Balogh István
Messze vagy-e?

S fölhanzik Dávid szólama
Emlékeim katedrálisának boltívei alatt:

Mert nincsen emlékezés rólad a halálban,
A seolban kicsoda dicsőít téged?

Valamely zentai kántor hangja rémlik fel mostan,
Nyögő orgona fülemet vájja, s fölriadok,
Éjjelnek zordon éjjelén, kerubok röpdösnek
Ablakom előtt, négy szárnyuk szabdalja
Ködös szeletekre gomolygó valóságomat:
Jóka, Pitti, hangzik Juhász Erzsi keresztelő szava,
Időtlen időkön kúszik át e két kedves szó,
Rajtunk ragadó örökség.

S a felriadó éjben hallom kántálásod, Jóka,
A púpos kicsi Krisztust utánzod, megállsz
Szellős szobánk közepén, ahogy e gnóm
Szokott megállani a banképület sarkán,
Újvidék központjában, és szinte sírva bőgi,
Novosti, novosti, nohovostiii!
És ott gurgulázik jövőnk a torkában,
A mi jövőnk, amelyet szépnek hiszünk,
Amelyről elhisszük, hogy lesz, érdemes
Küszködni is érte, naponta alig enni,
Teleket átaludni jeges szobában,
Šupljikác vajda szemetes utcájában,
Amely a Búza térbe torkollik.
Ó, ezen a téren csírázott minden versünk!

Megszenvedjük mi előre a sorsunk!

Csak nem tudjuk, hogy szenvedünk.

Örömre hasonlít minden, az is, ami fáj.
Az is, ami bűzlik. Pedig foszlik a dög.
Körülöttünk tavaszok fuvoláznak,
Félrekoptatott, félretaposott cipőnk,
Fényesfenekű nadrágunk végigcsoszog
A Ben Akiba Színház felé. Ki gondolja
Akkor, fura tavaszunkon, mimikri e színház,
S igazi kaméleon a léte, de megérjük,
Megéljük színeválzozását.

A színház épülete mellett áll
Az elátkozott trafik, ott rakod tarisznyádba
Minden reggel szalonna helyett
Az öt doboz niši Moravát, dohányt nyel torkod,
S hol marad el, ó hol marad el az
Áldott tésztából kisült mindennapi kenyér?
Csak maradjon alapimánkban, mondod,
Ott a helye, azért tanította velünk
A Mester, hogy tudjuk a helyét minden fontos
Dolgunknak, de mindennek ám, ami fontos.

És az Úr megtréfál minket!
Szemben velünk Borbély Bandi,
(Volt ő magyartanár Hetényben a román határon,
Meg Törökkanizsán, tán még mindig az,
Ha szerencséje van.)
Hóna alatt kopottas farmernadrágja,
Eladnám, mondja, vegyük meg, szólalsz,
Mert tudod, Bandi napok óta alig eszik.
Én meg aznap kaptam honoráriumot,
A Rádió akkor jól és pontosan fizet.
Élhetnénk néhány napig a pénzből,
De közösen megvesszük Bandi nadrágját.
Jó rám, a kocsmai klozetben fölpróbálom,
Dehát mindnyájan iszonyú soványak vagyunk,
Alultápláltak, mondanák a hozzáértők,
Pedig csak studentek vagyunk,
Az újvidéki Magyar Tanszék hallgatói.
S örömünkben, jó az üzlet,
Beülünk a Búza tér büdös kocsmájába,
Elisszuk hárman a nadrág árát,
Meg a maradék honoráriumot:
Ez ifjúságunk legszebb pillanata.

Šupljikác utcai lakásunk ablakának
Utcai fölső tábláiban nincs üveg,
Belül meg az alsó táblákból hiányzik,
Kit érdekelnek ilyen apróságok!
Magyar Szót ragasztunk a hiányzó
Üvegek helyére, s érezzük, megvéd
Bennünket a Magyar Szó, pedig tél foga
Csattog a tájon, paplan és dunyha
Véd minket bénán, meg anyáink aggódó,
Tájhangokkal spékelt ráolvasása.

Pedig ablakunk alatt villan a dárda hegye,
Oldalunkat sebzi, a spongya ecetes
Nyelvünk előtt, s hernyós a borunk,
Ám Erzsi kedves szava széttör minden
Rettenetet, Jóka, Pitti, csacsogja
Orrára csúszott fekete szemüvegkerete,
Tupírozott haja örök szénaboglyánk.

Ülsz odafönt, Jókám, augusztusi felhő fodrán,
Ahogy meghagytad, ám január van mostan,
Tavaszra hasonlító hamis időszak.
Látod Istent is, és belátod a lelkemet is.
Erzsi hangja is közelebb tehozzád.
Én itt lent, elátkozott tájon, kannibál mezőkön
Nem hallhatom immár, Pitti.
Csak a pintyek hangja imitálja a régi
Megszólítást, meg két vörösbegy is idejár
A teraszunkra, magvakat szór ki feleségem,
Legalább nektek legyen könnyebb a világ, kicsikék,
Sóhajtjuk az ablaküvegen át, prédikálunk
Szent Ferenc módján madaraknak.

Nagyon nehéz most is, mint nehéz volt,
Amikor átvonult a Képesifi szerkesztősége
Valami hivatali terembe, s a Dolgozókkal együtt
Kitört némely fiatal nyakakat.

Kik kényszerítik ezt mireánk? Miért e keresztre feszítés?
Kell ez nekem?
Kell ez minékünk mindnyájunknak?
Kérdezed a sivár szerkesztőségi szobában,
Megszólal diadalmasan a déli harangszó,
Díszes katedrális büszke tornyában,
Amely előtt hatalmas szobor fenyeget minket,
És átrágják már a lelkedet
Akkorra mindenféle fenék, ahogy mindenki lelkét
Podvássá teszik a szelek és a vizek,
Az elfolyó, mérgezett szőke vizek.
Szerencsés vagy, Pitti, suttogod, nem élsz itt mivelünk!

Ha nem szólnak már a harangok,
Ha elrekednek a világ madarai,
Ha gúzsban remegnek a szelek,
Ki tudja majd, hogy éltél,
Hogy éltem, hogy éltünk?

Vajon megfogalmazzák-e
Utódok a kérdést?

Tiszán veszett hab úszik,
Égen fehér felhő.
Lábad lelógatod:
Szarufára szegezett
Bőregér.
Fehér Bárányra hasonlít.

Anyád csomagolta a kolbászt.
Két napig őrizzük, arany tartalékunk.
De befaljuk, harmadnapon ez történik!
Harmadnapon s legszentebb időben!

Ülj az asztalomhoz, Jóka,
Üljön itt kedvesed, és minden maradékod,
És az én kedvesem is üljön ide,
Meg az én maradékaim is,
Mi most várjuk unokánkat,
Én meg röpdösöm, a világmindenségben,
Röpülök, Jóka, örömömben, mert megértem,
Megéltem ezt a pillanatot!
És letöröm kiherélt kenyeremből a pillét,
Mert cukorbajom miatt rendes kenyér nem jár énnékem:
Félreteszem az imitációt,
Neked teszem félre, ez ma a világom.
Szürke Úrvacsora készül, Jókám,
A legszentebb helyen,
Kálvin gyalulatlan asztalánál,
Kereszt és csillag, üvölt a filmterved visszafelé!
A mi sivár konyhánk szürkén kedves asztalánál, amely mellé
Annyiszor leülsz, ha tengerről jössz meg
Szecessziós Szabadkára, amelyet
Megszokunk, te is, én is,
Mindig másról beszélünk, mindig
Máshol vagyunk, Újvidéken, Zentán,
Feketicsen, amelynek neve most Bácsfeketehegy,
De nem vigasztalódsz,
Nem vigasztalódhatsz.

Anyád csomagját harmadnapra kibontjuk.
Harmadnapra ez esik minálunk,
Šupljikác vajda sivár utcájában.

(Lefordul a hős a nyeregből
A félkatonai parádén,
Halljuk huppanását.)

Befalunk mindent,
Húst és belet,
Füstöt és kormot.
Ördögöt elűző fokhagymát.

Megmarad számomra a rádió hangja,
1986. szeptember 11-én délután fél ötkor,
Palicsi kertemben öntözöm éppen
A földieperpalánkat, Kamancon meghalt,
Ma meghalt a költő, Podolszki József,
Azt mondja a női hang, most is hallom,
Bársonyos hang, borzasztó tartalom,
Ó, azt mindig hallom, ha rád gondolok,
És újabban naponta gondolok rád:
Te negyven mögött éppen. Én negyven előtt.
Éppen.
Akkor.

(És mementó Csernik Attila hangja.
Amikor náluk járok, s fölemlegetünk,
Erzsivel összeborulunk és zokogunk érted,
Sírjatok, mondja Attila, Jóka megérdemli
Könnyeteket!)

Ki mit érdemel?
Megkérdi ezt az Úr az út végén?

Íme, túl vagyok a hatvanon,
Éppen.
Egyedül állok, s mintha
Áruló lennék. Nyugdíjas vagyok,
Mintha idegen lennék.

Messze vagy-e, Jóka?

Kezem kinyújtom,
Ujjam hegye valamit érint.

Kavargó januári ködök,
És a csönd, a csönd.
Visszhang sem válaszol immár.

2007. január 14–25.