Bela Duranci
Homok és üveg

Petrik Pál minden feltűnés nélkül, szinte észrevétlenül vált a hagyományos festészeti anyagokat "valóságos" anyagokkal felcserélő képzőművészeti folyamat irányítójává! Amikor az ötvenes években az enformel hulláma a klasszikusan értelmezett kép szétrombolásával fejezte ki a modern civilizáció bölcsességével szembeni fenntartásait, Petriknek, az emberi elidegenedés ellen tiltakozó "papíremberek" mellett, szembesülnie kellett a hatalmon lévők konzervatív ízlésének fenyegető "energiáival" is. Nem hátrált meg, kreatív nyugtalanságát a szülőföld archetípusa - a homok, mint többrétű és sokatmondó metafora - felé irányította. Ő valóban leépítette a klasszikus képet, de úgy, mint egy kerettel beszegett látványt. Szándéka szerint egy anyag-időt akart teremteni, mint az asszociációk beláthatatlan tér- és időbeliségét, az emberi idő múlt és jelen között vergődő gondolatainak forrását. A "homokképek" az enformel legjelentősebb képviselői közé emelték! Művészeti elkötelezettsége révén azonban továbbra is a kíváncsiság és a sejtelem vezérelte. Az ember törékenységét és önnön természetének érzékenységét - ismét egy metaforikus erejű anyaggal - az üveggel kísérelte meg kifejezni, az emberi elkötelezettség újabb és újabb kreatív nyomait formálva meg fáradhatatlanul. Tudatában volt azoknak a lelki megrázkódtatásoknak, amelyet polgártársai átéltek, ismerte azokat a tartós sebeket is, amelyekre nem létezik orvosság, s mindezek nyomán hozta létre a Széttört illúziók sorozatának sajátságos kísérletezést tükröző darabjait, miközben, a töredékeket talán öntudatlanul is rakosgatva, egy vészjósló látomást bontakoztatott ki.

Petrik Pál művészeti hagyatéka igen impozáns, de "szétszóródott", mint a homok a szabadkai utcákon a tavaszi szelek idején. Éppen ezért végső ítéletet mondani egy öntörvényű művész merőben egyedülálló opusáról majd csak akkor lehet, ha egyszer megrendezik az igazi retrospektív kiállítást. Reméljük, hogy ez majd inkább az "anyag-idő" lépteke szerint történik, s nem a napjainkat eluraló zord mindennapok "töredékességének katedrálisában" kerül rá sor.

Azt azonban már most bizton állíthatjuk, hogy kreatív példamutatása egyedülálló, hogy "homokképei" valóban hiteles poétikát sugároznak, amely csípős, mint a homok és jelen van, akárcsak ő maga is, a történelem itteni forgatagában élő generációk tudatában. Az ő homokja a festő alkotói felszabadultságának jele is, azé a festőé, aki hagyományos kép szétrombolásával két felejthetetlen tettet hajtott végre: a világosan felismerhető enformel festők csoportjába sorolódott, illetve környezetében elsőként - a maga saját "igazsága" után kutatva - kijelölte a határvonalát, és elválasztotta egymástól a konvencionális képet az alkotói megnyilatkozástól. Közben, talán véletlenszerűen, művei különleges, furcsa, látomásos erővel teltek meg, alig észrevehető rebbenésekkel hatnak, de a már elérttel szembeni méltóságteljes elégedetlenség erejével is.