Sáfrány Attila: Dosztojevszkij szelleme

A világi szabadság útja

A külsőben megélt szabadság a föntiekben leírt minta alapján keresi a célját, de ellenkező előjellel. Az emberi kapcsolatokban megélt szabadság a keleti birodalomeszményben az akaratra vetül. Ennek az eredménye a külső területén ugyanaz lesz, mint ami a belső területén a kereszténységen belül volt: ez a törekvés is az akaratot próbálja kiteljesíteni egészen a végtelenig. A törekvés alanya világi-közösségi életküldetése beteljesítésében éli át a szabadságot (mint önmagával való azonosságot). Ez mindkét módszernél egy hierarchikus szerkezetet hoz létre. Az őskeresztény, intézményesedése előtti egyházi hierarchiában a legelső helyre az került, akinek a tettei leginkább tükrözték az isteni akaratot: az tehát, aki leginkább tudott szeretni, vagyis az volt a legelső, aki a legutolsónak számított, hiszen mindenki szolgájává tette magát. A mindenkori legelső ebből a fölfogásból kifolyólag az emberré lett isten: Jézus. Őt az apostolok követik, majd a történelem összes szentje, a sor végén a közönséges hívek csoportosulnak szeretetük mélységének mértéke szerint. A külsőre kivetült hierarchia, ami a keleti birodalomeszmény fő vonása, a fönt leírtnak az egyenes ellentéte: itt az urak az elsők és a szolgák az utolsók. A legelső a birodalom uralkodója, aki a piramis csúcsán állva egyes-egyedül érintheti akaratával a végtelent. (A nyugatiasan gondolkodó Hegel ezt úgy fejezte ki, hogy a keleti despotikus államokban egyetlen ember lehet abszolút szabad: az uralkodó. A keleti szemléletmódban másként fogalmazódik meg ez a kérdés: az uralkodó személyében a legfelsőbb akarat, az isten vagy az ég akarata testesül meg.) A birodalmi retorika az uralkodót szintén a természetfölötti rend vagy az isten-istenek szolgájának mondja, e szolgai szerepe azonban elvi jellegű, hiszen rangjából kifolyólag ő egyszerre a legfelsőbb akarat legfontosabb szolgája és a legfelsőbb akarat földi megtestesülése. Az alattvalók irányában ő csak az úr szerepében mutatkozhat, a természetfölöttivel szembeni szolgai kötelességét pedig a szolgák közül ki merné számon kérni tőle? A despotikus birodalmi ideológia alappillére ez a nézet az uralkodóról, amely a fennálló rendet felülről jövőnek, s ezért megváltozhatatlannak tünteti föl az alattvalók előtt. A keleti birodalomeszménynek a hierarchikus viszony, vagyis a szolgaság a mozgatóelve. Az ember akarati szabadságának szintjét, vagyis hierarchikus pozícióját születésével nyeri el: alanyi jogon jár neki. A társadalmon belüli mobilitás nagyon csekélynek mondható. Egyetlen kivétel a katonai-tisztviselői pálya, az uralkodó szolgálata. A társadalmat mélységes kollektivista attitűd hatja át, az individuumnak itt nincs önmagában vett értéke, az egyén ellen bármikor erőszakos cselekedet hajtható végre a birodalom, a nép, vagy az ezeket a hatalmi szerkezet révén egy személyben megjelenítő uralkodó nevében. Az egyén védelmének csupán egyetlen garanciája létezik: a közösségbe való mind teljesebb betagozódás, aminek jutalmaként remélheti, hogy az uralkodóban összpontosuló és annak döntésein át tevékenykedő közösségi hatalom a védelmébe veszi őt. E remény az atya-gyermek viszony kivetítése az alattvaló-uralkodó viszonyra.

A keleti despotizmus profán szabadságfelfogásának három alapvonása tehát az alanyi jogon járó szabadságszint, a kollektivizmus és az úr-szolga viszony.

A keleti birodalmak kivétel nélkül ezeken az alapelveken nyugszanak. A törzsi társadalmak úgyszintén. (Ez azok kollektivista beállítódásával magyarázható, amely egy kevésbé tagolt hierarchiában is fölépítheti magát a szakrális személlyel vagy a törzsfővel az élen. A törzsiségen belül azonban még e kevésbé tagolt hierarchia megléte sem elengedhetetlen, mert az egyes emberek státusza közt sokkal kisebbek a különbségek, mint a civilizáltabb társadalmakban. Emiatt szokás anakronisztikus fogalommal törzsi "demokráciákról" beszélni.) A történelem során az első nagy nyugati civilizációkkal, a göröggel és a rómaival jelentkezett először az emberek közti viszonyban a külsőleges szabadságérzet. Ez a szabadságérzet az értelemre vetítette ki magát, s ennek következtében a belőle fakadt törekvés a világi területén jellegét tekintve ugyanazt a hozzáállást szülte, mint amit a belső emberi kérdésekre irányultan az indiai vallásokban is alapmércévé tett: a szabadulásvágyat helyezte az előtérbe, vagyis az önmagává-válás kívánságát. A belső kérdések felé forduló keleti vallások az embert belsőleg megkötő erőktől, az ösztönöktől és az anyagiasságtól való elszakadást tűzték ki célul, a kifelé tekintő civilizációknak e nyugati típusai pedig a mind szabadabb világi társadalom kiépítését. (Ami a belsőben az ösztönök föltétlen uralma, az a külsőben a totalitárius hatalmi szerv kényszerítő ereje.) Hellászban és Rómában elsőként fogalmazódik meg az a nyugati alapelv, amit ma már magától értetődőnek veszünk: hogy az egyén önmagában vett értékkel rendelkezik, s ezért saját elidegeníthetetlen jogai vannak a közösséggel, az állammal és a kettőt koncentrált hatalmában egyesítő uralkodóval szemben. Nagy Sándortól kezdődően azonban mind Hellászban, mind Rómában, úgy látszott, hogy ez a nagyszerű emberi törekvés megfeneklik. Határaikat kelet felé eltolva mindkét civilizáció orientális befolyás alá került. Ennek következtében a hellén államok, majd Róma is despotikus berendezkedésűvé alakultak át. A középkor vallási korszakában a keleties jegyek még inkább elmélyültek. A Római Birodalom utódállamai úgyszólván már csak vallásuk nyugatias vonásaiban különböztek Kelettől.

A görög és római alapokra visszanéző individualista szabadságfelfogás azonban a középkorban sem tűnt el teljesen. Az alapokhoz való visszatérés korszakában, a reneszánszban és a humanizmusban újból aktivizálódott, s a történelmi fejlődés során az elsőgenerációs (liberális) és másodgenerációs (szociális) szabadságjogok deklarálásával, elvezetett a mai nyugati demokratikus államfölépítésig. Az előbbiek nyomán már aligha kell érvekkel alátámasztani, hogy ez a nyugati szabadságfelfogás individuális irányultságú, és hogy az emberek közti viszonyban a szolgaság helyett az elvi egyenjogúságra, a polgártársi viszonyra épít. Nagyon fontos szem előtt tartani, hogy az egyenjogúság itt elvi jellegű: a deklaráció szintjén létezik. A szabadság csak akkor valósul meg ténylegesen is, ha ez az elvi egyenjogúság gyakorlattá lesz. Ez két szempontból is folyamatos mozgásban tartja a nyugati társadalmakat: egyénileg és a konkrét helyzetekben mindenkinek tevékeny szerepet kell vállalnia elvi jogai érvényesítésében; közösségileg és a jövőt nézve pedig az adott társadalomnak a szabadságjogok mind teljesebbé tételét kell kitűznie célul. Ezzel egyaránt tartozik a múlt nemzedékének, amelytől az individuális szabadságeszményt kapta örökül, s a jövő nemzedékének, amelynek majd ő adja azt át. Nem utolsó sorban magának is.

A nyugati (demokratikus és republikánus) szabadságfelfogásnak a három alapvonása tehát a jogharc, az individualizmus és az elvi egyenrangúságon alapuló polgártársi viszony.

Az inkvizítor a betéttörténetben elmondja, hogy a katolikus egyház mikor állt végleg a "félelmetes és okos szellem", a sátán szolgálatába. Az időpontot is meghatározza, amelyben arra a történelmi eseményre ismerhetünk, amikor Kis Pipin ajándékának köszönhetően a pápaság - egyházisága megtartása mellett - egy valódi középkori állammá alakult át. A fönti kifejtés tükrében az egyház állammá válásának már egy sokkal mélyebb értelmi mezejét is föltárhatjuk, mint amit ez a nem túl jelentős történelmi epizód üzenhet. Az előbbiekben láthattuk, hogy a hierarchikus felfogásnak két alaptípusa létezik: a szolgaság őskeresztény, és a keleti birodalmak despotikus hierarchiája. Az egyik a kereszténységé, a másik a despotikus államé. Az egyház állammá válása ezek alapján tehát az egyház állami minta szerinti intézményesülését jelenti, amely már a kereszténység első évszázadaiban elkezdődött, de igazából csak a középkorban véglegesült. Intézményesülése során az egyház a szeretetközösség hierarchiáját - az állam közreműködésével az egyházi rend tagjainak világi hatalmat juttatva - fölváltotta az államok despotikus hierarchiájával. A földi állam mintájára, Jézust letaszítva tiszteletbeli trónusáról,19  annak földi helytartóját, a korabeli metropoliszok püspökeit, a pápát vagy a pátriárkákat emelte az egyház az első helyre, utána a többi város püspöke, majd az áldozópapok és a diakónusok következnek az egyházi rend hierarchiája szerint, a sor végén pedig a közönséges hívek csoportosulnak leginkább világi státuszuk szerint. A nagy inkvizítor legendájában kifejtettek szerint ez a cselekedet, mivel a szolgák szolgája helyébe egy világi urat tett, s mivel az alázatot fölváltotta a tekintély, a szeretetet pedig a birtoklás elve, tulajdonképpen a sátánnak való meghódolás volt. Dosztojevszkij művészi-prófétai énjének ez a meglátása a mai napig botránykő és a mennydörgés erejével szól, hiszen az egyházak e tekintetben azóta is nagyon keveset változtattak a felfogásukon. Ebből viszont nem következik, hogy az egyház általában véve rossznak tekinthető, s hogy tagjaitól csak rossz származhat: a szolgálat, a szeretet, az alázat, vagyis a jézusi példa tradíciója kiváló tagjaiban mindvégig megőrződött. A betéttörténetben Aljosa szavaiból kiderül, hogy ezt Dosztojevszkij is így látta, súlyos gondolatait tehát bibliai kontextusban kell értelmezni, egy Izraelhez szóló prófétai fenyegetés formájában: a mondanivaló retorikus eszközökkel történő megszólaltatásaként.

19 Ennek a letaszításnak az egyenes következménye lett, hogy Jézust száműzni kellett az isteni régióba, az "egekbe", vagyis hogy az emberközpontú, alulról jövő krisztológiát teljességgel föl kellett váltani egy istenközpontú, felülről jövő krisztológiával, amely szerint az égbe távozott Jézus a világ fölötti szakrális hatalmat átengedte az egyháznak (a pápával vagy a pátriárkákkal az élen). Ez a tanbeli fordulat maradéktalanul végbe is ment. Az utólagos redakciónak, visszavetítésnek köszönhetően az alulról jövő krisztológiának csupán halvány emléknyomai maradtak fenn, s csak a XX. században fedezték föl újból a teológusok, leszámítva az olyan megéltségből jövő fölismeréseket, mint amilyen például Szent Ferencé volt.