Urbán András
Viar élelmet fogad és ismeretlen hang

két napja nem evett, s a pallóról kissé szédülve lépett a kikötő köveire. mintha alulról fűtöttek volna, mindent, az az őrült izzás ölelt, s Viar a várost is kék-vörösben látta. lassan, kimérten lépkedett keresztül a vásáron, akik arra néztek, elakadt nyelvvel figyelték. nagyon jól érezte a bőrére, hajtincseire tapadó szemeket, s az emberek kitértek útjából.

mind többen és többen áldoztak percekig.

Viar a központ tájékán állhatott meg, s hogy körülnézett, a tömegből sokan lehajtották a fejüket. nemcsak az ismeretlennek kijáró félelemtisztelet volt, sokkal ősibb megérzés. kivárta azt a pontot, amikor már nem lehet tovább mozdulatlan maradni, s az egyik sikátor felé indult. nagyon ügyelt, várt. még mindig látta azt a vörösen izzó szempárt, valahol a pultok alatt figyelt. tudta, hogy melyik pillanatban fog történni; pont mikor elfordult, a cigányasszony rávetette magát. azonnal a hajába csimpaszkodott, s másik kezével Viar arcát próbálta szétkarmolni. egy erősebb rúgássál rázta le magáról. megfordult lassan, de támadója kúszva menekült, és izzadó homlokkal nézték egymást.

a folyosón kissé gyorsabban lépkedett, s a fáklyákat figyelte. meleg volt, a szolgák, ahogy közeledtét hallották, a mellékvájatokba léptek, nem zavarhatták, a termekben hallatszott a tenger, furcsán, elválaszthatatlanul keringett a lángokkal, mintha örökké ez a folytonos mozdulatlanság uralkodna, Viar a szobájába lépett. az épület a legvilágosabb helyisége volt, s kardja, hogy a földre dobta, aprókat csillant. határozottan lépett az élére, s talpával piros kört rajzolt. Középre ült.

a falon a több négyzetméteres aranylap tükörként szolgált, s Viart zavarta, hogy a fiatal szolga a sarokban felejtette azt a rongyköteget, amivel órákig simogatta a lapot, de már nem kelt fel kidobni, csak előrenézett, a tárgyakkal együtt. újra szédülést érzett, de ez már a megszokott tükörforgás volt, s kezdett olvadni a határ: gyöngén foszforeszkált a patak, amibe lépett, hol lent, hogy újra a felszínen lebegett, s a víz lassan kiszorította a húst, mintha csak valami fátyolszerű anyag tartaná alakját, s hogy az őzek inni jöttek, hangos vijjogást hallatva szeretkezett velük.

a szélre eszmélt fel, s a felhőkre, amint mind fojtóbban telepedtek a városra. enni kívánt, de továbbra is kifelé nézett, az égre. a lakosok otthonaikban közelebb húzódtak egymáshoz, a feszültségben még inkább egyedül voltak, s az állatok nyüszítettek. Viar tudta, ha megfordul, végképp elkezdődik a játék, hogy áll ott valaki. még latolgatott, majd hirtelen hátranézett. nem látott senkit, de valami gyanútlanná tette. az ablakhoz lépett. a cigányasszony az udvar közepén állt, kezében lapos tálat tartott.

Viar, hogy közeledett felé, mintha újra a tükörbe nézett volna, mintha ez az egész mindkét helyen történne, a szél egyre erősebb lett, s a kerítés felett vízpermet szóródott a kövekre. karnyújtásnyira állt meg az asszonytól. így sokkalta fiatalabbnak tűnt, talán mégiscsak lány volt. nem mozdult, a szeme is szürkén pihent, majd óvatosan a fiú felé emelte a tálat. többféle gyümölcs volt fényesre törölve, s Viar nagyon lassan enni kezdett. még mindig nem esett. mire befejezte, a lány kissé távolabb került, s letérdelt. hogy ismét felé indult, meghajolt, a fekete haj az arcába ragadt, s Viar hirtelen felugorva kitépte a torkát. két kezét felfelé tartva kezdett járkálni a tetem körül, hol szélesebb, hol szűkebb körökben, mikor már eleredt, csak akkor vette észre, hogy egyik kezével görcsösen markol valamit. vigyázva feszítette szét a lány ujjait, s egy apró halat látott a tenyerébe préselődve, azon fajtából, amelyek színes tüskéi két-három órán belül ölnek.

Viar, hogy hangokat hallott, felnézett.