Az iráni Ramsarban 1971. február 2-án 18 ország képviselője fogadta el és írta alá a nemzetközi jelentőségű vizes területekről szóló egyezmény szövegét, különös hangsúlyt fektetve a vízimadarak élőhelyeire. Mára már a világ 94 országa ratifikálta a ramsari egyezményt. A listán jelenleg 846 terület szerepel, összesen 54 millió hektárral. Hazánk hosszú ideig csak két területet jelentett be, a Ludasi-tavat és az Obedi-lápot, de az elmúlt évben az egyezmény döntéshozó testülete, a részesek konferenciája, amely az ausztráliai Brisbane-ben ülésezett 1996. márciusában, elfogadta a Skadari-tó és a Császár-tó jelölését, így négyre nőtt Jugoszlávia ramsari területeinek száma.
A madárvilág mellett a ramsari területek jelentősége mára szélesebb értelmezést kapott. Tekintettel arra, hogy a vizes élőhelyek ma a világ nagy részén veszélyeztetettek, így ezeket a területeket önmagukban is értékként kezelhetjük, anélkül, hogy bizonygatni kellene értéküket. Csak a védettségi szintet, a hasznosítást és a kezelést kellene megvitatni. A Ludasi-tó nagyon fontos hidrológiai szabályzó funkciót tölt be, jelentőségét növeli, hogy a szélesebb régió már hoszszú ideje aszály sújtotta terület, és a vízhiány mind aggasztóbb méreteket ölt.
A ramsari egyezmény sokoldalú együttműködési lehetőséget kínál, mivel lehetővé teszi a nemzetközi szakmai és tudományos hálózatba való bekapcsolódást, és anyagi támogatást biztosíthat az egyes területek fenntartásához.
Ma már az egyezménybe való felvételre jelölt területek elbírálása a költő és vonuló madárfajok gazdagsága mellett, ökológiai, hidrológiai, botanikai, zoológiai és limnológiai kritériumokon alapszik. Egyszóval az egyezmény az általános biológiai sokféleség megőrzését is szempontként kezeli.
A tagországoknak törvényhozásuk által kell biztosítaniuk a területek megfelelő védettségét és gondoskodniuk arról, hogy ezek ökológiai jellege megmaradjon. El kell érniük, hogy a hasznosítás a fenntartható fejlődés alapelvén működjön, a védett területek körül pedig megfelelő védőzonákat kell kialakítani. Gondoskodni kell róla, hogy a területet megfelelő szakembergárda kezelje, akik továbbképzés útján részt vesznek az oktatásban, vagyis a megfelelő szemléletű tudatformálásban. Biztosítani kell a vizes területek védelmét és az elszigetelt részek közötti kapcsolatteremtést, azaz egy országos hálózat kialakítását, különös tekintettel az összeköttetést megteremtő ökológiai folyosókra.
A változatos tájelemeknek köszönve sokféle élőhelytípus alakult ki a rezervátum aránylag kis területén. A tó és a nádasok mellett a vidékre ma inkább a kultúrtáj jellemző, amely évezredek alatt formálódott az emberi civilizácio hatására. Említésre méltó, hogy az első települések megjelenésének ideje egybeesik a ma ismert élővilág elterjedésének idejével, ami kb. húszezer évre tehető. Ez azt jelenti, hogy már a kezdeti időktől kölcsönhatásokról beszélhetünk az ember és az őshonos élővilág között. Hosszú ideig harmonikus egyensúly volt jellemző, és ez csak századunkban bomlott meg az élővilág rovására.
A tóra és a partszegélyre jellemző nádasok a legértékesebb élőhelyei a területnek. Jelenlegi állapotuk az elöregedés, a kipusztulás jellemzőit mutatja. A szukcessziós folyamatok, melyeket az eutrofizáció csak felgyorsított, erőteljesen alakítják a területet. Az északi tórész elmocsarasodása, valamint a Böge torkolatának láposodása jó példa erre. Az aszályos időszakok következtében időnként teljesen kiszáradt a tó, és nádasok borították az egész medret. Az összefügő nádas későbbi mozaikos pusztulása hozta létre a tó mai jellegzetes képét. Másrészt a keskenylevelű gyékényesekkel tarkított, víztükrökkel borított nádasok a legproduktívabb részei a tónak és a legértékesebb állatfajok is ide kötődnek.
Itt található a vörösgémek, selyemgémek és bakcsók által lakott vegyes gémtelep, itt költenek a sitkék, a kis vizicsibék és a barkóscinegék. Ezek a belső tavakkal tarkított sűrű nádasok adtak otthont a tó leghíresebb madarának a kékcsőrű récének is. Csornai Richárdnak, a kor neves ornitológusának a feljegyzéseiből tudjuk, hogy a kékcsőrű réce 1947-ig költött Ludason. Azóta gyakorlatilag teljesen eltűnt a pannon régióból, mivel a populáció törzsállománya itt Vajdaságban, Ludason, Palicson és a Sóskopón élt. Ezekben a nádasokban építették nagy fészkeiket az éber nyáriludak is, de a vadászat, a sokféle zavaró körülmény, és a legelők feltörése végérvényesen megpecsételte e ritka faj sorsát. Mikuska Józsefnek, a tó neves kutatójának jegyzetei szerint 1953-ig költött három pár a sziget mögötti részeken. Hasonló élőhelyigénye van a cigányrécének is, amely még szép számban költ a tavon. Európában azonban megkongatták felette a vészharangot, mivel az utóbbi években állománya drasztikusan lecsökkent. E faj megmentése szempontjából nagyon lényegesek a még életerős állományok, amilyen a ludasi is. Ezért a természetvédelem egyik elsődleges célja a cigányréce megmentése kell hogy legyen.
Az elöregedett és felszakadozott nádgyökerek és rizómák kisebb-nagyobb úszó szigeteket, ún. ingólápokat alkotnak. Ez a mai értelembe vett nád- és tógazdálkodás gyakorlatában ritka jelenség, és a tó megbecsült értékei közé tarozik. A nedves rétek növényei már megtelepedtek rajtuk mint pl. a füzikék, fűzények stb. Itt alakulnak ki a dankasirályok valamint a küszvágó csérek telepei is. Rajtuk pihennek és táplálkoznak a vidrák, melyek ugyan ritkán láthatók, de nyomaik, táplálékmaradékuk és ürülékük elárulja jelenlétüket.
A nádgazdálkodás összetett feladat elé állítja a szakembereket. A terület megfelelő kezelésének a következő szempontokat kell szem előtt tartania:
Egy dologban azonban biztosak lehetünk, hogy végérvényesen elmúltak azok az idők, amikor akár hetvenezer kévét is kivágtak a tóból, és a vékonyszálú acelas ludasi nád keresett árucikk volt. Ma a nádasok kezelése természetvédelmi szempontokat figyelembe véve a bölcs gazdálkodás elvén működhet. Szükség van a nádasok állapotát vizsgáló monitoring mielőbbi felállítására is.
Távolodva a víztől a füves élőhelyek sora következik. A nedves, szikesedő mocsárrétek ma már csak a tó északi részének keskeny sávjában maradtak fenn. A valamikori marhajárásos, zsombékos tocsogók teljesen kiszáradtak, és velük együtt tüntek el a vonulás idején tömegesen megjelenő partimadarak is. A Körös és a kevésbé ismert Böge öntésterületein valamint a Palicsi-tó, Sóstó vonalán húzódó vadvizes semlyékek, nedves kaszálórétek ma is értékes költő-, táplálkozó- és vonulóhelyei a természetvédelmi területnek. Bíbicek, piroslábú cankók, sordélyok, sárgabillegetők költenek a réteken, de 1968-ig még a nagygoda is előfordult. Itt költ a környék utolsó gólyapárja is. Nagyon fontos ezeknek a füves élőhelyeknek a megfelelő kezelése, a kaszálás idejének és módjának betartása, amivel még sokáig fenn tudjuk tartani e területek fajgazdagságát, és az idelátogatók még hosszú ideig megcsodálhatják a májusi rétek lila orchideamezőit.
A jellegzetes pusztai tavat ma már sajnos szántóföldek övezik, a lösz- és homokpuszták növényzete csak foltokban maradt meg. Ezek az élőhelyek a Hinga-parton, a Gyöngy-parton, valamint a magas keleti, ún. Sárga-parton maradtak fenn. Elsősorban növénytani szempontból értékesek számos védett fajjal együtt, mint pl. a kora tavasszal nyíló tarka sáfrány, a néhány éve eltűnt tavaszi hérics, a pusztai meténg, a fekete kökörcsin és a hazánkban csak itt előforduló szártalan csűdfű. A magas partokon, mezsgyéken tanyahelyeken kialakut másodlagos sztyeppréteken megjelennek a puszták jellegzetes állatai is. A megritkult fogoly- és fürjállomány fennmaradása érdekében nagyon fontos az ilyen parlagok fenntartása. A molnárgörények, a menyétek és a hermelinek előszeretettel vadásznak a magas fű között, átkutatva a magas part összes járatát.
Északról a tavat a Körös menti galériaerdők tették gazdagabbá, biztosítva ezáltal a táj nagyfokú fajdiverzitását. Fűz, nyár, puhafaligetek és kőris, szil, keményfaligetek voltak ezek gazdag aljnövényzettel. Ma már természetesen csak erdőfoltokról és erdőmaradványokról beszélhetünk. Most van kialakulóban a Böge deltájában egy láperdő, ahol már az idén selyemgémek és kiskócsagok próbálkoztak költésel, sikertelenül. A rekettyefüzek megjelenése a belső nádasokban jelzi az elláposodás gyors folyamatát, amely minőségi változások sorozatát hozza majd magával a tó területén. Az erdőfoltok és csalitok a függőcinege és a fülemüle költőhelyei, de vonulás és kóborlás idején nagyszámú erdei faj is megjelenik bennük. Nyár végén a poszáták, füzikék és nagyfülemülék előszeretettel látogatják az érett termésektől roskadozó bodzásokat. Zsírkészleteiket alaposan feltöltik így készülve a vonulás viszontagságos időszakára. A keleti parton húzódó bodzásokban az elhagyott szarka és dolmányosvarjú fészkekben erdei fülesbaglyok és vörösvércsék, ritkábban pedig kabasólymok költenek. Az öreg odvas füzeseket sajnos már rég kivágták, és velük együtt eltűntek a trópusi színekben pompázó szalakóták is. Pedig ezek még nem is olyan régen gyakori színfoltjai voltak a ludasi tájnak, de már csak elvétve találkozhatunk velük.
A tó környékének gazdag tanyavilága a megváltozott gazdasági viszonyok miatt szinte teljesen elnéptelenedett. A hatalmas művelt területek közé ékelődő apró tanyahelyek az őshonos állat- és növényvilág utolsó mentsvárai. Ide húzódnak be az őzek, rókák és görények, a tanyaromok padlásain pedig kuvikok és gyöngybaglyok ütnek tanyát. Az elhagyatott, öreg kertekben, gyümölcsösökben karvalyok, héják, és az utóbbi időben a nagyon megfogyatkozott kis őrgébicsek költenek. A felsoroltakból kitűnik, hogy nagyon értékes veszélyeztetett fajokról van szó, ezért az ilyen antropogén jellegű élőhelyek megőrzése is fontos természetvédelmi feladat.
Amennyiben sikerül még időben megoldani az elsősorban anyagi jellegű problémákat és a területnek megadni a szakemberek által kidolgozott megfelelő kezelést, akkor a Ludasi rezervátum változatos előhelyei még sokáig őrizni fogják e táj jellegzetes élővilágát. Minden további késlekedés végzetes lehet.
Hulló István