Samu János Vilmos (DNS)
Dzsadzsaemanh

Ahogy egyik évszak a másikon áttűnik, gyémántosan csobbanó, örvényes evezőcsapás lendül csakolyan, nyomába feketevirág tótükör, mesemúltjának mindig-újra felszínén, amelyen a húsz, fejdíszes szűz jázminfehér ujjai közt nedvesedő, arannyal kivert szantálfa nyél lélegzetütemű, előre-vissza ismétlődő fallikus lengése vet fodros-rezge habárnyékot, gyöngyös nyugtalanságot; mint széles szárnyú madarak cifra tollai, ha a nedves lég fölborzolja őket: az álomkéj ragadós-ázott, sűrű-finom pihéinek forró-kusza csapzottságát, úgy gyűrődött változó egyformaságba Sznofru király ideje, és fordult tanácstalan lemondásba Dzsadzsaemanh varázsló mindahány jámbor ötlete, hogy eme időt tartalmassá nemesítse, és méltó kalandokkal ékesítse, a földön járó istennek kényes kedvében járjon, hivatala és vajákos képességei szerint, fohászképp kevéssé eme közeli-megszólaló úrhoz, hanem inkább a Láthatatlanhoz, akit csak ő ismert, de az most mintha megtagadta volna segítségét maga is a palota lugasai közt meg-megbillenő tavacskába révedezve, erőtlen liánkarok örömteli megfeszülésének mozgékony izgalmába, ahonnét a méregkék csillagok ingatag lángpontjai is előreszkettek, mert ámulatában most így kívánta a Távoli.

Földöntúli, korán érkező éjszaka, sóhajtott a király, pedig épp hogy elkezdődött ez a kis evezősdi, amit nekem rendeztél, legfőbbike a kopaszoknak, szolgálóm és fölemelőm, Dzadzsaemanh, ezer kenyér, száz korsó sör, egy ökör és döntsd el magad, mennyi tömjén legyen fáradozásod jutalma... Húsz gyermektelen leányzóra az én koromban figyelni még isteni erőfeszítéssel, az aggkor ritka pillanataiban éledő, minden testi gyengeséget feledtető valótlan-reményteli mohósággal sem lehet, amelyből kevéssé az erkölcs vagy a mértékletesség, fogyadozó erőimnek bölcs számbavétele majd megfelelő elrendezése, esetleg kétségbevonhatatlan méltóságom uralkodói bőségének, a rettegett tekintély önakaraton is felülkerekedő erejének fejeket lehajtó fölmutatása következnék, de inkább a nem egészen eseménytelenül tovatűnt férfinapok egyik-másik, nagyon is emlékezetes tettének a szaglóhám, az ujjbegy, a lábhajlító, az ízlelőbimbók, a nedvesedő pupilla mélyére rejtett visszaidézése, csupa olyan édes szorongásé, fölfokozott, bármit megérő életteli nyugtalanságé, amit e vén mellkas, ez az aszott halánték, magától is remegő kéz és térdcsont már aligha bírna el,  még ha a fonnyatag szütyőben sikerrel megélednének is hasznavehetetlen, szürke, szőrtelen heréim, amelyek immár súlytalanul lebegnek langyos fürdőtejem illóolajos hártyabuborékjain, miután fenséges aranyeremet a legnagyobb kíméletességgel, kétszer két szerecsen szolga gondos segédletével, egészen lassan és óvatosan belemerítettem, és uralkodói álmaimba feledkeztem, országom múltjába és nélkülem való jövőjébe, a Láthatatlan szemlélésébe, akit én is félek, és megértem döntését, hogy gyermeki, kéjvillámos drágakőszemekből égitestek lobbanjanak, lótuszvirág hónaljredőkből naphalál szivárogjék, akárha egy fanfekete tavasz nyelné el a meredező erő szilárdságát, engem, elmúlt öntudatomat is, Varázslóm...

Ha körülnéz, azt látja Dzsadzsaemanh, a tornyokra csúszott, omló naptalanság, rejtőzködő, vulvacseppes sötétségsúly, amely megárnyékolja az alsó birodalom gazdag pompáját és ragyogó szépségeit, homályba csavarja az emlékezet vércsillagos-foszladozó könnyű palástját, és őáltala bizonytalan derengéssé lesznek az imént még megnyugvásul szolgáló körülményes-öntudatlan hitek, a test érinthetősége és mindennek, ami világos, letagadhatatlan körvonalai, azt látja szóval a varázsló, miután núbiai és puntországbeli szolgálóinak alázatos közreműködésével, gémberedett, köszvényes tagjait nehéz sóhajok közepette mozdítva, nyálát az országokból származó illatos, pávafarok mintájú kendőjébe törölve alvókamrájába indult a király, úgyhogy visszaszólítani már reménytelenül késő lett volna, hogy megbillent a keskeny ladik, és valósággá bontakozott a legédesebb csoda, kitárulkozó meseajándék, amivel csak szolgálatkész tudása, meg fölismeretlen reményei ura előtt tisztelegve előállhattak.

Malachitből készült, villanó halat formázó fejdísz hullott vak hullámok bezzenő-locsogó, puha-végtelen ölébe, aranyérc vállat érintett finoman és soha-megint, selyemlúdbőrt ébresztve liánkarok bőrén, mint amikor édes buborékocskák keletkeznek a pálcáról lecsurgatott méz gyönyörragadós nyúló felszínén, amitől összecsordul a nyál, és az íny megtellik előboldogsággal, elzsibbad a halánték és forróság hevíti föl a hímtagnak feszülő verejtékgyöngyös combtőt, vajpuhává gyöngíti az ellazuló izmok legbelső rostjait, amelyek elengedik a csontokat és remegés zörgeti meg a visszafogottságot, varázsló szilárdnak végtére is sosem hitt létét, amely most akár egy túlkonduló kristályharang, gyémántos csillámokká szétrepülő égitest-születés, a varázslat tapinthatatlan kétségbeesés-kelyhe; nem lehet, hogy ebből származz, Eurüdikém-Nannám, Valkűröm-Tündérem, távoli Egyetlenem, aki a halálba hívsz, és emlékeztetsz gyöngeségemre, térdem ropogására, amíg hattyúnyakad hajlékonysága előtt roskadok a Birodalom homokjába, a kulcscsontodra csurgatott olaj mámorát lélegzem be, és fölkészülök a legrosszabbra, hiszen ki akarna túlélni Téged, gyönyörű Istennőm-Diánám, Ariadném-Íziszem, most hogy bokád íve felől föltekintve nekem látom nedvesedni mohó szeméremajkad, arcomon érzem a nekihevültség és asszonyi sóvárgás baszásgyalázatot sirató angyaltiszta cseppjeit, a magam könnyeit már megint, de mondom: nem lehet, hogy csak ennyi légy, ugye nem én teremtettelek, adtalak mindjárt oda a Hatalmasnak, kit gyötrelmesen szolgálok...

A falikárpiton a légyott, mint Dzsadzsaemanhom találkozása magamagával, sóhajtott a király, amíg párductekintetű, izmos rabszolgája ráncos, keskeny hátát csutakolta langyos fürdőzése közepette, énbennem már nem rázza föl az élet szendergését, csöndösen elmúló, érzékeny testemben az izgalmakkal teli epekedést, tulajdon elméjét pedig megbetegíti, ahelyett, hogy segítene keserűségén... Akárha nem tudnám, honnét e nyugtalanság, a körforgás megtörése, és tekintélyem elleni vétség, amelyből az önös, legszemélyesebb, ám nagyon is kétségbe vonható haszon származik, a hatalmasnak-Láthatatlannak nevemmel történő összemosása hazug kísérletében, a lazúrkőnél értékesebb Kedves csónakbeli egyensúlyvesztésében, ahol is kevésbé a diadém elvesztése, vagy a karok hullámzó aggodalma számít, de sokkal inkább a testmeleg, hamvas-lágy kebel leheletkönnyű ruhácskából való előbukása, a gombosan megkeményedett bimbócska halvány udvarának sötétségen is átsejlő csábító érzékisége, szolgám fajtájának és korának hasonlókban való könnyű befolyásolhatósága, mondjon bár kedvemben járó tehetsége akármit. Nem tudok a szűzről semmit, és amikor sziromhaja fodrokba szakad, hogy abból végtelen-fülledt éjszaka támadjon minálunk, a Napkirály meghunyászkodó alattvalóinak gondosan kihúzott szemű, gyakran vétkező, ám mégis ájtatos népénél, minden bölcsességemmel az érzékeknek áldozok, szeretem gyermek Varázslómat, meggondolatlan hívem ábrándos elveszettségét, hajnalainak vigasztalhatatlan szorongását, az elképzelt, és falikárpitomra festett leányzó ártatlan bosszankodását ékszere merülése miatt, arcának hiányát, lélektelenségét, engem, a királyt, aki jóságos és sokat érdemlő, szilárd és igazságos voltam egykoron, ám ez most sincs másképp...

Így merengett az aszott testű, pőre aggastyán, összekuporodva és állát térdének támasztva dézsájában, nagyokat nyögve olykor, nem tudni, kínoktól-e, avagy testének gyönyörűségében, és gondolatait ki is mondta, újra csak a furcsanevű főpappal, vajákos, jámbor alattvalójával társalogva, akit a núbiaiak, de az egész háznép közül sem látott soha senki, meg nevének hallatára elnézően összenéztek, mindenesetre lelassult ténykedésük természetes folyása, mint amikor az összerétegezett Idő valamely lapja átkéklik hirtelen az elvékonyodó másikon, de aztán nyomban a megszokott módon folytatódik minden tovább, nehogy megkomoruljon Sznofru kedélye, szomorúságcsepp gömbölyödjék szürkülő látásába, méltóságteljesen barázdált, elefántcsont színű arcára, amely az egymásba érő körforgásoknak őrzi a szent Birodalmat, a sosem-ugyanaz Folyó tündöklő ajándékát, mivel ezen a száz világokban létező arcon, csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.