A Ludasi-tó a környező táj szerves része, tőle függetlenül nem kezelhető, és ez a tájtípus határozza meg a feltételeket, amelyek között a tó védelmét megvalósítjuk.
Vajdaság az igen erős emberi hatás alatt álló vidékek sorába tartozik, hiszen területének több mint a háromnegyede művelés alatt áll (Parabućski et Janković, 1978). Az erdők és löszpuszták természetes vegetációja szinte teljes egészében megsemmisült, a gyengébb minőségű talajon (homok, szikesek) az eredeti növénytakaró többé-kevésbé leromlott állapotú maradványokban még fellelhető. Az intenzív mezőgazdasági művelés alatt álló területeket sajátságos természetvédelmi problémák jellemzik. A megművelt területek létrehozása és fenntartása erőteljes hatással van a természetes élőhelyek állapotára is.
1. Fragmentáció
Természetes növénytakaró csak kisebb töredékek, fragmentumok formájában maradt fenn, melyek heterogenitása, vagyis változatossága csökken (Wilcove et al., 1986; Priamck, 1993), hiszen hiányoznak a szukcesszió különböző fokozatai. A töredékek többnyire vízfolyások, mezsgyék, vasútvonalak mentén maradnak fenn, ezért alakjuk megnyúlt. A kerület és terület kedvezőtelen aránya felerősíti a szegélyhatást ("marginális effektus"). Mezőgazdasági vidéken ez a hatás nemcsak a természeti jelenségek, mint például a szélerősség, az állományklíma változásának formájában nyilvánul meg, hanem csatlakoznak hozzá az antropogén tényezők is. A szennyezés különböző formái, a háziállatok jelenléte és az emberi aktivitás közelsége is kifejti hatását. Mindezek következtében bekövetkezik az állomány leromlása, degradációja. Leszűkül azon fajok élettere, amelyek a terület zavartalan belső részében képesek csak fennmaradni, populációik egyre gyengülnek és gyakran el is tűnnek. A szegélyzónában élő fajok nagy számban lehetnek jelen az ilyen területeken, látszólag emelve annak diverzitását, csakhogy legtöbbször széles elterjedésű, közönséges taxonokról van szó, melyek könnyen alkalmazkodnak a környezeti változásokhoz.
2. A legkisebb életképes populáció fennmaradásának lehetősége
Minden faj számára létezik egy kritikus egyedszám, amely alatt populációja könnyen kipusztul (Gilpin et Soulé, 1986). Az élőhely nagyságának a fogyatkozásával először a teritoriális, nagy területigényű fajok tűnnek el, mint pl. a nagyobb ragadozók, majd a terület zsugorodásával tovább csökken eltartóképessége és a rajta élő fajok száma. A élőhelytöredékek diverzitása csökkenő, sok veszélyeztetett faj kis egyedszámban, messze az életképes populációnagyság értéke alatt van jelen, így kihalásuk csak a véletlen események összejátszásától függ.
3. Izoláció
A fragmentumok egymástól való elszigeteltsége olyan területekkel, melyek a legtöbb faj számára akadályt jelentenek (szántók, utak, települések), megakadályozza a populációk közötti migrációt és lehetetlenné teszi a metapopulációs szerkezet fenntartását. A metapopuláció, számos faj jellemzője, egymáshoz közeli élőhelyeket benépesítő kisebb alegységekből áll, melyek között időnként létrejön az egyedek cseréje, vándorlása. Az alegységek elszigetelődésével kedvezőtlen demográfiai folyamatok veszik kezdetüket, mint a beltenyésztés, vagy a véletlenszerű kihalás, amit már nem követhet a más élőhelyekről való betelepülés.
4. Idegen fajok inváziója
Úgy a mezőgazdasági, mint az intenzív művelésű erdészeti parcellákon is rendszeresen jelennek meg olyan agresszív, behurcolt fajok, melyek gyors szaporodóképességük mellett erős kompetítorok is, képesek teret hódítani a természetes közösségekben, és változásokat indukálnak azok szerkezetében. Ismert példák az akác és a feketefenyő a homkvidéken, a zöld juhar az ártéri erdőkben, az állatok közül pedig a fácánt és a muflont említhetjük. Ebbe a csoportba tartozik még számos, kevéssé szembetűnő növény és állatfaj, melyek komoly anyagi károkat okoznak úgy a gazdasági szférának, mint a természetvédelemnek.
5. A vízviszonyok változása
A mezőgazdaság számára szükséges csatornázás évszázadokon át elsődleges fontossággal bírt. A társadalmi-politikai körülmények folytán a síkságokon véghez vitt lecsapolások olyan méreteket értek el, hogy nem csak a vízi élőhelyek szünetek meg, hanem a rétegvizek utánpótlása is csökkent. A talajvízszint süllyedéséhez társuló csapadékhiány a sekély tavak kiszáradását, mocsárrétek eltűnését és az erdők szerkezetének átalakulását idézi elő. A helyzet a környező országokban is hasonló, és nem oldható meg a természetvédelem keretein belül. Ennek ellenére egyes esetekben elengedhetetlen az ideiglenes megoldások azonnali alkalmazása az egyes élőhelyek megőrzésének érdekében. Hasonló problémákat vet fel a folyószabályozás is, mert az ártéri erdők és mocsárrétek megőrzéséhez elengedhetetlen az áradások szabályzó hatása.
A klasszikus természetvédelmi felfogás szerint a természetes rendszerek jellemzői a dinamikus egyensúly és az önszabályozó képesség. A védelem az emberi behatások, mint a fő károsító tényezők kizárásán vagy csökkentésén alapszik.
Az egyensúly-elméletek körül folyó vitáktól függetlenül, szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a természet fragmentumai nem önszabályzók, és nincsenek egyensúlyi helyzetben. A már említett, fragmentációhoz kötött jelenségek különböző mértékben jelentkeznek, a védelem tárgyának típusától függően. Egyesek kiküszöbölhetők, de pl. nem létezik síkságunkon akkora erdő, amely magába foglalná az erdei szukcesszió minden állapotát. A töredékek elkerülhetetlenül elszenvednek olyan károsodásokat (savas esők, talajvíz-szennyeződés, műtrágyák és növényvédő szerek hatása), melyek az eutrofizáció vagy a természetvédelem számára kedvezőtlen szukcessziós állapotok felé sodorják őket. A természetes élőhelyek töredékei többé-kevésbé degradálódnak, diverzitásuk csökken, egyre inkább hasonlóvá válnak egymáshoz, fellép az uniformitás jelensége. Az élő rendszerek összetettsége és elégtelen ismereteink miatt az ökológia tudománya sem tud választ adni azokra a kérdésekre, melyekkel a természetvédelem szembesül.
A védett területek alakjának és belső tartalmának gondos tervezésével, ha nem is küszöbölhetjük ki teljesen, de enyhíthetjük a fragmentáció hatásait. Nem térhetünk ki a regionális és globális változások elől, ezek a feladatok multidiszciplinális, nemzetközi együttműködést igényelnek. Felvetődik a kérdés: fennáll-e a lehetősége a természet megőrzésének ilyen körülmények között?
A fent említett problémák Európa iparilag fejlettebb országaiban már jóval előbb jelentkeztek, mint a mi régiónkban. A társadalomban jelentkező szükséglet a természet iránt (amely már szinte eltűnt egyes vidékeken), és a meglévő anyagi lehetőségek megteremtették a feltételt a gyakorlati megoldások felkutatására. Megkezdődtek a szinte eltűnt élőhelytípusok restaurációi (Beeby, 1993; Jackson, 1992), a fragmentumok kiterjesztése és összekapcsolása nagyobb egységekbe. A nyolcvanas évek végén indult fejlődésnek a természetvédelem új irányzata, a természetes folyamatok aktív irányítása. Ha képtelenek vagyunk is egy tó eutrofizációját megakadályozni, még elérhetjük, hogy ismételt, részleges iszap- és növényzet eltávolítással nyíltvizű, "fiatal" részeket hozzunk létre, melyek megőrzik az adott állapot élővilágát. A bozótosok és pusztagyepek ellenőrzött, mozaikszerű égetése a természetes folyamatokat utánozza, növelve az élőhely változatosságát és gazdagságát.
A leromlás folyamata igen sokszor annyira gyorsan játszódik le, hogy nincs idő évtizedekig tartó tudományos kutatásokra. A beavatkozások többsége kísérleti jellegű, hiszen nagyon szegényes tudományos tényanyagra támaszkodik. Ebben a helyzetben az esettanulmány, amely egy beavatkozás pontosan dokumentált leírása, jelentőssé vált, mint a tudományos publikáció egyik formája. Számos folyóiratot alapítottak az elmúlt két évtizedben, lehetővé téve úgy a pozitív, mint a negatív tapasztalatok megjelentetését és a szakemberek tapasztalatcseréjét. Könyvek jelentek meg a populációk védelméről, a tűznek a vegetáció felújításában játszott szerepéről és a behurcolt fajok inváziójáról. A szakemberek nemzetközi együttműködése megkönnyíti az egyes élőhelytípusokra vonatkozó kezelési stratégiák kidolgozását (Nagy, 1992).
Megfelelő kutatásokkal megalapítható a legkisebb életképes populáció egyedszáma és a fennmaradásához szükséges terület nagysága valamely veszélyeztetett fajra vonatkozóan. Nehezebb meghatározni annak a természetes területnek a nagyságát, amely hordozza mindazokat a komplex folyamatokat és kölcsönhatásokat, melyek a természetes rendszerek fennmaradását biztosítják. Ennek a problémakörnek az esetleges sikeres megoldása számunkra csak elméleti jelentőségű lehet, hiszen egyszerűen nem állnak rendelkezésünkre megfelelő nagyságú természetes területek. Egyes kutatások szerint csak a tágas nemzeti parkok képesek a populációk megőrzéséhez szükséges feltételek nagy részét biztosítani, de még ez esetben is hiányzik a körülményeknek az a változatossága, melyet szükségesnek tartunk az evolúciós folyamatok lejátszódásához. A fragmentálódott élőhelyek esetében viszont a populációk puszta fennmaradása függ a rendelkezésünkre álló terület nagyságától, amely az esetek többségében nem növelhető jelentősen.
A fragmentumok összekötése olyan területekkel, melyek lehetővé teszik az állatok mozgását, sőt a növények terjedését is, egyike az új gondolatoknak. Az ökológiai folyosók lehetnek természetesek, pl. egy vízfolyás természetes partokkal, de ezt a funkciót a mesterségesen létrehozott, természetközeli felületek (gátak, csatornák, mezővédő erdősávok) is betölthetik. A folyosókkal összekötött védett területek hálózatot alkotnak, nemcsak regionális szinten, de tervek vannak nemzeti (IUCN 1995a, 1995b) és nemzetközi (CE, UNEP, ECNC, 1996) szintű hálózatok kialakítására is, mint például az EECONET 1995-ben Szófiában több mint ötven ország írta alá az együttműködési egyezményt a biodiverzitás és tájdiverzitás megőrzésére irányuló közös stratégia kialakításáról.
Vannak már megfelelő modellek és módszerek, amelyeket tanulmányoznunk kell, ha meg akarjuk oldani a természetvédelmi problémákat. A védett területek rendszere nálunk még csak most van kialakulóban. Ezekre a területekre úgy kell tekinteni, mint egy nagy komplexum alkotórészeire. Nem szabad energiát és anyagi eszközöket fecsérelni olyan tervek megvalósítására, amelyek csak helyi szinten nyújtanak megoldást a felgyülemlett problémákra. A Ludasi-tó védelme, megőrzése a Körös vízgyűjtő területének problémakörébe tartozik. A hatékony védelem megköveteli a környező települések vízgazdálkodási és ipari szervezeteivel való együttműködést, sőt a nemzetközi összefogást is.
Szabados Klára