Naplórészletek

1991. november 18., hétfő

Időközben átjöttem.
Veszprémben írom ezeket a sorokat. Hosszú idő után újra naplót vezetek. 1982-ben abbahagytam a feljegyzéseket, azóta nem tartottam fontosnak, pedig sok meghatározóan fontos dolog történt.
Először is 1983 májusában kiebrudaltak bennünket az Új Symposionból. A törzsgárda tagjait, az egykori szerkesztőség "kemény magját" szilenciumra ítélték, s igyekeztek megtörni, szétforgácsolni szellemi közösségünket. A "néma ellenállás" és a bojkott éveiben még együtt volt a csapat, de amikor 1989 tájékán "rehabilitáltak" bennünket, szétesett. Az a folyóirat-csinálási modell és szolidaritás, ami az Új Symposiont jelentette, megszűnt. Az Új Symposion mindig is a fiatalság előjoga volt. A harmincötödik év után az irodalom, a művészet már nem csapatjáték. Nem mintha az élettani öregedés, a sejtek újrateremtődésének lassúbbodása számottevően csökkentené a szellemi értékeket. Ellenkezőleg: az érzékenység, a tehetség (persze, ha volt egyáltalán) még teljében van, a mondatokat pontosabbá, hajlékonyabbá edzi a hosszú gyakorlat. Az ösztönöket kiművelt ízlés, tudós fegyelem kalauzolja. Az élet és az olvasmányok illő szerénységre szoktatják az embert, megtanulja tisztelni az abszolút értékeket és a relatív igazságokat. Olyan tünetek ezek, amelyek némileg gátolják az alkotót, mert rájött, hogy bármilyen szenvedéllyel is űzte mesterségét, mégsem tett sokat, talán egyetlen lépést az irodalom felé, s e lépé ;s közben megöregedett. S akkor - éppúgy, mint a sportoló - kilép a pálya szélére, és elhiteti magával, hogy másról van már mondanivalója, érdemlegesebb talán, mint amit fiatalságának révületében mondhatott.
Másodszor 1990. február elsején Kelenföldön meghalt Sziveri Jancsi. Egy életre szóló barát volt. Nagyon fiatalon, tizennyolc éves korunkban egy kiállításon ismerkedtünk meg. Mindketten díjat nyertünk, a jutalom az volt, hogy 1972 nyarán két hétre nemzetközi képzőművészeti táborba mehettünk Mártélyba. Mindkettőnket érdekelt a modern képzőművészet, ennek ellenére 73-ban mégis az újvidéki egyetem bölcsészkarára iratkoztunk be. Mindketten faluról jöttünk, Jancsi a bánáti Muzsláról, én pedig Bácstopolyáról. Hasonló problémáink voltak: mindkettőnket kitagadott a falu, a város pedig nem fogadott be. Kemény küzdelem folyt azért, hogy beilleszkedjünk a városi életformába. Ezenkívül egzisztenciális nyavalyák, pénzügyi zavarok, állandó bizonytalanság, különböző albérletek és pár telt keblű, őzikebőrű lány között hánykolódtunk. Aztán egy kicsit stabilizálódott a helyzetünk, mindketten bekapcsolódtunk az Új Symposion folyóirat munkájába. Alkotói szempontból tartalmas, jó esztendők következtek.
Mindketten a modern képzőművészeti élet jelenségeivel foglalkoztunk. Esszéket, tanulmányokat írtunk, azonkívül verseket is. Különös módon "nagyon egy hullámhosszon tudtunk lenni". Danyi Magdi, a Symposion akkori főszerkesztője néhányszor meg is jegyezte: "Fiúk, ti előre megbeszélitek, hogy ugyanarról fogtok írni, vagy csak a véletlen műve?" Igazándiból valami "telepatikus" viszony alakult ki közöttünk, egy-két szóból, gesztusból már értettük egymást. Elég volt, ha valaki elhúzta a száját, és akkor a másik már mondta: jó, menjünk más irányba. Nem voltunk egyformák, de jól kiegészítettük egymást. Jóban, rosszban együtt voltunk és maradtunk a barikádon. Az Új Symposion 1983-as "bukása" Sziverit, mint főszerkesztőt viselte meg a legjobban, hiszen az életét tette fel a folyóiratra, amibe szó szerint belehalt, de időközben létrehozott egy csodálatos költői opust.
1991. november 6-án este hagytam el Jugoszláviát. Éjféltől már csak a katonai hatóságok engedélyével lehetett volna eljönni a férfiaknak. Én úgy döntöttem, megszakítom a "diplomáciai viszonyomat" azzal az országgal, amely túszként fogva tartja lakosait, korlátozza a mozgásukat, a szabadságukat, és egy esztelen, nacionalista polgárháborúba kényszeríti őket.
Most aztán lehet írni. Van idő megsejteni valamit abból, mi is a világ, mi az Isten, hogy mi a dolgunk e földön.

1991. november 26.

Szombaton megjött Ladányi Pista. Szarajevón és Trieszten keresztül menekült. Szarajevóig el lehet menni busszal, onnan pedig hetente 2-3 repülőjárat indul Triesztbe. A szarajevói hatóságok kiengedik az országból a menekülő szerbiai hadköteles férfiakat. Boszniában még béke honol.
Géczi Jancsin kívül Moldován Domokos is biztat, azt ígérte, segít lakást és munkát találni Budapesten. Még nem tudom, mi legyen. Marton Laci azt mondja, Dunakeszin Duszáéknál vár egy szoba. Bármikor mehetek.

1991. december 2.

Ami itt most velünk történt, az történelem. Kiszámíthatóan tragikus, véres, emberhez nem méltó. A történelemben nincsenek elmesélhető sztorik, inkább csak átlátszó és érthetetlen tények, amelyeknek súlya megviseli az embert. A történelem a földön zajlik. A mesék pedig az égből pottyannak.

1992. január 15.

Szép, hosszú, téli esték. Tévé konyec. Rengeteg a szabadidő.
Ismeretlen, magányos ösvényeken. Általában az ösztöneimre hagyatkozom. Az ember természetes állapota az üresség, ami aztán az idők folyamán feltöltődik. Az élet jön, átiramlik rajtunk, ha valami megmarad, mert ki akar fejlődni, akár éppen általam, az már kegyelmi állapot. Honnan jön ez a sugallat? Kitől, miért, mikor, milyen intenzitással? Megválaszolhatatlan. Eszmélődésem kezdetétől én csak annyit tudok: itt vagyok valahol Európa közepén, vagy határán, magyarok a szavak, melyeket anyám szájából tanultam, voltak őseim, akiktől hagyományt örököltem, és valamit el akarok mondani. Azóta néha közlök valamit, néha nem. Általában leltárt készítek világunk állapotáról, érzelmekről, hangulatokról, a széthullás fragmentumairól; megörökítem azt a kevés nem is tudom mit, amit helyettem senki sem nevezhet meg.

1992. január 21.

A Magyar Narancs rockzenei rovatának írok. Kedvenc zenekaromról, a Ramonesról. Többek között arról elmélkedem, mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre. Az ő zenéjüket mindenképp, meg egy csomó könyvet. Mostani, veszprémi magányomban néha úgy érzem, mintha lakatlan szigeten lennék. Szinte alig ismerek 4-5 embert a városban. A kiválasztott portékáim között természetesen ott lenne Sziveri Jancsi Dia-dalok című kötete is. A versek egy része már '83-ban kész volt, de nem jelenhetett meg az újvidéki Forum kiadónál. Különböző indokokkal mindig visszadobták. Négy-öt évet kellett várni, akkor végre egy szerb kiadó, az Újvidéki Íróközösség kiadta. Csupa "megszenvedett" vers: Közérdekű ballada a valóságról, Lábmosás előtt, Felröhögünk a dolgok állásán, Tornacipőben a Duna utca macskakövein, A Couleur lokálban, Buzi az uszodában, Medve a temerini határban. Nekem a legcsodálatosabb és a legkedvesebb Sziveri-vers a Bábelen kívül a Társastervezés, amit feleségének, Erzsinek írt, akivel az oszthatatlant is megoszthatta.
Az Újvidéki Rádió egyik legnépszerűbb műsorában a szombat délelőtti zenés ifjúsági műsorban méltattam a kötetet. Kb. harminc mondat volt, abból 25 úgy kezdődött, hogy: Sziveri János... Öt évig nem volt szabad a sajtóban leírni, a rádióban kimondani a nevét.
Pannóniai volt, és János.
Valójában miről szól Jancsi költészete? Arról, hogy miért nem lehetett ott, akkor normálisan élni. Nem látnok, nem vátesz, nem próféta, nem Isten küldötte, hanem a hetvenes években felnőtt, költő foglalkozású újvidéki lakos volt. Szerep, amit ebben az életre emlékeztető valamiben választott betölteni.

1992. január 29.

Sziveri-est a pesti Dinnyés-klubban. Lódi Gabi írt Hollandiából, hogy menjek ki hozzájuk Groningenbe. Micsoda hottentotta erkölcs van érvényben a Balkánon: "ha én ölök, jó - ha engem ölnek, rossz..."

1992. február 4.

Végre valami: Szakolczay Lajos közbenjárására ösztöndíjat kapok. Egy évig, minden hónap elsején pénzt hoz a postás. Jó dolog.
Nem akarok a Symposionról beszélni, sem arról, miért jöttem el Újvidékről. Az utóbbi időben, bárkivel találkoztam, mindenkinek el kellett mondanom. Inkább arról írnék, hogy az emberek roszszul élnek. Ez nem feltétlenül anyagi vonatkozású, de az is mindenképpen benne van. Életünk alapfeltétele, hogy valahogy boldogulni tudjunk, hogy megfelelő anyagi helyzetbe kerüljünk. Ezt nem igazán sikerült elérnie senkinek az ismerőseim közül. Azzal, hogy dolgozol, és azt gondolod, alkotni kell, és tenni a másik emberért, ezzel tulajdonképpen nem jutsz sehová.
Most alapvetően olyan az életünk, hogy finomkodás művészetről, irodalomról beszélni, arisztokratikus marhaság. Az emberi alapgondom, hogy a gyermekeim milyen világba kerülnek. Arra tanítsam-e őket, hogy próbáljanak becsületesen élni, vagy arra, hogy próbáljanak ügyeskedni, kiskapukat keresni? Egyáltalán próbálom elképzelni az életüket, vajon mi lesz velük? S belőlünk mi lett? Hová lett a nemzedékem?

1992. február 8.

Tegnap bemondta a Kossuth Rádió, hogy letartóztatták Csorba Bélát. Nem vette át a katonai hatóságok behívóját. Rendszeresen hallgatom a belgrádi, a zágrábi rádió műsorait. Esténként néha, ha megfelelőek a légköri viszonyok, akkor még az Újvidéki Rádió magyar műsora is hallható. Ismerős hangok, egykori kollégáim. Egyszer-kétszer az én hangom is feltűnik. A szalagra rögzített irodalmi műsorokat ismétlik.
Különben a hetvenes évek közepén ismertem meg Bélát. Jancsival Ljubljanába indultunk a nemzetközi grafikai biennáléra, amikor hirtelen feltűnt, és bejelentette, hogy neki is halaszthatatlan dolga van a szlovén fővárosban, de aztán másnap hiába vártuk a vasútállomáson. Nem jött velünk. Akkoriban minden új volt, még fanyalgás nélkül gázoltunk szügyig a különböző szövegekben, a változás reményében, a lázadás hevében, akkoriban még élesztgettük a reményt, hogy lehet ezt máshogy, lehet ezt aránylag jól is csinálni, akkor még hittük, hogy mi majd megmutatjuk, lehetséges átslisszolni az emberarcúbb társadalmi berendezkedésbe. Szóval akkoriban úgy kvázi jól éreztük magunkat. Most aztán az élet bebizonyította, hogy minden maradt a régi, nevezetesen, hogy az emberrel a hatalom továbbra is azt tesz, amit akar.

1992. március 11.

Negyedik hónapja Veszprémben. Munkahelyet ajánlottak. Akkor lehet, hogy maradok?
Nincs hová menni a világból. Legfeljebb a margóra. A szélekre, el a centrumból. Vidékre. Élni, csinálni, amit kell, írni, olvasni, aztán meghalni. Mint Sziveri.

1992. március 12.

Az Újvidéki Rádió egyik temerini bemondónője azt mondta a Dormán Lacinak, hogy a szerb rendőrségnek, belbiztonságnak van egy titkos listája, melyen csupa "gyanús" vajdasági magyar értelmiségi neve szerepel. Többen rajta vagyunk... Talán még Sziveri is, aki ugyan már két éve halott, de nemrég megkapta a katonai behívóját.
Esik az eső, nagyon szomorú idő. Egyhangú, szürke égbolt. Ólmos idő.
Holnap indulok Hollandiába.

1992. április 14.

Itt vagyok Veszprémben. Simán megjártam Hollandiát. Odafelé az osztrák határon volt útlevélvizsgálat, aztán semmi. Csak rohant velünk a holland autóbusz.
Időközben Boszniában is elkezdődött a háború. A legvéresebbnek ígérkezik. Muzulmánok, bosnyákok (eltörökösödött szerbek, horvátok), katolikusok (horvátok) és pravoszlávok (szerbek) állnak szembe egymással. Mindenki mindenki ellen. Kibontakozóban a szabadság új eszméje, amely szerint minden csoport egyenértékűen azt teheti, amire a kollektív szokás szabályai késztetik, ez a háború eszméje.

1992. április 15.

"Néha már azon tűnődik az ember, vajon a balkáni népek többségének lelke nem mérgeződött-e meg mindörökre? Lehet, hogy mást nem is tehetnek, mint hogy eltűrjék vagy gyakorolják az erőszakot" - írja a Nobel-díjas boszniai Ivo Andrić, ő aztán ismerte a balkáni lelkületet. A balkáni lelken átgázolt tatár, török, olasz, német. A balkániak elkeseredettek, és csak vérben frissülő parasztsereg. Ott lebeg felettük a hagymaszagos, olajtól és fűszertől tömény depresszió. A balkáni lélek képes a kivételesen nagy teljesítményre, a veszedelmesen szép, halálos csillogásra, képes az élet sutba dobására. A balkániak szemében ott lohol a mérgezett történelem láncos kutyája.

1992. május 30.

Megkaptuk a letelepedési engedélyt.

1992. szeptember 1.

Áron fiam tanévnyitóján, a veszprémi Rózsa úti általánosban Fehér Ferenc vajdasági magyar költő Szeptemberi útravaló című versével kezdték az iskolai ünnepséget. Fehér Ferivel kórházba kerülése és későbbi halála előtt egy hónappal csináltam egy húszperces stúdiófelvételt az Újvidéki Rádióban. A legkedvesebb verseit olvasta fel abból a piros-fehér-zöld színbe köttetett nagy könyvéből. Minden ott maradt a rádiós szekrényemben, a rengeteg eredeti felvétel. Szavalatok, felolvasások. Ahogy Sziveri mondja a verseit, ahogy csak ő tudta előadni őket. Az élő és beszélt irodalom. A szavak hallható násza, ahogy teremtőjük szájáról hömpölyögnek alá a mondatok.

1992. november 29.

Tegnap betonoztuk a ház alapjait. Bozsik és Ladányi segítettek. Épphogy kész lettünk fél nappal a tél beköszönte előtt.
A Magyar Naplóban megjelent a Veszprémi tél című versem. Sava Babić mindjárt lecsapott rá, lefordította szerbre, és meg is jelentette a belgrádi Književna Rečben.

1992. december 23.

A világ az elmúlt év alatt se lett jobb. Arról pedig még mindig vitatkoznak, vajon rosszabb lett-e. Mint megrögzött irodalomkerülőt, nemigen érdekel, hogy jó volt-e az idei irodalmi termés, vagy pocsék. Nekem tökmindegy.
Minden hatalom szereti, ha a művészek az élet szépségéért lelkendeznek, s ráadásul a nép is ki van oktatva. Csupa hamis pozitivizmus. Hát akkor azért sem.

1993. február 1.

Szűgyi Zolival a Farkasréti temetőben, Sziveri sírjánál. A szélsőségek korában élünk. Csak a fekete örök, a gyász, meg a marsvörös, a permanens technikai forradalom.
Az Ex Symposionnál Danilo Kišről készítünk tematikus számot.
Még a nyugodt békeidőkben, 1989 májusában a '83-ban menesztett szerkesztőség "kemény magjának" kanizsai buliján, amikor arról volt szó, hogy újra kezdjük-e a folyóiratot, azt indítványoztam, hogy csináljunk inkább évkönyvet, amelyben alkalmanként újra együtt szerepelhetnének az egykori alkotói közösség tagjai, idősebbekkel és fiatalokkal kiegészülve. Az Ex évkönyv 1990-ben jelent meg, pár hónappal Sziveri Jancsi halála után. Akkor úgy terveztük, hogy minden évben csinálunk egy Exet, de közbejött a délszláv háború, és teljesen szétzilálódott a régi csapat. Néhányan Budapestre, illetve Veszprémbe kerültünk, mások Vajdaságban maradtak. Életünk és munkásságunk "új" korszaka akkor ott lezárult, és valami egészen más, "új utáni", "ex" korszak vette kezdetét Jugoszlávia felbomlásával.
A hatvanas és a hetvenes években egészen kivételes helyzetben volt a vajdasági magyar kultúra. Ebben az időben egyfajta eszmei és ideológiai olvadás volt tapasztalható. Az egyik kiskapu a másik után nyílott. Volt egy bizonyos nyitás. Az a nyomás, a léghuzat, ami a bezárt ajtó mögött volt, lehetővé tette, hogy egy csomó ötlet, vélemény, stílus, életérzés beáradt a jugoszláv művészetbe, mindenbe, az életbe. Akkoriban nagyon erős volt a motiváció, hogy csináljunk valamit. Ma ez nem létezik, miután nincs semmiféle kiskapu, nincs semmi elzárva, nincs semmi nyomás.
A hatvanas és a hetvenes évek során egy sor fiatal, friss ember került a vajdasági magyar irodalom, művészet színterére, akik elég alaposan felkészültek az egyetemen. Ezek nemcsak öncélú kísérletek voltak, hanem mindenkinek volt mondanivalója is. A tapasztalanságunknak köszönhetően, és mert erős volt bennünk az ellenérzés az addig érvényes klisékkel szemben, érdekesen, újszerűen mondtuk el, amit akartunk. Aztán a nyolcvanas évek elején egy olyan emberekből álló idősebb generációs klikk vette át a hatalmat az újvidéki Forum kiadóházban, akik a Jugoszláv Kommunista Szövetség tagjai voltak, és ők határozták meg, hogy ki mit csinálhat, és mit nem. A kiadóház élén rosszakaratú, tehetségtelen emberek akarata érvényesült. Sikertelen, rossz írók, pártpozíciójuknak köszönhetően elkezdték a Magyar Szót, a könyvkiadót, a hetilapokat és a folyóiratokat "felügyelni". Az iszlám országokhoz képest nem volt kifejezetten embertelen rendszer, csak pitiáner, ostoba, gyáva. Abszurd volt, hülye volt, értelmetlen volt. Sokan megsínylették, egy csomó rendes embernek az egzisztenciája kerékbe tört. Szűcs Imre (nyugodjék békében, a nyolcvanas évek második felében önszántából ugrott le hat emelet magasságból) például az egyik kanizsai írótábor alkalmával nyilvánosan azt hányta a szememre, hogy miért nem írok regényt a Tito partizánjainak oldalán harcoló, Petőfi brigád nevű magyar katonai alakulat életéről. De voltak ott sokkal rafináltabb és gennyesebb fickók, akik még most is arról szónokolnak, hogy ők mennyit szenvedtek, hogy ők milyen nagy magyarok voltak, annak idején bezzeg minden hónapban készségesen fizették a tagdíjat a JKSZ-be, és mindent megtettek Sziveri János és az Új Symposion lehetetlenné tevéséért.

1993. június 17.

Maurits Ferenc kiállítása a várban. Boszniai látképek. Elementárisak, mint minden Maurits-kép. A megnyitón felolvastattam Ivo Andrić Híd a Drinán című könyvéből Radiszáv karóba húzását.
Valamikor a nyolcvanas években jártam azon a vidéken. Szarajevóban volt irodalmi estünk Vujica Resin Tucićtyal, Zoran Gasival, Dragan Dumitrov Bricóval és Nikola Kitanovićtyal, aki később Raul Amon néven vált világhírű gyógynövény-kereskedővé. Mi voltunk a vajdasági íróválogatott. Zöld, örvényesen habzó víz a Drina. Magas, vad hegyek között tör magának utat, és mintha sehol vége nem szakadna. Ez a megfékezhetetlen folyó, ennek a nyughatatlan sodra mintegy szimbóluma Andrić költői vitalitásának. És amikor a folyó felett elkészül a híd, ez a híd fogja uralni az időt, a tájat és a köré font, mozaikszerű eseményeket, legendákat.

1993. augusztus 23.

Egyházashetyén családostul Ambrus Lajoséknál. Lajos-napi ünnepség. A régi szép idők megidézése, amikor még a közösségről szólt az élet. 1983 után majdnem minden évben együtt voltak a szerkesztőség tagjai családostul majáliskor és szilveszterkor. A hetyei bulin ott voltak Kalapátiék, Balázs Attiláék, Baráth Feriék, Reményi Jóskáék, Szőcs Gézáék, Mátis Lívia, Krasznahorkai, Mányoki, Maci és sokan mások. Ott volt Sziveri Erzsi Jancsi gyerekeivel (Gáborral és Balázzsal). Gábor már nagy gyerek, majdnem felnőtt. Jancsi első házasságából való. Ha jól emlékszem, másodikos egyetemisták voltunk, amikor Sziveri Rózsika megszülte. Fergeteges két nap. Macitól kaptam három csatos sörösüveget, jó lesz majd pálinkát tenni bele.

1993. november 6.

Gabi, a feleségem a máltai szeretetszolgálatnál dolgozik. Én sehol. Megszűnt a napilap, ahol mindketten főállásban voltunk.
Túl a nagy kalandon, túl a generációs hitehagyottságon, túl az illúziókon, innen a feladáson. Biológiai hétköznapok. Most éppen nem a szerencse sugárzik mindabból, ami megadatott. Tudatosan próbálok becsempészni az életembe olyan elemeket, amik szolgálják a nagy egészet, de egyfajta regenerálódást, könnyűséget, könnyítést jelentenek.

1993. november 29.

A régi Jugoszláviában kétnapos állami ünnep volt. Tito köztársasága kikiáltásának napja. Az AVNOJ második ülése Jajceban, valahol Boszniában. Sokfelé jártam a régi YU-ban, de arra soha. Jajce és Drvar Sinkó Ervinéknek nyújtott menedéket ideig-óráig a második világháborúban. Sinkó Ervin, akinek egykoron azt mondta Moszkvában Iszaak Babel: "Magyarnak lenni már magában is szerencsétlenség, de ez még valahogy megjárja. Magyarnak és zsidónak lenni azonban egy kicsit több a soknál. Magyarnak, zsidónak és kommunista magyar írónak lenni, ez valósággal perverzitás, de magyarnak, zsidónak, kommunistának és hozzá jugoszláv állampolgárnak lenni - emellett a megboldogult Sacher-Masoch fantáziája egyszerűen ártatlan kis pincsikutya."
Esik a hó. 12-e óta havazik. Már alig látszanak ki az autók. Időközben kineveztek a Tapolcai Városi Tévé és a városi újság főszerkesztőjévé. Ma nem megyek Tapolcára. Kapolcsnál a völgyben nem lehet átjutni.

1993. december 18.

Magyar sorskérdések címmel vitaest a tapolcai népfőiskolán. Somogyi Győző, Raffay Béla, Németh István Péter, Szabó Lauráék. Ez a megye tele van csupa érdekes és izgalmas művésszel. A Káli-medence különben is egy jó hely, ahol bármi megtörténhet, és ahol semmin nem kell csodálkozni.

1994. március 29.

Egy-két héttel ezelőtt a 3 SAT tévéállomás híradójában közölték: meghalt Charles Bukowski, a német származású amerikai író. A vén kujon, az outsider. Amerikában és Nyugat-Európában iszonyatosan népszerű, Magyarországon ismeretlen. Túl durva és barbár. A magyar irodalom túlságosan lágy és puhány, kifinomult és álszent; nem szereti a forrásvizek barbárságát.
"Az a barbárság, amiről én beszélek, nemcsak a táj barbársága, hanem az én barbárságom is. Nem minden szempontból negatív előjelű nálam ez a fogalom. Sőt... A verseim hangja is barbár egyféleképpen, s célom szerint valami eredendőséget akar szembeállítani a burjánzó rokokóval, az ürességet hirdető cikornyával szemben csakúgy, mint a szintén üresen kongó, nemzetieskedő patetikával." (Sziveri János).

1994. március 30.

Kissé rövidlátó bennünk a reflex, mely azt kérdezi, miért van inkább a valami, mint a semmi. Mintha a nemlét érthetőbb volna, mint a lét.
A Semmi nem a nemlét. Ez minden "ittlét" létének teljes mezítelensége.

1994. április 12.

Költészet napi rendezvény a tapolcai zeneiskola pincéjében. Telt ház, mintegy nyolcvan-kilencven ember. Pestről eljött Zalán Tibor, Szűgyi Zoli, Jankovics Jóska, Fehérvárról Péntek Imre, Veszprémből Széki Patka László. Díszes kis gyülekezet, szavalatok, zeneszámok. Egy kicsit hosszúra sikeredett.

1994. május 27.

Egy csomó gombóc. Az ember bármit mond, racionálisan érvel vagy indulatosan, csak önmagát alázza meg, ami nem lehet cél.
Minden kornak megvan a maga zeitgeistje. A kilencvenes évek hőse a létezés szorongásait nem exhibicionizmusban éli ki, mint a punk, és nem agresszióban, mint a skinhead. Korunk hőse enyhén neurotikus. A világ, melyet a hippi még a virágok és a szerelem erejével megváltoztathatónak hitt, lezárult: technokrata lett, túl bonyolult és idegen. Minden egyszerre van távol és közel. Már mindent megcsináltak, jól vagy rosszul. De az információáradat önmagát értékteleníti el; igazi információnak és igazi tudásnak az információ megtalálása, szűrése és tömörítése számít. Látni- és olvasnivaló olyan tömérdek van, hogy korunk hőse inkább semmibe nem kezd bele. Információmorzsákra és különleges hírekre vadászik a tévén, a sajtóban és a világhálón. Kedvenc témái a véletlen egybeesések, a parajelenségek, az ufók, az állam elnyomószervei. De jöhet bármi, ha túlmutat a racionálison, és nem ró túl nagy megterhelést az emberre: a zen, a globális tudat, a cyberspace-miszticizmus, a posztmodern esztétika, fotó és film, versírás és zene minden mennyiségben (a közép-gyimesloki Zerkula Jánostól, a cajun népzenétől, Vivaldin és Bartókon át Szörényi Leventéig, illetve a Led Zeppelinig). A hatvanas évek szelíd motorosai még menekültek, Kerouac még autóba ült, stoppolt, csavargott, ismerkedett a világgal. A káosz angyala az ezredvég tanácstalanságának paradigmáját képviseli, posztmodern irrelevanciával téblábol Veszprémből Bácskába, Bácskából Kanadába, Torontóból Celebeszre, onnan meg Nepálba. Nem az út többé az élmény, hanem a valahol levés. A világ véges lett, megfogható és ezáltal érdektelen. Tágulni már csak egy másik dimenzióban tudna.
Lenn délen (akárcsak más egzotikus helyeken) állandó jelleggel dörögnek a fegyverek, és vérbe alázzák a nyugati világ tárgyaló bajnokait.

1994. július 21.

Gabit felvették a Veszprém megyei napilaphoz. Talán egy kicsit stabilizálódik a helyzetünk.

1994. augusztus 4.

Eskütétel. Magyar állampolgárság.
A totális futball legalább húszéves. Focivébét rendeztek az USA-ban. Egy hihetetlenül semmitmondó brazil-olasz döntő. Százhúsz perc kínlódás, dögunalom. A tizenegyesek döntöttek. A foci sebbességben utolérte a mikrotechnikát. Nincs állítgatás, totojázás, labdapofozás. A gólszegénység egy idő után nemcsak a játék halálát, hanem a csata elvesztését is jelenti. Romario és társai bosszút álltak Roberto Baggioékon a '82-es brazil álomcsapatért. Falcao, Zico, Socrates, Eder, Junior, Cerezo és a többiek bájjal és humorral játszottak, és nem lettek világbajnokok, elsöpörte és maga alá temette őket a kisszerűség, a sunyi taktikázás, a félmegoldások sikere: a ráció, aminek semmi köze ehhez a minden ízében irracionális játékhoz. A '82-es világbajnok olasz csapatból csak Bruno Contit tudnám Falcaóékhoz mérni.
Ma is tisztán emlékszem arra forró '82-es nyárra: minden délelőtt tele volt a Sympo szerkesztőségének kis szobája, és lázasan elemeztük a meccseket. Sziveri heves gesztusaira, még a bölcs és hallgatag Böndör Pali is szenvedélyesen vitatkozott, Maurits Feri minden mondata a brazilok dicsőítésével végződött.
Boldog aranykor.
Azóta '86-ban és '90-ben is argentin-német döntő volt, egy-egy győzelemmel.
A '86-os, oroszok elleni 6:0 után a magyar csapat sehol sincs. Veri őket boldog-boldogtalan. Izland, Ciprus, Izrael, Finnország. Már a törpék (Luxemburg, Málta, San Marino) ellen se lehetünk biztosak a győzelemben.

1994. október 31.

Négy napig Šibenikben, lenn az Adriai-tengernél, Dalmáciában egy csapat veszprémi művésszel. Fergeteges, örömteli kirándulás. Horvátország még mindig háborúban a krajinai szerbekkel, akik az ország egyharmadát ellenőrzik. A szerbek terve az volt, hogy Zadarnál kijutnak a tengerre, és ezzel elvágják a dalmáciai városokat, településeket a horvát fővárostól, Zágrábtól. Zadar környékén lépten-nyomon a '91-es nagy csata nyomai. Felrobbantott, kiégett házak, golyók lyuggatta falak és beszakadt tetők. A maslenicai közúti híd romokban. Sibenik, Split, Trogir lakosságát különösebben nem zavarja a hadiállapot, a tengerparti sétányok tele emberekkel, vidám fiatalokkal. Vendéglátóink a tengerparti népek könnyed, felhőtlen derűjével fogadnak bennünket.
Elvisznek bennünket a hegyekben húzódó frontvonalra, később pedig meglátogatjuk Verancsics Faustus, egykori veszprémi várkapitánynak és Csanád püspökének a síremlékét Prvić szigetén.
Verancsics változatos, fordulatokban gazdag életének csupán vázlatos ismerete is meggyőzhet bennünket arról, hogy benne a XVI-XVII. század fordulójának egyik legjelentékenyebb magyar katolikus vezető egyénisége rejlett. Fiatal évei Oláh Miklós és Verancsics Antal kései magyar humanizmusának az idejére estek, itáliai tanulmányai idején Velencében az olasz reneszánsz utolsó, de legszebb, sokoldalúan kifejlett korszakát élte. Erre a két pillérre épült Verancsics Faustus egész kultúrája. Az utókor többek között az ejtőernyő feltalálójának tartja. Ha Verancsics Itáliában marad - ahol a kultúra a fegyverek zaja mellett is gondtalan életet élt -, kiváló kvalitásai mellett kétségkívül kora legelső tudósai közé emelkedhetett volna. De Faustus Magyarországra ment, amelyet hazájának tartott, anélkül, hogy ősi, dalmát nemzeti és nyelvi tradícióit elfeledte volna. Benne a három nemzethez (horvát, olasz, magyar) tartozás nem érlelődött konfliktussá, hanem, különösen a Bocskay-felkelés után, valami szupernacionális állásponttá kristályosodott.

1994. november 22.

Az Újvidéki Színház művészeinek vendégszereplése a Veszprémi Helyőrségi Művelődési Otthonban. Rég nem látott arcok. Péter Sanyi Temerinből. Körülbelül húsz éve együtt jártunk az újvidéki bölcsészkar magyar tanszékére: Hajnal Jenő, Benák Erzsi, a gyönyörűséges Barta-ikrek (Ildikó és Viktória), Kollárs Magdi, Ozorák Imre, Szathmári Pista, Keszég Karcsi, Boza Béla, Szűgyi Zoli, Sziveri Jancsi. Sanyi éjjeliőr és színpadi munkás a színházban. Éjszakába nyúló beszélgetés a régi eseményekről és az aktuális nyomorúságokról.

1994. november 26.

A nomádok a majdnem mindent behálózó és átható rendszerek és intézmények közül kiutat mutatnak: az átjárást, a rések felfedezését, a közlekedést a különféle kontextusok között.
A szó tágabb értelmében, szinte mindahányan nomadizálunk. Váltogatjuk a tartózkodási helyünket: az egyik óra még zöld mezőben ér, a másik már egy technicizált tájban. Változik a társulás, a populáció, ahogy eltűnünk egy helyről, majd egy másikban merülünk fel: hirtelen észrevesszük, hogy környezetünkben megsűrűsödtek a krómacél felületek, a turboszolarizált barna vagy a sminkfehér bőrök. Az életterületek váltogatása még nem tesz valakit teljesen nomáddá. A nomádok igazán azok, akik nem kötődnek mindenáron egy helyhez, ilyen-olyan valóságröghöz vagy rögvalósághoz, nem simulnak bele a fennálló mezők, etablírozott öntőmintáiba, hanem közöttük kalandoznak. Alternatívát jelentenek a hatalmak hínárjával, az intézmények inerciájával, a tehetetlenség és a tehetségtelenség terrorjával szemben.
A nomádok az intézményi működés ironikus kikezdésével, megtévesztésével és visszájára fordításával a szabadság számára hódítanak vissza területeket. Békés, játékos, művészi gesztusok révén, amelyek más területekre nézve is tanulságosak. Terjesztésre méltók.

1994. november 28.

Buzz off!!! Egy könyvnyi kollázs. Megjelent Géczi Jancsi unszolására a Vár Ucca Tizenhét könyvsorozatban, de nem adják ki a nyomdából, mert a kiadó, a Művészetek Háza nem tudja kifizetni. Egy hónappal ezelőtt voltam negyvenéves.
Rövidek a napok, egyre rövidebbek.

1994. december 20.

Szedjetek szét... szedjetek szét.
Tegnap Domonkos István estje a megyei közművelődési intézetben. Utoljára 1983-ban találkoztunk Újvidéken, a Vojvodina stadion északi lelátójának tövében. Gabival az első közös televíziónkat akartuk megvenni. Ők meg épp akkor készültek Svédországba. Azt ajánlotta, vegyük meg az ő színes televíziójukat, nekik úgyse kell. Thea, a felesége azt mondta, neki elege van a jugoszláviai magyar sorsból, a nélkülözésből, Uppsalába költöznek.
Az irodalmi esten Domi brillírozik, lehengerlő egyszerűséggel beszél életéről, a teniszről, Szeles Mónikáról, akit hátba szúrt egy hamburgi ámokfutó, a művészetről, a Symposionról, arról, hogy miért hagyta abba az irodalmat.
Annak idején Sziverivel rajongtunk Domiért. Mesterünknek tartottuk. A hetvenes évek közepén néha "beszédült" a Sympo szerkesztőségébe, nyomban vibrálni kezdett a levegő. Természetességével és véget nem érő történeteivel elkápráztatott bennünket.

1994. december 22.

Három év után először megyek haza, a Délvidékre anyámat, húgomat meglátogatni. Holnap indulunk, odakinn elkezdett szállingózni a hó.

1995. január 5.

Megszűnt a Veszprém Vármegye című hetilap. Kiköltöztünk a szerkesztőségből. Tíz hosszú hónapig csináltuk, jó kedvvel, szeretettel. Szép emlékű kaland.
Gabi olvassa az újvidéki Képes Ifjúságban, hogy meghalt Slavko Matković, a szuperavantgárd művész, azon kevés szerbek egyike, aki majdnem perfektül beszélte a magyar nyelvet. Szabadkán ugyanabban az utcában lakott, ahol Sziveriék.

1995. március 9.

Még mindig ingázok, Veszprém-Tapolca-Veszprém. Tapolcai újság, tévé. Délután Szabó Pistával a Szt. György-hegy tövében lévő Raposkán jártunk. Egy gyönyörűszép völgybe tévedtünk, egy földi paradicsomba. A Trapli-majorba. Ódon, düledező épületek, égig érő fák, csobogó patak, birkák, tehenek, kecskék, tyúkok, kacsák, libák, csaholó kutyák. Mintha egy megelevenedett Nagyapáthy Kukac Péter-festményt láttam volna.

1995. április 1.

Áprililili!!! Itt a bolondok napja. A nyelvemből kiszakadt egy darab, lóg, fityeg.
Halott vajdasági költőket olvasok. Szeretnék írni egy versciklust. Végig kellene olvasni az életművüket, jegyzetelni, ízlelgetni, feleleveníteni őket. Csupa furcsa figura, akiket majdnem mindenki elfeledett vagy kitagadott. Egy csomó régi: Szenteleky Kornél, Milkó Izidor, Tamás István, Mikes Flóris, Debreczeni József, Bencz Boldizsár, Szirmai Károly, Thurzó Lajos, Zákány Antal és sokan mások. Természetesen azok is szerepelnének benne, akiket személyesen is ismertem, de időközben meghaltak: Fehér Ferenc, Tóth Feri, Podolszki Jóska, Sziveri Jancsi. A felvezető vers már kész.
Március vége óta a veszprémi városi újságot szerkesztem, májusban beköltözünk a félig kész házunkba.

1995. augusztus 7.

A horvátok visszafoglalták, "felszabadították" a Krajinát. Több százezer menekült. Július közepén, a hadműveletek előtt a MTV forgatócsoportjával lent jártam a tintakék Adriai-tengeren. A rijekai és a koperi kikötőről készítettünk műsort. Polako, polako - csak lassan, óvatosan.

1995. szeptember 24.

Bajnokok Ligája. Győzött a Fradi Zürichben, 3:0-ra megverte a Grasshoppers csapatát. Az ötös lottón még mindig nem nyert senki. A főnyeremény 500 millió körül van már.
Tegnap délután Sümegen Tóth Ákossal, Vági Barbarával és Horváth Gyula bácsival Torgyán nagygyűlésén. Hazafelé elütöttünk egy gyönyörű őzet. Dicsértük Ákos lélekjelenlétét.

1995. október 9.

A városi hatalmasságok meg akarják szüntetni a Művészetek Házát. A művésztársadalom háborog, lázad.
Szüret Lovason: Gécziék, Zalánék, Mányokiék, mi.
Menekülés a nosztalgiától, a csillagórán született folyóirattól. Bármily szépek és igazak voltak a régi dolgok, barátságok, üzenetet kell hagyni. Hogy miért pont abban és ebben a zűrzavaros korban? Nem tudom, mikor máskor, ha nem itt és most. Lanyhul a temperamentum, a világ dolgaival szembeni ingerület. Csak legyintünk. Ez nem belenyugvás, nem is tudomásulvétel, hanem egy szép, vad vállalása az egész katyvasznak, ami kialakult körülöttünk.

1995. december 19.

Marton Laci karácsonyi ajándék gyanánt elküldte a Ramones együttes Adios Amigos című albumát. Szűgyi Zoli új könyve. Kollázsokat csinálok. Mióta eljöttem Újvidékről, a rádióban nem hallani normális zenéket. Se Zeppelin, se Who, se Nick Cave, se Tom Waits, se Laibach, se blues, se jazz. Semmi rock and roll, csak púderzene és agymosás. A technika terén a maroktelefon szólt legnagyobbat, moziban, étteremben, színházban a nagymonológ alatt, vérfagyasztás helyett. Divat lett a maroktelefon pirosban, az autó kicsiben, de legfőképp bakancs a nőkön. Divat még a melltartó, de csak ha látszik, és egyelőre csak a nők körében. Kimenni látszanak a divatból az alternatív szórakozóhelyek, és a piacorientált puboknak és kávézóknak adják át a teret. Az AIDS és a kábítószer-fogyasztás tovább terjed. Nincs már pitbull és bandog. Betiltották őket.
Minden év ilyen: szinte el se kezdődik, és már vége van. A történelem unottan csoszog tovább. A forradalmárok ölik egymást, tankok vigyázzák a békességet. A hippik és a mozgalmárok megöregedtek, felnőttek a gyerekeik. Mostanában huszonévesek.

1996. január 3.

Szegénynek lenni nem rossz. Kevesebb veszéllyel jár, mert aki szegény, annak öntudata van. Világosabban látja a helyzetet, hogy mettől meddig ér az élet, hogy hol és kik között él, és jobb a lelkiismerete, mert nem hajlandó magát korrumpálni, csakhogy a gyermekének vagyont gyűjtsön.
Nem akaródzik dolgozni. A munka iránti vágyam egyenes arányban áll a felajánlott vagy rendelkezésre álló anyag minőségével, még inkább a honorárium magasságával. Az időm néhanapján olyan dolgokra szeretném fordítani, aminek örülni is tudok. Egész életemben majdnem mindig szarért-húgyért dolgoztam. Néha talán jogom van ilyeneket mondani.
Marginalizálódtam, én, az első bácskai vulkanikus villanytelep. A margó a kedvencem. A periféria, a vidék. A couleur lokál. Vonzódom a sárhoz, a porhoz, a felhőkhöz, a nullához. Innen ólomsúlyokkal sokkal nehezebb elrugaszkodni és elrugaszkodni.
Hanem hát az élet, az alkotás, az a rothadt pénz. Az örök alapítványi koldulás, kalapozás. Semmi eredmény. Nem tudok beférkőzni az ösztöndíjakat javasló kurátorok szívébe. A nemzeti kurátoroknak túl modern, urbánus. A liberálisoknak gyanúsan nemzeti.
Egye fene! A cél továbbra is a boldogság, úgyhogy marad nyár. Mint évszak.

1996. február 2.

Gyertyaszentelő boldogasszony. Mínusz tizenöt. Eszement idő. Új jégkorszak közeleg?
Megírtam a Roll over Tapolca című versemet. Elküldtem Szakolczaynak.
Nem járok Pestre, se moziba, nem járok színházba. Sehova se járok. Pont oda mennék, mikor máshol se voltam. És akkor meg miért pont moziba. És ha moziba, akkor mit nézzek meg, és miért nem azt, hanem amazt, vagy azt se. És minek. Mást is lehet csinálni, vagy ha nem lehet, akkor se lesz semmi. Attól nem lesz jobb ennek a világnak, s benne nekem se, ha én moziba vagy színházba járok. Így aztán semmit se láttam régóta már, vagy ha mégis, akkor az véletlen. Majd egyszer, ha megint elkezdek járni mindenhova, akkor abban benne lesznek a mozik is, és minden eddig elmulasztott film. Csak szépen sorban, jól meggondoltan, szisztematikusan. Ha ugyan egyáltalán.

1996. február 26.

Levált a bakancsom talpa, meg kell majd ragasztani. Tizenhárom éve, '83-ban vettem Ljubljanában. A Szlovén Írószövetség ösztöndíjasa voltam néhány hónapig. Mire Szlovéniából hazaértem, állt a bál a Sympóban. Májusban megszületett a fiam, és leváltották a szerkesztőséget.
Bennem már nincs harag, se dac, kihullottak belőlem. '90-ben, Sziveri halálakor keletkezett bennem a világról és a dolgokról valamilyen elhanyagolható tudás.

1996. április 4.

Benes Jóska kiállítása a Csikász Galériában.
A szerbek kivonultak Szarajevóból. Lélekben persze mi is ott voltunk abban az elátkozott, ostromlott városban. Mi lehet Abdulah Sidrannal, Stevan Tontićtyal, Goran Szimićtyel és a többi ismerőssel? Csüggünk a televízió világpolitikai családi fotóalbumán, és neki akarunk hinni, ahelyett, hogy Márquezre, Ivo Andrićra, Krúdyra, Bodor Ádámra, Fellinire, Tarkovszkijra, Kusturicára figyelnénk. Rájuk, akik még átkarolták a szívünket, hogy tudatosuljon bennünk is: miattunk és értünk van minden. Vajon lesznek-e új "utolsó mohikánok", akik mindent tudnak? Akik szólnak majd fátyolos hangon, rekedt trombitán, ködös kisvárosi olasz képekben és krisztusi tájakon átívelő mondatokban: fordítsátok vissza a világot, és helyezzétek trónusára az embert.
Marad bennünk a mosztári híd romja, Vukovár és egy keserűen fájdalmas Goran Bregović-dal, amit a virágzó tavaszban dúdolunk, és egy furcsa érzés, hogy mindez másként is lehetett volna.
Apropó, Mosztár. Vajon mit kereshetett Sziveri Jancsi a hetvenes évek elején a mosztári pilótaképző iskolában?

1996. április 21.

Az ember keresi a saját legboldogabb énjét, azt a kisgyereket, akinek semmire sincs gondja, egyszerűen csak van.
A héten különös meglepetés, öröm ért: a helyőrségi klub könyvtárában kidobtak egy nagy rakás Könyvvilágot, az elsőben, amit felemeltem, Karácsondi Imre recenziójára találok, a két éve megjelent, A káosz angyala című könyvemet méltatja. Huh, majdnem elszalajtottam!!!
Néha úgy tűnik, hogy egy órát se látok be, néha meg úgy gondolom, hogy túllátok mindenen, és valahogy próbálom ezt az egész hátralévőt semmisnek nyilvánítani. Illetve nem ennyire kiszámítottnak látni, és azt gondolom, hogy az élet tartogat még meglepetéseket, általában.

1996. május 19.

Noémi elsőáldozó. Áron jövőre bérmálkozik.
Talán a felgyorsult élet indukálja a problémáink zömét. A gyerekek azt gondolják, az apjuk lassú és süket, az apa pedig azt gondolja, a gyerekek tolakszanak és hangosak. Oly gyorsan változik minden. A fejlődés megállíthatatlan, és meghaladja a szükségleteinket. Ez az eszeveszett gyorsulás az ember ellensége, mert kifordítja önmagából.
Még fáj minden csók - az Illés együttes búcsúja a BS-ben.

1996. augusztus 3.

Özönvíz, jég, villámcsapás, hőguta. Felhőszakadás a Baláca utcában.
Vad, mély szenvedélyekkel és reményekkel teli napok.

1996. szeptember 6.

Meleg volt az idei nyár. A gólyák csapatokban húznak, repülnek délre.
II. János Pál Pannonhalmán, a bencés apátságban.
Egyetemességről, mélységről, magasságokról szólni. A létről, pontosabban annak is egy elég szűk, bár kétségtelen, hogy keserves oldaláról, csak keményen és nehezen lehet szólni. Kőkemény, barbár az élet, azt a hitet kaptuk, hogy csak kőkeményen lehet megváltoztatni. Van, aki azt mondja, tévedés. A dolgokat csak puhán és lágyan lehet megváltoztatni.
És mégis: "Csak a barbárok tudják megvédeni magukat" - írja Nietzsche.

1996. szeptember 23.

A Duna tévésekkel Újvidéken, Magyar Tanszék, Katolikus porta. Palicson Tolnai Ottóéknál és Danyi Magdinál. Tolnai azt mondja, egy héttel ezelőtt temették el Salgó Juditot. Többek között egy teljes könyvnyi Sziveri-verset fordított szerbre. Vavilon (Bábel) címmel jelent meg az újvidéki Matica Srpskánál. Salgó Judit a multikulturális Újvidék egyik meghatározó szereplője, "védőbástyája" volt.
Ami szép és jó volt, lassan minden szétporlad, atomizálódik, már alig van párbeszéd szerbek és magyarok között. De ez nem baj. Mindenki külön-külön is kitalálhatja a maga utópiáját (mármint azt, hogy mi a legjobb élet őneki), és a tervek és képzelmek, e kívülről leírhatatlan káosza lesz az új utópia szubsztanciája. Ennek még nincs (nem lehet) elmélete.
Mi maradt az új utópiának? A szabadság érzésének emléke. A képzelet kivirágzásának emléke. A fellélegzés emléke. A hűség ezekhez az emlékekhez. A hűség erény, különösen ragyogó erény, ezernyi cudar árulás között. Szívem a hűségeseké, a fantázia a honvédségé. Azt hiszem, a hűség egyelőre kevés.
A pusztulás élménye még túl friss, túl közeli nekünk, akik végignézhettük, hogyan rombolta le a féktelen nacionalista indulat Jugoszláviát, a délszláv népek birodalmát, ezt a gettó boldogságára emlékeztető országot. Még Godzilla se kellett hozzá.

1996. október 21.

Erdélyben jártam. Két autóbusznyi művész. A Szt. Anna-tó környékén, Sepsibükszádon láttunk egy halott embert.
Itt az ősz. Itt vannak a ködös, depressziós napok, jöhet a téli álom. Aludj, maci, aludj!

1996. november 20.

Tolnai Ottót elhoztam Veszprémbe. Készül az Ex Symposion Fű-száma. Szemüveget kell használnom, nem látom a betűket.

1996. december 3.

A hétvégén Pesten, Lágymányoson.
Odafelé hóvihar, hazafelé napsütés, derű.
Istenem, köszönöm neked ezeket a sorokat.

1997. január 14.

Kaslik Péter levele Torontóból. A nyáron alighanem megyek Amerikába.

1997. május 2.

Tegnap majális az Ördögsziklánál, 6-7 délvidéki áttelepült család. Aki valaha is élt kisebbségként idegen országban, ami ráadásul szülőföldjéül is adatott, majd eltávozott, később már könnyen el tudja képzelni a sorsát másutt is, főleg olyan tájakon, ahol több türelem honol.
Különben mindannyian kisebbséghez tartozunk valamilyen oknál fogva. Mindenkinek vannak olyan sajátságai, amelyek miatt kisebbségben érezheti magát a társadalomban.
Nem tudom, hogy milyennek kellene lennie világunknak. Sőt, ha egészen őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy világunk mibenlétéről is jó, ha 2-3 kerek mondatot mondhatnék, igazakat aligha. Abban azonban biztos vagyok, hogy tehetetlenül állunk életünk történéseivel, ha nem tudunk belőlük kerek történeteket formálni. A leginkább pontosságra törekvő történész és szociológus sem mutathat mást, mint így-úgy szétválogatott törmeléket. Régi történeteink pillanatnyilag mesélhetetlenek. Később majd bizonyára visszatalálunk közelmúltunk értékeihez, de egyelőre nagy az üresség, a vákuum szívóereje.

1997. május 18.

Áron fiam bérmálkozása. Életbiztosítást kötöttem. Már megint elutasítottak a Nemzet Kulturális Alap kurátorai. A halott vajdasági magyar költőknek, íróknak továbbra is várniuk kell. Nem érdekesek, nem kellenek az aktuális kulturális irányzatnak. Száműzöttek, kitagadottak, elátkozottak?

1997. június 10.

A Tisza partján június elsején meghalt Koncz István. Visszavonultan, csendben élt Magyarkanizsán. Koncz István "hol a világgal, a sivatagi-léttel szembeni tiltakozó magatartást artikulált költészetében, hol (főként pályája vége felé) az ókori sztoicizmussal és a modern kori egzisztencializmussal érintkező válaszokat fogalmazott meg, melyeknek lényege a pusztulás, a Semmi tudomásulvétele, illetve elviselése" - írja Elek Tibor. Személyesen soha nem találkoztam vele, de mások mesélték, hogy '89 tavaszán, a Híd-díj bírálóbizottságában, melynek tagja volt, könyvem, a Kollapszus mellett kardoskodott. Végül leszavazták. Nyugodjék békében!

1997. július 5.

Nyugalom. Két nap múlva megyek Amerikába.

1997. augusztus 29.

Én, boldog, messze jártam. Nyugalom, csak nyugi, már visszajöttem. Túl mindenen, túl Amerikán, Torontón, Chicagón, Ohión.

1997. október 22.

Sipos Gyula levele Párizsból:
"Kedves Ottó, éppen indulófélben Pestre (:Tandori-konferencia); sok hantász; illőn köszönni az utolsó pillanatban befutott könyvedet; -ról, ről, (Sub)cultura. Számos dolgozat érdemesnek tetszik; s én nagyon rokonszenvezem a Barna Róberttel folytatott beszélgetéseddel. Nem hiába mondogatom, hogy az elszakadt magyarok közül én leginkább a déli "kisebbség" körében érzem otthon magam. Ott, - honban hátha találkozunk: fémjelzett vonalkapus (Z. T.) tudhatja módját. Vole.
Bocs, de egy kicsit olvashatatlan a kézírás."
Sipos Gyulával és a párizsi Magyar Műhely két szerkesztőjével, Papp Tiborral, valamint Nagy Pállal Hadersdorfban (Bécsben) találkoztunk '81-ben . Ott ismertük meg Zalán Tibort, Béládi Miklóst, Pomogáts Bélát, Petőcz Andrást, Péntek Imrét, Tolvay Ferit, Mauer Dórát, Rektenwald Zsókát és más kedves hölgyeket. Egy kicsit megkésve érkeztünk Sziverivel, és egyből sikerült megzavarnunk a találkozó békés menetét. Különböző kellemes és kellemetlen izgalmakat okoztunk a tisztelt gyülekezet egyes tagjainak. Sokunknak emlékezetes és legendás maradt az a pár bécsi nap. Életre szóló vonzalmak, barátságok (stb.) köttettek akkor ott.

1997. október 26.

Közelít a tél. Topolyán a hétvégén, péntekről szombatra virradó éjszaka egyszerre lehullott a hatalmas diófánk minden levele. Ritkán szoktam megdöbbenni. Ott állt tiszta kopaszon, miközben udvarunkon anyámtól búcsút vettünk.
Szomorú hely lett Topolya. Sokan elmentek, Magyarországra, Kanadába, Ausztráliába, Új-Zélandra.

1997. december 22.

Noémivel Zircen, karácsonyfát és krumplit vettünk télire. Örömteli ritmusokat, cajun és zydeco zenét hallgatunk. Southern Gumbo.

1998. február 15.

Egy magyar újságíró-delegációval Brüsszelben, a NATO-központban. Mons, Sheraton szálló.
Aztán Milánón keresztül Nápolyba repültünk. A déli szárny főparancsnokságán. Nápolyt látni és meghalni.

1998. február 22.

Kolbászt töltünk Ákossal. Bede Fazekas jelentkezett Győrből, ő szervezte Torontóban az irodalmi estemet. Parameter Club. Tiszta Amerika. Az élet egy nagy improvizáció. Vérszeplő.

1998. március 8.

Tegnap Bécsben. Breughel-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban. Nagy élmény. Meghatódva, feltöltődve.

1998. április 25.

A Muzsikás együttes koncertjén az egyetem aulájában. Az utóbbi években egyre több magyar népzenét hallgatok. Gyimesi csángókat, magyarpalatkaiakat, mezőségieket. Imádom a dudákat, a hegedűket, a tekerőlantokat. Vrábel Jancsi megígérte, hogy csinál nekem egy kecskebőr dudát.

1998. június 6.

Valaki felemelte a habostortát. Édes, olvadó tejszínhab. A múlt hétvégén érettségi találkozó Topolyán. 25 éve végeztük el a gimnáziumot. "Matematika, magyar, torna, történelem, angol, rajz." Pótvizsga tornából.

1998. június 8.

Pokoli hőség van. 35 Celsius, már 24 fokos a Balaton vize. Fejünk felett összeurópai esőfelhő gyülemlik. De sose feledjük, hogy semmi nem tesz olyan mély benyomást az ellenkező nemű napozókra, mint egy jól kiválasztott, kellően vaskos és komoly külsejű könyv a gumimatrac végében. Ha tehát újból kisüt a nap, irány a vízpart!
Szeles Mónika már megint kikapott, ezúttal Párizsban, a Rolland Garros döntőjében. A nyolcvanas évek derekán egy házban laktunk Újvidéken, a Limán lakótelepen. Mi a földszinten, ők a harmadik emeleten. Mónika kis csöppségként ott ütögette a teniszlabdát a ház falának. Hétköznap és vasárnap. S lám, ő lett a világviszonylatban leghíresebb vajdasági magyar - amiről Domonkos István beszélt veszprémi irodalmi estjén, amely kétszer olyan jó (közvetlenebb és lazább) volt, mint Pesten, az írószövetség klubjában.

1998. július 12.

Zadar mellett egy kis faluban, Bibinjén. Családostul. Focivébé Franciaországban. Már megint elbuktak a hollandok, pedig milyen jó csapatuk volt már megint (igazándiból csak egyszer sikerült nekik a csúcsra feljutni, '88-ban, az Európa-bajnokságon - Gullit, Van Basten, Rijkaard). Szarrá ment a spanyol, az olasz, az angol és a német futball. A sok idegenlégiós miatt nem tudtak kiteljesedni a hazai, nemzeti tehetségeik? A légiósok hadát kitermelők pedig mind-mind ott vannak az élvonalban: a brazilok, a horvátok, a hollandok. A világbajnok franciák hazai közönség előtt játszottak, és különben is, az ő sztárjaik is mind külföldön robotolnak. És akkor még a többi feltörekvő, nagy exportőrről nem is beszéltem, a szerbekről, a románokról, az oroszokról, a nigériaiakról. Mi, magyarok sehol se vagyunk. A Fradi BL-szereplése óta szinte sehol.

1998. augusztus 2.

Sziveriről beszélgetünk Szegeden. Hivatalosan konferencia. Egy levegő nélküli helyiségben ülünk. Losoncz Alpár, Radics Viktória, Zalán Tibor, Virág Zoli. Néhány becsei, adai, zentai fiatal, valamint Vicei Karcsi, Taripista. Ilia tanár úr is eljött. Belül légszomj, kívül forróság.
Egy csomó fénymásolt Sziveri-levelet adok Zalánnak a Szivárványba. Jancsi levelei a katonaságból. A likai Gospićban írta őket. Kézzel írott levelek, jobbsodrású gyöngybetűk. Szép minden szóközi fonal, kettős ívelés, horgos és spirális végvonal, ostornyél alakzat, hurkolódó, szöges alsó szár, egész betűt körülfutó pufók hurok, ovális. Szépírás. Cirkalmasan, cikornyásan, kacskaringósan, cirádásan, csavarosan, kecsesen: szép. A zónák, a szabályosság és kötöttség, a nyomás, a futamirány, a hajlásszög. És azok a margók, azok az üres terek! Zárt és nyitott görbék, ékezetek, áthúzások, írásjelek. Az írástengely, a tolltartás, a kézsúly. Az olvashatatlanságok. A szöveg, amint él, lüktet, mozog. Sziveri-féle szép irodalom.

1998. szeptember 6.

Lassan elkészül az Amerikai improvizációk című könyvem. Az utolsó simításokat végzem.
Az Amerikából és a zenéből, jazzből fakadó improvizációk.

1998. szeptember 26.

Meghalt Juhász Erzsébet. 51 éves volt. Augusztus 15-én, Topolyán láttam utoljára. Összefutottam Csernik Attilával a Kőfal utcánál, aztán megbeszéltük, hogy kimegyünk a tóra. Úsztunk egyet, meg dumáltunk. Állítólag az újvidéki orvosok nem vették észre a belső vérzést. Ennyi az élet. Erzsi Senki, sehol, soha című könyvét olvasom. Csupa topolyai figura, ismerős helyszínek: Patkány utca, Vénusz-fürdő, Cufi, Kupi stb. Szép könyv.
Almát szedtünk Siófok mellett, Balatonszéplakon. Délután alvás, este kosárlabda-mérkőzés: Veszprémi Egyetem SC-Soproni MAFC 84:74. Győztünk.

1998. október 3.

Magyar Narancs-est az egyetemen. Marton Laci, Para-Kovács Imre, Winkler Róbert, Kovácsy Tibor. A megyei napilap késve érkezett újságírója, Balla Emőke újságolja a fiúknak, hogy egy késő délutáni MTI-hír szerint a Postabank felfüggesztette a lap finanszírozását. Az Enyhe Fintor klubban kötünk ki. Bánlaki Ildikó szerint kinőttem a bőrkabátom.

1998. október 8.

Oroszország látványosan haldoklik. Nem sikerült betiltani a taposóaknák gyártását és telepítését. Szerbiát bombázni akarja a NATO. Vajon mikor lesz Szerbia normális, lakható, elviselhető ország? Az amerikai kormány felszólította az állampolgárait, hogy hagyják el a konfliktusoktól terhelt övezeteket. Menjenek haza. A csata végét nézzék meg a televízióban. S az állampolgárok engedelmesen haza is mennek, mi mást tehetnek? Népük, törzsük, családjuk körében, az esti híradóban majd megnézik, mi történik a világban.
Csak nézzük, ahogy a különböző kultúrák és vallások nevében elpusztítják egymás kultúráját, földig rombolják az ötszáz éves mosztári kőhidat, szétlövik a szarajevói könyvtárat, céltáblának használják a katedrálisokat. S mindez belügy. Mert milyen alapon mennék én oda, fognám le a harciaskodók és a tömeggyilkosok kezét? Milyen alapon adni igazat az egyik vagy másik törzsnek, népnek vagy vallásnak?

1998. november 9.

Csokonai-napok Hévízen. Závódszky Feri, Zalán Tibor, Taripista, Szénási Sándor, Alexa Karcsi, Az irodalom visszavág stb. Zsötivel jót fürödtünk, úszkáltunk a hévizi tóban. Csokonai Vitéz Mihály életművének időszerűsége. Hm?

1998. december 20.

A füredi Kedves kávézóban november 25-én Gyukics Gabival beszélgettem. Egy jól sikerült irodalmi est, 70-80 ember. Még az átkosban, az esküvője előtt három nappal lelépett Amszterdamba, most Brooklynban, New Yorkban él.
"Semmi lényeges nem történik ott, ahol nincs zaj" (J. Attila). December elején Virág Zoli és Domonkos Tamás szerveztek nekem egy rockzenei estet Szegeden, a Juhász Gyula Főiskola pinceklubjában. Nick Cave, Einstürzende Neubauten, Sonic Youth, Crime and City Solution és a többiek.

1998. december 25.

Karácsony. Az este éjféli misén a Mindszentytemplomban. Napközben sokat alszom. Vajon bűneinket ki gyűjti? Miféle kirakatban, miféle múzeumi tárlók alatt csillognak, zümmögnek gaztetteink?

1999. január 3.

Vasárnap. Új oldal, új esztendő. Ezerkilencszázkilencvenkilenc. Csupa kilences. A kütyük egyre kisebbek, a processzorok gyorsabbak, a komputerjátékok véresebbek. Épül az új űrállomás, amely az óceánban landoló Mirt fogja felváltani. Most már egyre közelebb a kétezredik esztendő.

1999. január 25.

Megjelent az Amerikai improvizációk című könyvem. Elkészült végre-valahára. 22-én a Művészetek Házában, a magyar kultúra napján irodalmi est Jankovics Jóska bevezetőjével. Telt ház. Siker?

1999. március 24.

A NATO megkezdte Szerbia (YU) bombázását.
Ennek a nehéz napnak az éjszakáján Miloševićet ki kellene lőni az űrbe. Talán így kellene minden mesének végződnie, ilyen, jó unalmas véggel.

1999. május 16.

Április 28-tól május 8-ig Franciaországban, Vendée megyében, az Atlanti-óceánnál. Verset írtam: Cantus firmus.
Sorokat találtam benne aláhúzva: "Már nyugodtan gondolok rád. Álmodom ugyan még néha veled, de reggelre homályba tűnik a szád" (Nagy Gáspár).

1999. május 25.

Pünkösd. Tegnap kint voltunk Felhősi Pistáék tanyáján, a Kab-hegy közelében. Milyen jó, ha az ember otthagyja a városi életet, és elmegy az erdőbe, a hatalmas jegenyék, tölgyek és bükkfák közé, és a földre fekve felnéz a felhőkre, miközben valahol délen a Dunában hevernek az újvidéki hidak.

1999. június 8.

Medárd napja. Esik az eső, rosszat jelent.
Sex and books and rock'n'roll. A hétvégén Pesten könyvhét. Csak a legfontosabbakat vettem meg. Bodor Ádám: Az érsek látogatása és Oravecz Imre: Halászóember. Hej, azok a szép idők, amikor még lelkesen álltunk sorba a sátrak előtt, nehogy lemaradjunk valami iszonyúan lényeges kulturális szenzációról.

1999. június 28.

12-én kerti mulatság a füredi fordítóházban.
Ma kaptam meg Radics Viki és Balázs Attila levelét. Sziveri-emlékszámot akarnak csinálni. Igazából nem tudom, mit lehetne kitalálni. "Sziveri János költészete." Nem, ez nem fog menni. Mint egy vizsgadolgozat, szakdolgozat. "Korszakai, művészi törekvései." A korszakok, melyeknek én is tanúja voltam. Zavarnak a kerek évfordulók, a házi feladatok, az emlékezés nem egészen az én műfajom. Valami rituális dolgot kellene csinálni, elmenni Muzslára, az újvidéki Telepre, Temerinbe, Szabadkára, Lágymányosra, és felolvasni a legkedvesebb Sziveri-verseket. Sziveri-emléktúra? Vagy egy dögös Sziveri-remixet csinálni? Legfinomabb nedveket inni a tiszteletére? Pálinkát? Barackot, körtét, bodzát. Saját főzésűt?

1999. augusztus 10.

Pálinkafőzés Nagyvázsonyban. 25 liter barack Penováccal közösen.
Holnap teljes napfogyatkozás.
Ancsa kutyánk 7 kiskutyát szült. Aranyos kis pulik. Bodzát fogok majd gyűjteni, iszonyú munka, legalább 200 liter cefre kellene. Nem akar senki se társulni, segíteni.

1999. szeptember 27.

Sziveri franciául. Ott lesz a frankfurti könyvvásáron. Igaz, nem a "hivatalos főműsorban", a kiváltságosok között, csak a margón. Virág Zoli elküldte Sziveri Jancsi francia nyelvű kötetét. A Fiatal Szegedi Írók Köre adta ki. Valójában kétnyelvű, magyar-francia. A '81-es Hidegpróba verseit Marc Martin fordította franciára. L'épreuve des glaces.
Losoncz Alpár írja a könyv utószavában: "Nem ismerek senkit közülünk, aki olyannyira szemben állt volna a vajdasági magyar kultúra intézményes szerkezetével, mint Sziveri János. Nem volt hajlandó bizonyos kompromisszumra, adott esetben akár az önrombolás árán sem. Halálának értelmetlensége mögött is gyötrelmekkel teli életpálya betetőzését, élete értelmetlen töredékességének szomorú lezárását kell látnunk: választott értékeiből kifolyólag talán szükségszerű, hogy ily korán elveszítsen mindent. Valami döbbenetesen időszerűtlent vagyok kénytelen látni életében, magatartásában és műveiben is: hiányzott belőle a korunkra olyannyira jellemző cinizmus, amely hovatovább fennmaradásunkat szolgálja. Időszerűtlen, mégis gyönyörű és felemelő volt a költészetbe vetett maradéktalan hite, amelyet ő a szó szoros értelmében életaktussá transzformált. Erről a hitről nem mondott le akkor sem, amikor azt kellett látnia, hogy a költő hangja gyenge: mert nem volt hajlandó lemondani erről a hitről. Ilyenkor csak a mi méltatlanságunkról beszélt, arról a tehetetlenségünkről, hogy felnőjünk a költészethez."

1999. október 18.

Egykoron ez a nap volt Topolya felszabadulásának a napja, ennek emlékére bodzapálinkát főzünk Nagyvázsonyban. 12 liter párlat Ürményi Sanyival közösen, 6-6 liter fejenként. Bodzapálinka, a pálinkák királya - ahogy Bozsik mondaná.