Bakos András
A nagyváros mögött
Az első sorozat befejező része

Igazán sajnálom, hogy így alakult, hogy úgy döntöttél, haljon meg ez az ember, mégpedig úgy, hogy azt mondhassák róla mifelénk, "jó dolgában nem tudott mit kezdeni magával." Ebben hasonlított rád is, rám is; meg abban, hogy neki is érdek nélkül tetszettek a sárga ruhás lányokat. Most látom, befejezhető ez az egész így is.

Most, utólag, hozzáírom még, amit adni akartam neki.

Soványnak lenni először, irtózni a nehezebb ételek illatától, sírva fakadni amiatt, hogy az idősebb testvér nevetve eszi azt, amit enni kellene. Aztán hozzászokott ehhez is, egyre tovább maradt este a konyhában, és egyszer, ahogy az apja mellett ült, és odahajtotta a fejét a hátához, rácsodálkozott, hogy milyen szépen zeng-bong ez a középkorú ember belülről, amikor beszél, és még inkább, amikor énekel. Figyelte ezt a férfit, amikor nyári hétvégéken, délutánonként a ház mögött a rossz ajtókból körberakott tűz fölött bográcsban főtt a pörkölt, aminek levéből ő is merített, és eszébe sem jutott, hogy meg kellene mosnia a kanalat.

*

És ült a ház árnyékában, hátát a falnak támasztva, naphosszat, bámulta a gyepen gyakoroló kezdő lovakat és lovasokat, akik talán nem is tudták, hogy ahol vágtatnak és akadályt ugranak, tíz éve még két utca állt, ám amikor a folyó áttörte a gátat, innen kitelepítették az embereket, a házakat pedig felgyújtották; ezek a házak alkották az égő falut a híres rablóról szóló sorozatfilmben. Amikor az árvíz jött, még nem született meg, az égő házakat is a filmben látta, és megjegyezte, egy életre, mint az első katasztrófát, amiről úgy beszélnek a nagyszülei, mint egy igazi, valóban megtörtént szerencsétlenségről.

*

A házban, a gyep szélén, ahol tízéves koráig élt, jó néhány régi kép volt.

A fürdőszoba és az előszoba közti kis helyiségben, ahol éjjel a dédnagyanyja aludt, az ágy mellett állt egy asztal is. Fürdetés után erre az asztalra állította az anyja, míg szárazra törölte, ő pedig egy festményt nézett, amely a dédnagyapját árbázolta, ahogy megjött a világháborúból, mellén a kisezüsttel.

Az előszobában két sötétbarna keretű festmény függött; az egyik egy erdei tisztáson álló szarvast ábrázolt, a másik egy ártéri erdőben lépkedő szarvast. A képek fölött szarvasagancsok, melyeket, ahogy a nagybátyjától hallotta, valaki kikészített. Ha a fürdszobából a keskeny szobán át bementek az előszobába, a felnőtteknek félre kellett húzniuk a fejüket, hogy elférjenek az agancsok mellett.

Az előszoba bejárati ajtajával szemben nyíló szobában, amely a nagybátyjáé volt, egy ceruzarajz függött a falon, egy hengert és három forgácstestet ábrázolt. Abban a szobában, amely a nagybátyjáéból nyílott, s ahol a nagyszülei aludtak, egy szalmakép függött. Pengével vágott szalmaszilánkokból alkotott ház, mellette, szintén szalmaszilánkokból pálmafa, mindez fekete papíron.

Az előszobából jobbra nyíló helyiségben, a konyhában akkoriban egy asztal állt, székekkel, és egy szekrény, melynek ajtaján óra ketyegett. A szekrény felerősítette a ketyegést, amit a fürdőszobában is lehetett hallani.

Ha kinyitotta az udvarra nyíló ajtót, a fény erősebb volt, mint a hideg vagy a meleg.

Néha reggeltől estig az ajtóban állt, és nyomogatta az ajtófélfára képzelt gombokat; a gombok helye már látszott, az ujja nyomán. Azt képzelte, a belvárosban van, egy liftben. A lift működéséről a nagybátyjától hallott. Kinyitotta az ajtót, kiment az udvarra, aztán visszatért, a hűvös sötétségbe.

Máskor egész nap a kutyával játszott. "Nálatok mindig a háztetőről ugatott a kutya", mondta később egy iskolatársa.

A ház előtt állt, az utcán; nagyapja ment el mellette, barna vasdobozt vitt a kezében. A gát felé sétált, a kutya pedig mellette futott, és orrát a vasdoboz sarkához nyomta, mintha oda akarna ragadni. Szólt neki, de a kutya vissza se nézett. A nagyapja megállt a gyepen, letette a ládát, aztán felemelte csaptatós fedelét. Apró szürke jószág ugrott ki, és szaladt a gát felé; a kutya a nyomában, s amikor már majdnem beérte, a jószág hangosan visítani kezdett, amitől az ő szíve hangosan vert, életében először érezte, ahogy ver a szíve. A kutya elérte a jószágot, felkapta, megrázta és eldobta, aztán odafutott, és ismét a szájába vette. Nagyapja felvette a ládát, és elindult visszafelé, a kutya előtte, s ahogy átért az úton, mintha meg akarná vigasztalni őt, a kisfiút, a szemébe nézett, és hosszan figyelte az arcát.

*

És a lányokra gondolt esténként; nem, mindig csak egyre, tíz évig csak egyre, aztán négy évig egy másikra, s végül egy harmadikra; reszketve bontotta ki a levelet, és ahogy olvasta, egyre jobban reszketett, kicsit csodálkozott magán, ahogy sorra borítgatta a fotelokat, miközben csorgott a könnye.

Újra megtalálta a csönd, a város szélén, egy katonai telek sarkán, négy méter magasságban, az őrtoronyban; éjfél után leakasztotta az apró telefonkagylót, kivette a beszédváltó kapcsoló résébe szúrt gyufaszálat, a füléhez emelte a kagylót, és hallgatta a határ túloldalán működő rádióállomás "élő népzene"-műsorát.

*

Nézte a régi, de jó karban lévő házat, és a rövid hajú asszony többszöri kérdésére végül felel, igen, tetszik, tetszeni fog. Elkészült a fürdőszoba, és esténként, ha hazaért a városból, órákig feküdt a kádban, néha éjfálig; ha elhűlt a víz, kihúzta a dugót, csökkentette a vízszintet, aztán visszadugta, és hamar ismét forrót engedett.

És végül: nyár elején állt az udvari körtefák alatt, hallgatta a méhek ünnepélyes dongását; s egyszer arra figyelt föl, az égben is méhek donganak, nem csak a körtevirágok körül.

*

Dédnagyapám még biciklivel járt át a nagy vásárok idején abba a városba, ahová egyszer vonaton én is eljutottam. A nagyváros egyik hatalmas emeletes házának tetején felolvastam három verset, aztán egy klubban ültünk, ahol néhányan engem szemeltek ki arra, hogy bemutassák, akár egy túlsúlyos embert is föl tud emelni négy ember mutatóujjal, ha nagyon akarják; végül egy nevetős, cigarettát forgató költő belém karolt, és végigvezetett a város hatalmas temetőjén. A temető túloldalán, falusi utcákban mentünk egy darabon, aztán becsöngettünk egy házba, ahol már vártak bennünket. Éjjel, miközben odabenn, a szobában már mindenki aludt, az ágyon, a fal mellé terített matracokon, a szőnyegen és a fotelban, én a konyhában ültem; az ajtó nyitva volt, beláttam a szobába, ahol világított az összes lámpa; a konyhában viszont sötét volt, és én az apró ablakon kinézve egész éjjel a lámpákat figyeltem. A fények ugyanolyanok voltak mint otthon, mifelénk, és a fényekből kirajzolódó ábrák is az otthoni utcákat idézték. Meg kell győznöm magam arról, hogy tényleg otthon vagyok, mert idegen helyen még sohasem tudtam elaludni. Ettem valami pástétomot, kenyérre kenve, aztán bekapcsoltam a rádiót, és a fejem az asztalra hajtottam, a hangszóróhoz közel.