Verebes Ernő
Ylem
(Részlet)

Megtörni a csendet

„Mindenki Isten csendjében él, még ha füttyent is egyet valaki. Mert e csend a várt válasz hiánya” – jutott eszébe az idézet, mely most új értelmet nyert. Pontosan harminc évvel ezelőtt fogalmazódott meg benne, mint a hiány igazsága, mint egy túl korán virágzó gyümölcsfa magányos rügyfakadása. Tudta, hogy e bölcseletnek semmi köze a kis zöld fütyülő eltűnéséhez, mégis adott egy esélyt magának, hogy költői indíttatásból összeboronálja a kettőt. A Szeniornak is láthatóan gondja akadt ezzel a képtelen párhuzammal, mert legszívesebben, egy határozott mozdulattal elhallgattatta volna az ifjút, hogy az ne folytathassa holmi magyarázattal, de aztán mégsem tette. Fiatalok száját befogni igen kockázatos.
De válasszuk szét a dolgokat, és gondolkodjunk képszerűen. Hol is játszódik történetünk e szakasza? Úgy van, abban a bizonyos házban, annak is a bal szárnyában. Egy szoba vár itt belakoltatásra, egy nappali, ahol az a kis zöld fütyülő beleveszett a nagy semmibe. Hogy azóta hol lehet? Homályzóna. De hagyjuk most a fütyülőt. Ami máris biztos, az egy falióra, mely a szoba két ablaka között mutatja az akkori időt. A Szenior fintorgott. Mi az, hogy akkori? Miben különbözik az a mostanitól? Ő a torkát köszörülte, nyilván elő-válaszként az akadékoskodásra. Régen másként telt az idő, jelentette ki sztentori hangon, hogy így is aláhúzza ezt a máskéntet. Ennek oka pedig… De ekkor a Szenior egy elhárító mozdulatot tett, mint aki hallani sem akarja ennek az okát. Mintha lehetetlennek tartaná, hogy létezik erre magyarázat. Pedig létezett. Régen azért múltak lassabban a percek, órák, napok, mert belőlünk hiányzott az az idő, amit azóta megéltünk, és amely a múlás gyorsaságához mindig épp annyit tesz hozzá, amennyivel többet halmozunk fel belőle. Az ifjú alig titkolt mosollyal nézett a Szeniorra. Ekkor a falióra ütni kezdett, egészen pontosan kilencet. A Szenior számolta, mintha megerősíteni szeretné a hallottakat. Stimmel, bólintott, és a Harmadikra sandított: de hogy lehet az, hogy még mindig kilenc óra van? Erre sem kapok választ, mióta ennyi éves lettem, válaszolta némi malíciával a Harmadik, akinek köztudomásúan nem volt kiszámítható kora. Akkoriban, valószínűleg probléma adódott a kilences számmal, talán összekeverték a tükörarányos hatossal (régebben mindig hat óra volt), és most pótolják a hiányt, tette hozzá komoly arccal.
Ezzel egy időre csend lett, mivel az óra is elhallgatott. Talán a délelőtt nyugalma szivárgott fel az elhangzott mondatok homályos rétegei közül, és uralta most a terepet. Az ilyen csend a legmegnyugtatóbb csendek közé tartozik: nem kierőszakolt vagy kellemetlen, nincsenek kétes okai, mint egy kínos tárgyalás utáni elhallgatásnak, de nem is gyászos, mint temetéseken, ahol a búcsú csendje mindennél többet mond, hanem egyszerűen pihentető, mert valaminek a befejezése, és egyben a kezdete is. Egy olyan megnyújtott pont-pillanat, mely egy képzeletbeli mikroszkóp alatt téridős kiterjedést nyer, láthatóvá és tapasztalhatóvá válik. Mintha titkon egy egyenes kört érintő pontját-pillanatát lesnénk ki: ahogy átsuhan a téren, találkozik a körrel, egy pillanatra egyesül vele, majd tovaillan. És ő is így élte meg ezt a csendet. Azt szerette volna, hogy sokáig tartson, mert csak addig van esélye megérteni azt a bizonyos összefüggést, amely a kezdetektől, a kiszámítható geometrián át, a kiszámíthatatlan emberi spekulációkig tart. És akkor egyszerre, szinte a testén érezte, ahogy egyenesek hada, mint zuhanyrózsából a vízsugarak, mosdatják, csiklandozzák, kényeztetik. A szélrózsa minden irányából érkeztek különböző terekről számot adó egyenes-követek, hogy jelentésüket leadva, egy pillanatra érintsék a tökéletes alakzatot, amelyből akkor is csak egyetlen egy volt a világon, és aztán tovább száguldjanak, az isten tudja hova felé. Igen, ő, a Szenior és a Harmadik jelen voltak ennél csodánál, de csak ő érezhette, hogy ez a csend, valami ősi nyugalmat teremtve bennük, újabb esélyt adhat annak a végtelenül rövid folyamatnak, mely a megnevezhetetlenség megszületésétől a kimondhatóság haláláig tart. Azt, hogy ebben a játékban mégis mindig az éppen most marad észrevétlen, csakis azzal magyarázható, hogy senki sem vethet számot önmagával pillanatról pillanatra, hisz abba egy idő után belepusztulna.
Ő maga is tudta – késve mozduló tükörképe volt a bizonyíték –, hogy belehalt már néhányszor ebbe a számvetésbe. Ezért nem vette észre, hogy ahányszor egy tovasuhanó egyenesnek tiszteleg, halántékához emelt kifeszített tenyerét ugyanakkor le is engedi, mintha egyszerre két mozdulatot tenne. (…) Egy távoli füttyszó térítette magához, mely valahonnan egy családi ház bal szárnyának nappali szobájából hallatszott. Valaki mégis? – gondolta. De mi történik, ha a Szenior és a Harmadik, horribile dictu, velem együtt hallották meg ezt a füttyszót? Akkor ki kérdez majd engem, hogy válaszolhassak? Ha belátó vagyok, azt mondom: nem baj, legalább nekik nem kell elmagyaráznom. Különben is, vétek bármilyen kérdéssel megtörni a csendet. Quaestione silentium rumpe? Nem, semmiképpen. A csend általában sokkal nagyobb, mint egy dió.