Kalász István
Létbe lelket

Azon a januári délutánon a hófedte, kihalt országúton haladtam, araszoltam, csúszkáltam autómmal a főútvonal, az autópálya felé, a már messziről felragyogó, szép benzinkutak, zajos, meleg büfék, a kivilágított város, a lakásom, a kocsmám felé, igen, aznap egy határ menti településen jártam, ahol régi barátomat látogattam meg, aki falusi háza mélyén készült méltósággal a halálra. Tudod, itt a világ végén a legjobb, mondta mosolyogva. Nekem megfelel ez a hely, mert errefelé nincsen orvos, sem gyógyszer, és itt nem kérdeznek semmit, és nem kínoz senki!

Igen, azon a fagyos, borús délutánon a keskeny köves úton fák, hóborította szántóföldek, nagy varjak között haladtam visszafelé, vissza a saját városi világomba, és miközben gyorsan sötétedett, és a táj fölött percről percre piszkosabb, szürkébb lett az ég, úgy éreztem: innen soha nem jutok haza. Így araszoltam lassan, óvatosan a mozdulatlan tájban, amikor egy emelkedőnél megpördültem a jeges úton, és az árokba csúsztam az autómmal.

A dolog szerencsére egy falu közelében történt, a távoli hófogók mögött házak feketéllettek, tompa fények égtek, vékony füst szállt a magasba, nos, fél órával később a falu kocsmájában, egy homályos hodályban ültem a vodka fölött. Azt tudtam, hogy a barátomhoz, ahogyan aznap - először és utoljára - szólítottam, nem mehetem vissza, mert összeaszott, pergamen keze, mely ottlétem alatt a szék karfáján nyugodott (reszketett?), és melyet még lassan felemelt búcsúzóul, megtiltotta, hogy többé zavarjam. Igen, csak ültem, ittam, cigarettáztam, és közben a saját kezemre meredtem azért, mert a barátomé túlságosan előttem volt; egészen végig azt bámultam, hogy ne kelljen a szemébe néznem... Aztán harmadik vodka után eltettem a képet, ahogyan az ember egy doboz cigarettát tesz el, melyről tudja, hogy méreg, és lehúzza a tüdejét, az ereit, a lelkét, és melyet majd úgyis elővesz megint, igen, így raktam el önmagamba az emlékét, aztán ittam tovább, mert megrekedtem egy faluban, melynek térképem szerint vasútállomása sem volt, és valahogyan agyon kellett ütnöm azt az estét. Így ültem ott, amikor nyílt az ajtó. Alacsony férfi lépett be a sötétből, a pultnál pálinkát kért, aztán figyelmesen körülnézett, majd leült mellém, egyszerűen oda ült hozzám, holott rengeteg asztal, szék, pad állt mindenfelé, és rágyújtott, majd megkérdezte, idegen vagyok-e a környéken? Bólintottam, azt, hogy az árokban kötöttem ki autómmal, és csupán kényszerből maradtam a faluban, nem akartam közölni, majd elhallgattunk, de mert odakint a sötétség oly csöndes volt, a behavazott, keskeny utcák, a házak oly kihaltak, és az est oly hosszúnak ígérkezett, na, meg a vodka is hatott, hogy egy idő után megkérdeztem, van-e valami szórakozóhely a faluban? Talán egy bár lányokkal, halk zenével?, nevettem, a férfi erre elmosolyodott, kezét bizalmas könnyedséggel karomra ejtette, közelhajolt, és megkérdezte, akarok-e venni egy nőt? Aznap este a távoli városban, az én városomban egy nagyon szép és okos nő támaszkodott a bárpultnak, jó volt tudni, érezni hogy várt rám, abban a pillanatban csak rám, ez maga volt az ígéret: hogy az ÉLET megy tovább, és ezért inkább egy autószerelőre lett volna szükségem, de magam sem tudom miért, visszakérdeztem: milyen nőt? Az idegen nyomban beszélni kezdett, a haja fekete, a magassága 158 centiméter, a súlya 54 kiló, hadarta folyamatosan, gyakorlottan az adatokat, akár egy házaló a küszöbön, nos, enyhén kicsi, szóltam közbe idétlenül játszva a szakértőt, de a férfi nem jött zavarba, kabátzsebéből fényképet húzott elő, szó nélkül az asztalra helyezte, én pedig csak ámultam; a gyűrött képről egy szép lány mosolygott rám. Tehát, nézett fel az idegen, mit ér ez magának? Az ország keleti végében, egy ismeretlen faluban egy idegennel ültem szemközt, akinek mohón és üresen csillogott a szeme, gyanakodtam és persze féltem is, az országhatár közel volt, a határ, melynek fatornyai mögött a cifra, tolakodóan durva szegénység, a veszély uralkodott. Az egész ügy baljós volt, nőt itt?, az ilyesmi csak a városokban fordulhatott elő..., bajba pedig nem akartam keveredni, ezért zavaromban megkérdeztem, mikor készült a kép? Az idegen hangosan felnevetett, a múlt héten, uram, én becsületes üzletet ajánlok, majd futólag kimondott egy összeget, az árat, mely a lány szépségét tekintve nem volt magas, sőt, én meg rábólintottam. A férfi biccentett, pénzt dobott az asztalra, és elment, én meg kértem egy újabb vodkát. Később áttámolyogtam a motelbe, kivettem egy szobát, egy kopott bútorokkal telezsúfolt, hideg lukat, mely árasztotta magából a magány, a boldogtalanság savanykás emberbűzét, és rögtön az ágyra dőltem, úgy ruhában zuhantam a felejtésbe, az álomba: barátom rekedt zihálását, köhögését, halk hangját szerettem volna törölni a fejemből, de alighogy lehunytam a szemem, kopogtattak. A portás, egy fiatal fickó kiáltott be cinkos hangon, hogy keresnek. A homályos hallban a férfi várt, a falnál pedig a lány. Sajnálom, hogy csak ilyen későn értem vissza, szabadkozott a férfi, de valami közbe jött, erre csak bólintottam, felmentem a szobába, lehoztam, átadtam a pénzt, a férfi körültekintően megszámolta, aztán köszönés nélkül elment, mi pedig ott maradtunk a lánnyal. Némán felmentünk, a sötét szobában rögtön megragadtam, a keskeny ágyra dobtam, de a lány gyakorlott, ügyes mozdulattal lefejtette ölelő karomat, és oly kecsesen, hogy az már édes ígéretnek tűnt, besiklott a fürdőszobába. Lefeküdtem az ágyra, és vártam. A feszes bőrére, fekete, dús hajára, a meleg, egészséges testére vártam, és azt reméltem, hogy mindez elfeledteti velem majd azt a másikat. Azt a beteg, összeaszott, testet. Bámultam a mennyezetet, hallgattam a vízcsobogást, aztán elaludtam, és másnap hajnalban ébredtem fel, ijedten. De papírjaim, karórám, pénztárcám a helyén volt. A lány a padlón aludt, összekuporodva, akár egy kutya, gondoltam, és megvetést éreztem, aztán felráztam, majd ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan az a férfi, pénzt dobtam elé, és intettem, mehet, vége az éjszakának. A lány azonban csak állt, nézte a pénzt, erre megragadtam, takarodj, többet akkor sem nem kapsz, üvöltöttem, és lökdösni kezdtem az ajtó felé. De a lány nyüszíteni kezdett, sírva a padlóra kuporodott, mintha ujjaival vájta volna magát a földbe, és ekkor megértettem: az ismeretlen lány, kinek még a nevét sem tudtam, a tulajdonom lett. Istenem, dadogtam, mit csináljak veled, de ő elmosolyodott és megsimogatta az arcomat. Gyakorlatiasan és gyöngéden érintett meg, ahogyan azok a nők, akikkel hosszú évek óta együtt élt az ember, és akik már mindent, tényleg mindent tudtak a férfiról, igen, így állt velem szemben, és engem hirtelen szégyen fogott el. Igen, így történt, hogy a lánnyal indultam vissza a városba, és mögötte léptem be néhány órával később a lakásomba, és így történt az is, mert a lánynál semmilyen okmányt nem találtam, szakadozott, műbőr táskája teljesen üres volt, és mert az is kiderült, hogy beszélni nem tudott, csupán motyogni, hadonászni, és félénken mosolyogni, hogy nem küldtem el. Nem dobtam ki az utcára. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hiszen ismertem, milyen is az utca..., hanem a konyhában, a matracon szállásoltam el.

Attól a naptól kezdve ott lakott nálam, napközben főzött, mosott, takarított, vasalt, esténként pedig az ajtóban állt, onnan bámult, lesett, várt alázattal a ránehezedő férfitestre, a lihegésre, mit tudom én mire várt, melyről azonban bizonyosan sokat tudott volna mesélni. De én nem tettem semmit. Életemben először nem támadt fel bennem a vágy, mert úgy éreztem: nem volt jogom megérinteni egy testet, melynek nem ismertem a múltját. Nem erről szólnak az utcalányok? És különben is: ez a test már beletörődött abba, hogy egyszer úgyis gyönge és kíméletlen leszek, és egyszer majd úgyis megteszem azt, amit eddig minden férfi megtett vele, igen, mindig ezt éreztem, ha éjjelente beszökött és mellém feküdt. Sarlóba merevedett, vékony teste ilyenkor egyszerre volt elutasító és kihívó, tedd már meg, mondta ez a test, essünk túl rajta, legyen végre egyértelmű..., de ilyenkor újra és újra kiküldtem a konyhába.

Aztán erről leszokott, ám esténként csapkodott, zörgött a konyhában, szinte csábított a zörejekkel, a zajokkal, az eltört edényekkel, de én a legnagyobb lármában sem mentem ki, hozzá nem; túlságosan egyszerű lett volna a dolog. Igen, így éltünk. Kettesben, de nem együtt addig az estéig, amikor beállított egy ismerősöm, a vállalkozó, és minden megváltozott.

Ismerősöm fiatalabb és sokkal sikeresebb volt nálam, de ez nem zavart, csak amióta pénze lett, és ezen a pénzen az elszegényedett nyugdíjasok lakásait vásárolta fel a belvárosban, képtelen voltam beszélgetni vele. Nem, nem a pénze zavart, hanem amit ezzel a pénzzel művelt, és egyszer megmondtam neki, hogy utálom a lakások helyén terpeszkedő irodáit, mert így megváltozik a város... de ő mégis hűségesen jött és jött, mert azért okos, tűnődő ember volt, és unta a vállalkozók csapatát - akikkel ő nem tudott miről beszélgetni. Ezzel az ismerősömmel viszont remekül lehetett inni, trágár, bárgyú dalokat bömbölni, bárokban nőket molesztálni, és emlékezni azokra az időkre, amikor még neki sem volt pénze. Igen, ez az ismerősöm jött el megint, merült alá nagy villájából a múltba, az ő múltjába, a belvárosi szegénységbe. Gondoltam megnézlek, mondta zavartan, és kirakta az üveg whiskyt. Aztán ittunk, vicceket meséltünk, olyan férfias vicceket... Valamikor hajnalban kibotorkált a konyhába, ahonnan sápadtan tért vissza, és remegő hangon kérdezte, ki fekszik a konyhakövön? A tulajdonom, válaszoltam büszkén, a NŐ. Faggatni kezdett, én meg elmeséltem, hogyan is történt, de ismerősöm szavamat sem hitte. Ne hazudj, vigyorgott üzletiesen összeszűkített szemmel, manapság ilyesmi nem is létezik. Megsértődtem, és a szegények dölyfével kérdeztem, megveszi-e? Elkomorodott, és azonnal tudni akarta, mit kérek érte, majd miután kiállította az eredeti ár négyszereséről szóló csekket, zavartan kérdezte, mikor viheti magával? Most! Rögtön, válaszoltam az italtól tépázottan. Még hallottam, ahogyan a konyhában udvariasan, de határozottan beszélt a lányhoz, majd tompán csapódott a lakásajtó, és engem lerántott magához az álom.

Hónapokkal később egy társaság közepén állva, két ijesztően erős, egészséges röhögés között mesélte valaki, hogy az ismerősöm egy süketnéma növel él együtt. És most terhes lett a lány. A nők persze szörnyülködtek, a lány, aki velem volt szintén szája elé kapta a kezét, de akkor nem érdekelt a hír, volt nekem elég bajom, a barátom közben meghalt, és nem mentem el a temetésére, éppen egy állásért görbítettem a hátamat...

Hetekkel később mégis összefutottam az ismerősömmel egy bárban. A pultnak dőlve mesélte, hogy végre szerelmes lett, és ezt a szolga-nő-anya dolgot már alaposan unja, és különben is, manapság mindenkinek van szolgája, bejárónője, takarítónője... aztán szelíden közölte, hogy a megváltozott helyzetre való tekintettel szabadulni fog a lánytól. Éppen tegnap arra gondoltam, folytatta, eladom. Persze ma nem kérhetek annyit, magyarázta, a gyerek miatt ugye..., én meg csak hallgattam, bámultam a poharamat, az öreg zongoristát, egy szép nőt a sarokban, egy szerelmes párt a másikban, magamat a tükörben, aztán megkérdeztem, mégis mennyibe kerül, mire az ismerősöm nevetett, és az összeg tízszeresét kérte. De ez rengeteg pénz, mondtam. Az lehet, vágott közbe könnyedén, viszont mégis embert veszel. Erre biccentettem. Aznap éjjel nem mentem haza, hajnalig jártam az utcákat, tereket, csak mentem-mentem a zörgő városban, a dübörgésben, a közelítő nyarat ígérő langyos szélben a gondolataim után egészen addig, míg az utcák, terek zajtalanok lettek, és egyre csak a névtelen lány járt az eszemben; az éjszakák, a konyhából kiszűrődő zajok, a meleg teste testem mellett. Másnap reggel kivettem a bankból az összes pénzemet, még kölcsönt is kikönyörögtem a tömegben, délután eladtam a bútoraimat, este az autómat vitték el, majd éjjel, a pénz a készülék mellett hevert, telefonáltam, hogy eladó-e még a lány? Az ismerősöm hűvösen megkérdezte, miért akarom tudni, ez nem tartozik rád, feleltem hidegen, de mégis, kérdezett tovább kedvesen, miért akarod ugyanazt azt lány? Manapság annyi nőt kapsz, amennyit csak akarsz, folytatta aggódó, meleg hangon, várj, megadok egy címet. Azt válaszoltam, magam sem tudom miért, erre az egészre nincsen magyarázat. Ismerősöm nevetni kezdett fönt a hegyen, a nagy-nagy villájában nevetett, és azt mondta, megint szentimentális vagyok, és majd csak talál egy balekot, ne aggódjak. Erre olyan erővel csaptam le a kagylót, hogy a telefonkagyló eltörött.

Kimentem a fürdőszobába, kinyitottam a csapot, majd visszamentem vissza a kiürített szobába.

Lefeküdtem az ágyra, az ágyon esett történeteimre, a múltamra feküdtem; töprengtem, forgolódtam, fetrengtem, hangosan röhögtem öngyűlöletemen, majd valamikor hajnalban az ágy alól kihúztam a revolveremet. Egy ukrán kereskedőtől vettem kéz alatt. De a pisztoly, az ósdi Tokarev csődöt mondott. Kimerülten cigarettáztam az ágy szélén. A víz közben szakadatlanul zúgott, sistergett odakint, majd másodszor is a számba toltam a fegyver hideg csövét, majd kihúztam, majd megint visszatoltam, és közben arra gondoltam, hogy milyen nevetségesen festhetek, aztán arra, hogy nem adhatom fel ilyen könnyen, aztán meg arra, hogy valahogyan majd csak erőt veszek sírni való kedvemen, aztán arra is, hogy mindez bennem marad, és tovább fogok élni.