Almási Andrea
Vadludak között

Abban az évben történt, amikor a gólyák nem jöttek vissza szokásos nyári költőhelyükre – méretes fészek a kémény tetején, a régi magtár fölött. Bizonyára belátni onnan az egész teret, tán az egész világot is: látni a fák tetejét meg az emberek fejét, a megrozsdásodott ereszeket és az omladozó falakat. Látni, hogy hogyan gyülekeznek a galambok a szemben lévő épület tetőjén, búgnak, összedugják a fejüket – mintha titkokat súgnának egymásnak. Aztán néhány felszáll, határozottan, mint akinek célja van. Lehet, hogy a galambok irányítják a világot?
Aligha a gólyák miatt történt, de abban az évben beköltöztek a vadludak a szobámba. Néha hárman, néha heten, ezt nem lehet pontosan megmondani, de mindig csapatban jöttek. Az ágyamra ültek, a testük alá húzták a lábukat, szürkés tolluk fehéren derengett a félhomályban. Hallani lehetett a szuszogásukat, ahogy mélyen, melegen szívták be a levegőt. Azt a levegőt, ami az imént még az én tüdőmben volt. Így cserélgettük egymással a párás léggombócokat, mint a gyerekek a labdákat. Néha gágogtak, félig csukott szájjal, halkan, kitartóan ismételgetve a hangokat. Ilyenkor mindig egy dal jutott eszembe, nem emlékszem a szövegére, csak a dallamára, a szavak koppanására, meg hogy a vadludak felszállásáról szól. Kezdetben féltem tőlük, odamentem az ablakhoz, kinyitottam, hátha a szoba állott levegőjével együtt kimennek a hangok a fejemből, a vadludak az ágyamból.
Nem mentek.
Most már melléjük fekszem, beterítenek hatalmas szárnyaikkal, melegebbek bármilyen takarónál. Türelmes állatok, addig várnak rám, amíg szükséges. Hűségesek is, nincs olyan nap, amikor ne lennének velem, olykor még követnek is, miközben a dolgomat teszem. Az elején ez idegesítő volt – hát nem lehet az embernek egy nyugodt perce? –, de aztán már én kerestem őket, és felsikoltottam, ha nem voltak sehol.
A legnagyobbat, a vezért, elneveztem Jeremiásnak. Már hónapok óta figyeltük egymást, amikor egy hideg szeptemberi estén, mikor épp a kertben ülve bámultam ki a fejemből, odajött hozzám. Megbökte a lábam a csőrével, és rám pislogott. Az állatok tekintetéből mindent ki lehet olvasni – ezt a nagymamám mondta, aki rendszerint nem nézett a csirkékre, amikor elvágta a torkukat, hisz ki akarna félelmet látni annak a szemében, akit szeret. Szóval Jeremiás nézett rám, és én tudtam, mit akar: a nyaka billenéséből, a tolla alig észrevehető rándulásából, a pupillája mélyén megbúvó halovány fényből. A belső szerveim összecsomósodtak, kicsire húzták magukat, hátha így elbújhatnak, megmaradhatnak. Fölöttem susogott a gesztenyefa ága, egy tüskés gubó pottyant mellém a földre. Galamb repült le éles szárnycsapásokkal. Jeremiás rá se hederített, csak engem nézett. Lehet, hogy mégsem a galambok irányítják a világot?
A következő napokban eltűnt, bizonyára megsértődött, én pedig rettenetesen féltem, hogy itt hagy, nélkülem megy el, noha a társai továbbra is ott vackoltak az ágyamban. Érdekes mód sosem piszkolták össze a lepedőt, nem hagytak tollakat maguk után, sem furcsa szagot. Hogy hol ettek, mikor ettek, mit csináltak egyáltalán, amikor nem engem méregettek, azt nem tudom.
Aztán Jeremiás újra megjelent, a hajnal fényével jött, felsorakozott mögötte a csapata. És én rohangáltam fel-alá, még egyszer leellenőriztem a hetek óta letakart bútorokat, a szekrényekbe pakolt poharakat, az élére hajtogatott törölközőket. A dísztárgyak már nem voltak kint, bizonyára majd elosztogatják őket – milyen jót fognak mutatni a fehér porcelánállatok egy műgyűjtő íróasztalán, van egy egész farmra való: libák, csirkék, tehenek, kutyák és macskák, kékkel csíkozva, pettyezve a szemük, a testük hajlatai. A szemetes kiürítve, a palatábla lecsupaszítva, nincsenek ott a színes kis cetlik, üzenetek, telefonszámok, az elintézendő teendők listája. Jól van. Kulcs, zár.
Kint a vadludak táncoltak. Felemelték, majd leeresztették szürke szárnyaikat, lehajtották a fejüket, eltakarták az arcukat, majd arrébb léptek, és újrakezdték. Mindezt teljes egységben, a szárnyaik vége épp csak érintette egymást a bukások és emelkedések közben. És csend volt, nem rezzentek meg a levelek a talpuk alatt, nem kavarták fel a levegőt. De hát mi ez, valamiféle furcsa násztánc? Bemelegítés a repüléshez? Miért hallgatnak közben? A libák gágogását távolról is meghallani, még a felhők fölül is. De én csak a tompa kongást hallottam, ahogy valami kétfelől nyomta szét a fejem. Mintha egy fej csak úgy szét tudna folyni. Fel akartam emelni a kezem, a lábam, meghajolni, felemelkedni, de az izmaim görcsberándultak, a fájdalom szétpukkadt bennük. És a gondolataim is cafatosra szakadtak: nem tudtam volna megmondani, hogy mi volt tegnap, vagy mi lesz holnap. Nem tudtam volna megmondani a nevem.
A tánc végeztével Jeremiás odajött hozzám, és én megsimogattam a fejét. Előrenyújtotta a nyakát, felkínálta a hátát, elvisz valami messzi tájra – mintha egy kisfiú volnék egy meséből, aki felszáll egy liba hátára, aki messzi tájakra viszi. De hát hogyan is bírna el engem, túl nehéz, túl nagy vagyok neki…
Kis koromban mindig repülni akartam, és elképzeltem, hogy a felhőkön alszom, azokkal takarózom. Azt mondták, hogy ilyesmi nem lehetséges. Jeremiás szerint igen. Hát honnan tudja az ember, hogy kinek higgyen ebben a világban.