már az az ötletem támadt, hogy kiutazom Puteoliba, valahányszor júdeai hajó érkezését várják. Herkulesre mondom, megteszem, ha eme soraimat is némaság – tenger? – nyeli.

Midőn a nagy víz és ama kényelmetlen hajó szorongatásából szabadulánk, emlékszel, mekkora örömmel siettünk a partra? Az érkezőket kíváncsian sasoló plebs bosszantó zajongásának közepette, mint már írtam, zavartan, de meghatódva léptem a kikötő lyukacsos kövére, hiszen a Birodalom szíve dobogott alatta, te pedig szenvtelen arccal léptettél mellettem, csak szájad csücske húzódott enyhén fölfelé. Áhítatomba a fülsértő lárma mellett a kikötő látványa rondított belé: villák és emeletes insulák helyett penészes viskók és bódék sorakoztak a lappadt part porában, latrina- és halbűz fogadott fenyőillat és lágy szellő helyett, s csak úgy kétszáz lépésnyire a víztől tűnt föl a messzi hírű puteoli platánok lombsora, sötét felhőként szegélyezte az utat, az egyetlent, mi a város szívéig vezet. Mi ketten elöl lépkedtünk fehérben, utánunk négy életben maradt társunk, mögöttük hat rabszolga – három a miéink közül a tengerbe fulladt, ezért hármat a kyrenei hajótól kölcsönöztünk – vitte a fehér selyemmel borított, sómarta cifra ládát a ricsajos bilbulban, megjöttek a zsidók a frigyládával!, kiáltotta valaki a tömegből, mire csönd lett, megtalálták a frigyládát a zsidrik!, folytatták mások éles torokhangon, hűha, de nagyon megkopott a ládájuk a kallódásban!, csúfolódtak a rosszmájúak, miután föllebbentették a takarót, elhozták a frigyládát Nerónak!, racsították a tömegből, mire a vallásos zsidók leborultak, és sokáig a földön maradtak, emlékszel, Absa?, és nem messze tőlünk te is megláttad Paulust, a tarsusi Saul rabbit, aki már túl volt a damaszkuszi látomáson, ráismertem a leírásból, amit annyiszor hallottam a tanházban és családom előkelő vendégeitől, apró termet, hajlott hát, fényszem, vitorlafül, tekintetünk találkozott, de mivel személyesen nem ismerkedtünk meg, csak hunyorítottunk egymás szemébe egyet-egyet, mint akik régi cimborák, azonnal megbántam ezt a bizalmas szemintést, mi a legbensőmből fakadt, de akkorra már körülvett bennünket vagy kétszáz helybéli zsidó, sírva imádkoztak örömükben, hiába ordították a minket kísérő rabszolgák, hogy elég az óbégatásból, végre a puteoli rendfenntartók segítségünkre siettek, s mire a platánokhoz értünk, hol a fű szokatlanul selymesen festett, minden zaklatás megszűnt, messze mögöttünk a népség már portékája harsány földicsérésével, a vásárlás és vendégvárás izgalmával volt elfoglalva, de lármájukból a zsidók hálaimája a platánok árnyékáig is tisztán kihallatszott. Ideje volt kocsi után nézni, hamarost előttünk is termett egy, de túl szűknek és piszkosnak tűnt. Tudok egy megbízhatót, szólított meg bennünket egy fura küllemű figura, fésületlen festett haj, osztrigaszem, túl rövid és ritka szakáll, törékeny testen aránytalanul nagy fej viselte mindezen csúfságot, ki vagy?, kérdém, ó, hát nem ismertek? Alityros vagyok, a leghíresebb zsidó mimologos Rómában, mutatkozott be hajlongva, és máris kommandózott, minek köszönhetően párnázott kocsival hajtattunk végig a városon. A színész parancsára végre Puteoli legsivárabb peremén kikötöttünk, hol egy Júdás nevű aprócska vénség, állítása szerint született római polgár, egykor a császárné ékszereinek karbantartója és fényezője, savanyú borral kínált minket, fölcsudálkozására pedig, hogy hiszen ez Mózes szent ládája!, te voltál, Absa, aki e szavakkal lehiggasztottad: ha az lenne, mertünk volna hozzányúlni?, s akkor Júdás lehajtotta fejét, úgy tűnt, mélakórba esett, de röviddel azután három fiatal mester segítségével bearanyozta a faragott ládát, amit természetesen még a hajón lelakatoltunk. Poppaeához indultatok?, kérdezte fölhúzott szemöldökkel a színész, akinek szemmel láthatóan akaratlanul is a bizalmába férkőztünk, és máris a kapunál termett a párnás kocsi, vigyázzatok, ne érjetek hozzá, hagyjátok, hogy az úton ragyogóra szárítsa a napfény!, hebegte Júdás, az ötvösmester, úgy lesz, bólintottál, Absa, és orcádra verődött a láda visszanyert fénye. Alig egy stadionra tőlünk pajzsok százai ragyogtak, a fegyvercsörgésre a kisinas kifutott a kapuhoz s fölkiáltott: indul a cohortes vigilium!, már megint balhé van Júdeában!

E szcénával zárom levelem. Béke véled, Absa! A legjobbakat kívánja néked egykori pajtásod és harctársad, Josephus

(Részlet a készülő, Isten megrablása c. regényből)