Varga István
Használati utasítás az olvasáshoz

Salman Rushdie: Sátáni versek. Konzorcium, Budapest, 2004

Thomas Widmer kortárs svájci író arra vállalkozott ez év tavaszán, hogy elolvassa James Joyce Ulysses című regényét, amelyről természetesen sokat hallott, de még nem olvasta, és hogy a regényről nyert benyomásairól beszámol a zürichi Die Weltwoche olvasóinak. Ez a beszámoló az átlagolvasóhoz fordul, mintegy tanácsot adva, hogyan is "konzumálja" az óriásregényt. Szerinte a mű, terjedelme ellenére, rendkívül "sűrű", ezért legjobb, ha az olvasó kis adagokban "fogyasztja". Másodszor: a kíváncsi recipiensnek alapos nyelvi, irodalmi, vallási, egyháztörténeti stb. ismeretekkel kell rendelkeznie, mert ezek nélkül nem boldogul. Harmadszor: ha ezeknek az ismereteknek az olvasó nincs birtokában, azért nem kell bosszankodnia, ehelyett vidám tudatlansággal vágjon neki az olvasásnak, és élvezze a mű szellemességét, humorát és stílusát.

Hasonló benyomásai voltak e sorok írójának is, amikor elolvasta Salman Rushdie Sátáni versek című regényét. Ezen a helyen nem foglalkoznék a könyv megjelenését követő eseményekkel, hiszen arról még az irodalmi szövegek olvasásától irtózó emberek is tudnak. A Sátáni versek ugyanis egyfajta botránykönyvként került a köztudatba, íróját halálra ítélték. Arról szeretnék inkább szólni, milyen irodalmi szöveg ez a regény, vajon az általa elindított eseménysor fontosabb-e, mint maga a regény. Nem érdekelt többek között az sem, miért ítélték halálra szerzőjét.

A Sátáni versek Salman Rushdie eddig talán legterjedelmesebb alkotása. Mozaikszerűen áll össze benne több történet, ezek lejátszódásának helye és időpontja igencsak különbözik egymástól. Emlékeztetnek a szerző egyik korábban megjelent elbeszéléskötetének címére (Kelet, nyugat), tudniillik hol a múlt századvégi Londonban találjuk magunkat, hol Mekkába kerülünk, majd a mai Indiába repülünk, de követhetjük a Mekkába zarándoklókat is. Már itt tapasztalhatjuk a szerző hihetetlen empátiáját és képzelőerejét: minden korban és minden helyen "feltalálja magát", mindenről úgy beszél az ismeretlen elbeszélő, mintha ott lett volna a helyszínen, és beláthatott volna mindegyik hősének agyába, szívébe. Az egyes szám első személyben történő narráció csak néhány alkalommal szakítja meg az ismeretlen narrátor végtelen mesélőkedvét.

Mi az, ami megnehezíti a regény befogadását, azaz megértését és értelmezését? Újra idézhetjük Thomas Widmer észrevételét: az alapos előismeretek hiánya, úgymond, lehetetlenné teszi a mű tartalmának értelmezését. A Sátáni versek esetében az iszlám vallás részletes ismeretére van szükség ahhoz, hogy teljességében megérthessük. Ez túlzott igény a mai nyugati átlagolvasóval szemben. Hiába csatoltak a könyvhöz jegyzeteket (az eredeti angolhoz jóval többet, mint a magyar fordításhoz), azok korántsem elegendőek, a jegyzetek tanulmányozása pedig állandó megszakítást jelent az olvasás folyamatában, és ez nagyban csökkenti az olvasás örömét. Megnehezíti a mű befogadását nyelvezete is, mely élvezetes, de sokszor követhetetlen a számtalan szójáték, a rejtélyes nyelvi utalások, a kövér betűk beiktatása által történő nyelvi bukfencek miatt. Számos esetben lehetetlen ezeket magyarra átültetni, úgyhogy a célzások a magyar szövegben vagy érthetetlenek, vagy esetleg félreértésre adnak okot. Zavarólag hat a túlzsúfoltság, a mindent elmondani akarás, amely természetesen megvalósíthatatlan, és a szerző más regényeiben is tapasztalható, de nem ilyen nagymértékben, mint a Sátáni versekben. Nem ártott volna némi szelektálás e téren, ami talán világosabbá tette volna a regénybeli négy fonál egybefonódását, amely így, kihangsúlyozom: első olvasásra, kivehetetlen. Megnehezíti a recepciót a túlzott metaforikusság is, amely állandóan jelen van, úgyhogy a könyv egy óriási, hihetetlen pontossággal és finomsággal kidolgozott pókhálónak, összefüggésrendszernek tűnik, de ebben a labirintusban az eligazodás rendkívül fárasztó szellemi beruházás az olvasó számára, kétséges, hogy az átlagolvasó hajlandó-e erre.

Mi az, ami már az első olvasás alkalmával megragad bennünket a tartalmi változatosságon túl? Elsősorban talán a már említett nyelvi bravúr, amelyet a szerző megvalósított. Szinte mindegyik mondata, kifejezése és szófordulata színes, találó és szellemes. A Sátáni versekben is bebizonyosodott, hogy Salman Rushdie azért nagy író, mert olyan magabiztosan bánik a nyelvvel, ahogyan arra ma kevesen képesek. Ezt a káprázatos nyelvezetet játékos iróniával alkalmazza, úgyhogy az átlagolvasó szinte állandóan mosolyog olvasás közben, sőt számos alkalommal önfeledten kacaghat is. A szerző kíméletlen a dogmákkal, a társadalmi előítéletekkel, a korabeli angol társadalom írott törvényeivel és íratlan szabályaival szemben. Mindegyik megkapja a maga fricskáját. A dolgok ilyen értelmezése és megírása egy olyan regénybeli világot szül, amelyben minden mindenkor lehetséges. Így aztán a könyv, az írói eszköztárat beleértve, igazi posztmodern regény: a szerző nem képes, és nem is akarja "visszatükrözni" a valós valóságot, helyette egy végsőkig relativizált regényvilágot teremt. Ebben nagyban segíti a tudatos és az öntudatlan intertextualitás.

Az átlagolvasó számára a Sátáni versek olvasható regény, bár csak részben - méghozzá kisebbik részben - fedi fel az utalások mögötti összefüggéseket, így is szórakoztató olvasmány. Ugyanakkor a hálós rendszer kibogozása, az intertextualitás megfejtése, a nyelvi rejtjelek megoldása megmarad a szövegfejtőknek. Számukra, akárcsak a bevezető sorokban említett Ulysses, valóságos "csemege", mert alkalmat ad a legrejtettebb, a szöveg legmélyebb szintjén fellelhető összefüggések felfedezésére. Györke Ágnes az Élet és irodalomban úgy találja, hogy egyes motívumok Bulgakov A mester és Margaritájára emlékeztetnek. A Sátáni versek nemcsak izgalmas olvasmány, hanem rendkívüli, feltárásra váró irodalmi szöveg. Ez azonban már nem az átlagolvasó feladata, éppen ezért a regény sohasem lesz, ha jósolni szabad, "népregény", de már tizenöt évvel megjelenése után kultikus könyvvé válik. Akárcsak az Ulysses.