Danyi Zoltán
Ezüst és arany árnyalatok

Szorongva mondom el, hogy Wiktor Lubomill, a cseh származású amerikai fotós, aki Prágában született 1951-ben, egy nagyon egyszerű szovjet fényképezőgéppel, egy Szmena 8-assal kezdte pályafutását. A tizedik születésnapjára kapta, és attól kezdve tényleg nem érdekelte más, csak a fényképezés: kezében a Szmenával kivillamosozott Prága külvárosába, és lefotózta a kutyákat sétáltató bácsikákat, a szatyorral ballagó néniket, a Škodával robogó bajszos férfiakat, a csókolózó fiatal párokat, a házak sarkát, az autók kerekét, a fákra vizelő kóbor kutyákat. Gimnazista korában a vendégmunkás nagybátyja egy használt Nikont küldött neki az NSZK-ból. Egy év múlva már ezzel a géppel készített kiváló felvételeket a Prága utcáira bevonuló tankokról és állig felfegyverzett katonákról. A táskájában ezek a fotók is ott voltak, amikor a szüleivel együtt Znojmo közelében átlépte az országhatárt Ausztria felé. Wiktor Lubomill tizenhét évesen elhagyta szülőhazáját, és soha többé nem tért vissza.

A bécsi napilapok közül több is leközölte akkor a cseh fiatalember fotóit a boldogtalan prágai utcákról. Egy amerikai ügynökség azonnal munkát kínált neki. Az események ezután fölgyorsultak, és gördülékenyen ment minden, az amerikai álom forgatókönyve szerint. Persze, kiábrándítóan közhelyes sikertörténet volt ez. Wiktor Lubomill hamarosan élvonalbeli fotóriporterré vált, a legnagyobb amerikai lapoktól és hírügynökségektől kapott megbízásokat, és bejárta az egész földgolyót, Észak- és Dél-Amerikát, Afrikát, Ázsiát, Közel- és Távol-Keletet. Fotózott vakmerő szélhámosokat, fényűzően szórakozó milliomosokat, vigyorogva szivarozó kábítószergurukat, sebesült katonákat, fejbelőtt és megcsonkított civileket, pederaszta sejkeket, gyógyíthatatlan betegeket, öklendeztetően büdös éhezőket, napokon át mozdulatlanul ülő szerzeteseket. Sikeres és gazdag ember lett.

Mindebből szükségszerűen következett, hogy Wiktor Lubomill, a legkeresettebb amerikai fotóriporter harminchét éves korára teljesen kiégett, helyrehozhatatlanul kiábrándult mindenből és mindenkiből. Egy napsütéses, szép tavaszi napon két láda whiskyvel meg néhány csomag kétszersülttel visszavonult manhattani lakosztályába, a telefon és a csengő zsinórját kitépte, a lakosztály összes ablakát elsötétítette. Nem tudom, el szabad-e mesélnem, hogy mielőtt a nappaliban a vastag szőnyegen hanyatt fekve, csontig lerészegedve átkokat szórt volna arra, aki a fotográfiát kitalálta, azelőtt a fürdőszobában ücsörgött ijesztően hosszú ideig, órákon keresztül a tükör előtt, és farkasszemet nézett önmagával. Félelmetesen meredt a saját arcképébe, olyan szemekkel, hogy ha bárki meglátta volna, egész lényében beleborzongott volna. Gyilkos vagyok: ez járt a fejében. Aztán halálosan berúgott, eszméletlenül dőlt el a szőnyegen, és alig kivehetően, böfögésekkel megszakítva, ocsmány módon káromkodott. Amikor két nap múlva kínzó szomjúsággal a torkában észhez tért és a konyhai csapra tapadva vedelni kezdte a vizet, Prága jutott az eszébe. Mennyire másképp gondolta el a dolgokat, amikor a Szmenával a kladnói erdőket járta. Soha nem lett volna szabad lefotóznia egyetlen arcot sem, még véletlenül se. Ostoba voltam, gondolta, sokkal jobban észnél kellett volna lennem. De ha már így van, ha már idáig fajultak a dolgok, akkor legalább a maradék erejét arra fogja szánni ezután, hogy elkészítse eddigi művének az ellentétét. Mert ha már mindenáron fénykép, akkor csak hátulról, kizárólag hátulnézetből lehet fényképet készíteni: csakis távolodó állapotban szabad fényképezni emberi alakokat. Majd előkotorta az egyik szekrény mélyéről a kis Szmena 8-ast, és vadászatra indult New York utcáin, ugyanúgy, mint hajdan Prágában.

Aki csak az útjába akadt azon a napon, mindenkiről portrét készített. Taxisokat, rendőröket, hajléktalanokat, utcaseprőket, mindenféle járókelőket, tetovált nyakú lányokat, aktatáskás üzletembereket, fénylő hajú yuppie-kat, bőgő kisgyerekeket, botladozó öregasszonyokat fényképezett le, de mindegyiküket szigorúan csakis, kizárólag hátulról, távolodóban. Hajnalban tért vissza lakásába, előhívta és kinagyította a képeket, majd összeállította élete fő és egyben utolsó művét, a negyven képből álló portrésorozatot. És azt már tényleg nem szabad elmesélni, hogy ezután mi történt; hogy hogyan fejeződött be ez a komorra sikeredett, sötét epizód.