Samu János Vilmos (DNS): Dzsadzsaemanh 4.

...igazságos voltam egykoron, ám ez most sincs másképp...

Így merengett az aszott testű, pőre aggastyán, összekuporodva és állát térdének támasztva dézsájában, nagyokat nyögve olykor, nem tudni, kínoktól-e, avagy testének gyönyörűségében, és gondolatait ki is mondta, újra csak a furcsanevű főpappal, vajákos, jámbor alattvalójával társalogva, akit a núbiaiak, de az egész háznép közül sem látott soha senki, meg nevének hallatára elnézően összenéztek, mindenesetre lelassult ténykedésük természetes folyása, mint amikor az összerétegezett Idő valamely lapja átkéklik hirtelen az elvékonyodó másikon, de aztán nyomban a megszokott módon folytatódik minden tovább, nehogy megkomoruljon Sznofru kedélye, szomorúságcsepp gömbölyödjék szürkülő látásába, méltóságteljesen barázdált, elefántcsont színű arcára, amely az egymásba érő körforgásoknak őrzi a szent Birodalmat, a sosem-ugyanaz Folyó tündöklő ajándékát, mivel ezen a száz világokban létező arcon, csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.