Hózsa Éva: Idevonzott irodalom

Nem bízom ezekben a mai ragasztókban

(A Tolnai-olvasás)

1. Líra és Short story

Távolabbról kezdem, (a vajdasági) vidék irodalmánál, és elhelyezem, mert ami lokális, az elhelyezhető, sőt az idegen ugyancsak valahol lokalizálható.

Az utóbbi időben (az 1990-es évek végétől) végzett kutatások, vizsgálatok a vajdasági régió irodalmának lokális pillérét, illetve mítosz és néha szociográfus szemlélet összefüggéseit erősítették meg a lírai és epikai horizontok vonatkozásában.

A régió legújabb könyvtermése részint publicisztikai jellegű (például Németh István), ezek a napi események, a léthelyzet kommentálását felvállaló írások, zsebtükrök. Kalapis Zoltán életrajzi szócikkei például (lásd az Életrajzi kalauz köteteit) éppen szerzőjük nézőpontja miatt változatosak, időnként a szociológiai/szociográfiai vagy az esszéírói aspektus is felvillan.

Jelen van az esszé, az emlékirat, a napló, a múlt rétegeit feltáró regény vagy novella is, és a nem túlzottan kedvező körülmények ellenére folyik az irodalmi dimenzióhoz kapcsolható tudományos kutatás (irodalmi, néprajzi tanulmányok, bibliográfiák, nyelvtudományi vizsgálatok, színház- és zenetörténet, levéltári, szociológiai, pszichológiai kutatások, kiadványok stb.).

De mi a helyzet a líra régióhoz kötődő „magánterületén”? A költők többnyire a merőleges mozgáspályát választják, ahogyan ezt Jung Károly verseskötetének (Mogorva Héphaisztosz) alcíme is jelzi. Ugyanez a mozgás tapasztalható az utóbbi években megjelent verseskötetek többségében. Az elmúlt időszak háborús eseményei és a szétszóródás megtapasztalása az égi és földi dimenziók köztességérzetének szólamát erősítette fel, és az ima(szerűség), illetve az identitáskereső fohász mellett sajátos műfajok, új attitűdök kerültek előtérbe.

Böndör Pál Short story című verse például, amelynek epikus archetextusra utaló címe nem csak az epikus magra, hanem a verstől való egyéni eltávolodásra is rámutat. A rövidtörténet az elmenők sorsát, inkább a történést sűríti, a versszöveg pedig csak valamiféle önbiztatás eredményeképpen jöhet létre:

Verselgetsz még? Nem is tudom –
Talán már nem is. Gondolom ezek már
Nem is versek. Remélem hogy
Már nem versek. Elegem van

a versekből. (. . .)

A költő-szerzők egy része tehát a líra régióbeli hallgatására és az olvasók hiányára panaszkodik. A líra azonban nem hallgat, csak változik. Az alkotó és az alkotó módon befogadó szellemet hiányoló attitűd egyre erőteljesebbé válik, ezt bizonyítja például A vers meg én, illetve a Költő és kalapács című Pap József-vers. A háborús közérzet, illetve a bombázás emléke még mindig erősebb a távlatteli tettképzetnél. A háború és a líra elhallgatásának kérdése természetesen összefügg. A háborús megfigyelések szociológiai és kritikai jelentőségű konklúziókhoz vezetnek, ugyanakkor a lírai én művészethez való viszonyát is átalakítják. A lírai én művész-elődök és pretextusok után kutat, diszkurzív viszonyba kerül velük. Így keletkeznek a többnyire kommentárszerű versszövegek, amelyek az (ön)ironikus nézőpontot, az (ön)interpretálást, az (ön)reflexiót erősítik. Meg persze a storyt, vagyis a köznapi story magvát. A verseskötetek és azok epikus utalásai megszaporodtak.

2. Ómama szövegteste és Tolnai Ottó német nyelvű novelláskötete

De hogyan kapcsolódik a vajdasági líraértés és az epikai befogadásnak eddigi áttekintése a sokrétű, sok jelentős stációt felmutató Tolnai-opushoz? Tolnai Ottó utóbbi verseinek egy csoportja az epikus horizontot érintő vagy felvillantó lokális vers, pontosan rögzített történet-villanás, amely a családi mitológián és az „öndesign”-en túl Palicsfürdő és Szabadka, valamint az egykori kanizsai mikrovilág semmis, ám tudatos megfigyeléseit is tartalmazza (Jelenkor, 2003, 4., 321-332.). A Gyökérrágót a hamis idill, a természetközelség kapcsán létrejött kibillenés miatt szólta meg a kritikai recepció, holott éppen ez a kibillenő kötet hozott fordulatot a hagyományértés, a Kosztolányi-látásmód, valamint a különbözés megértése tekintetében. Újabban felerősödött a Tolnai-versek lokális és Pompei-effektusa, a lírai én a hamu alól kotorja ki (onnan is kikotorja) emlékeit, noha az elpusztult Godot kutyára például valamiféle antigonéi gesztussal éppen hamut szór.

A kenyérgyár is ott volt a Tolsztoj utcában című vers réteges, szabadkai vonatkozású versszöveg, amely ismét a lírai én történésmondó lehetőségét nyitja meg, az induló sajtótermékeket, illetve folyóiratokat tényszerűen említi: a Palics és Környékét és a Bácsországot. A Náluk padlófűtés van költő-énje viszont a pincei újságok között matat, és a dzsentrihagyományt idézi, igazi elefántcsonttorony nem alakulhat ki a toronyszobából sem. A kiadásra váró epikát ironikus szempontból említi Szerző-én, hiszen az ő esetében líra- és az epikaolvasás soha nem különült el igazán egymástól, a lokális versekben pedig egyébként is jelen van az epikus dimenzió. A demitizálás, úgy tűnik, fokozható. A vidéki Orfeusz banális pincei Orfeusszá vagy éppen kafkai fűtővé változik át, aki egész télen a fűtéssel foglalatoskodik a már jól ismert Homokvárban. Tolnai retorikája a töredékes ismétlésen alapszik. Sajátságos névhasználata látszólag a líraértést veszélyezteti, ugyanis a szövegek hemzsegnek a teljesen természetesen kimondott (valóságos) nevektől. A befogadó azonban fokozatosan lemond a beazonosításról, kezd nem foglalkozni a megfejtéssel, az összerakással. Ő sem bízik a mai ragasztókban (És verseimbe pászítom őket), akarattal dugja el önmaga elől, ily módon elkerülheti a névcsapdát, amelyet a lírai én a három nővérke rajzai mellett verseibe pászít.

Irodalmunk viszonylatában újabban meglehetősen gazdag Tolnai-verstermés látott napvilágot, a versek zöme azonban most a szülőföld múltjához és a jelenvaló gondokhoz, a kételyekhez, dilemmákhoz, az idegenség megértéséhez, az ólom-nehézséghez a mítoszi arche-talányhoz, a teatojás tárgymítoszához kapcsolódik. A versforma a lírai én nézőpontjából a legbiztonságosabb fogódzó. A változások, az átváltozások epikus-lírai beszéde önkereső, öninterpretáló jellegű, amelytől sokszor az ironikus szempontból újraértékelt „pozitivizmus” hagyománya sem idegen.

Az Ómama-szövegek szintén újabb stációt jelentenek, referencia, lokalitás, forma és szövegépítkezés tekintetében egyaránt. Szép ilyesfajta költészetet csinálni, hangzik a magát tetten érő lírai én reflexiója. Lehet, hogy ósdi módon a szép a szabadsággal fonódik össze? Már nem a feljegyzés, hanem a mozgókép (mindig egy másik film a másik háta mögött), a hypertext, a lokális és idegen emlékezet abszurd (kataleptikus) tágassága dominál, az ismétlés és újraértelmezés esélye pedig folytonosan fennáll. Ugyancsak fennáll a mediterrán motívumok újragondolása; a művészet az Ikarosz-dimenziót nyitja meg. A művész-én létterét, Ikarosz-lehetőségeit a globális világ lehetőségei korlátozzák. Az Ottó ó-jára rímelő Ómama-szövegek a rögzített szövegnek ellenálló mondott/vizualizált szövegek, amelyek a keletkezést, a verssé formálódást imitálják (az sem lényeges, ha prózává változnak át), és a motívumok forgására, a másolhatóságra, a teremtés mítoszkritikai szempontjaira, a zárt térből való én-kitekintésre mutatnak rá. A Tolnai-féle lokális minimalizmust időnként a kifelé tapogatózó, a keretből kifutó szövegfolyam váltja fel. A szabad térben végtelenig mondható, hömpölygő szövegfolyam szűk emlékterekből fakad, és a szövegmondó én a véget keresi, valamiféle identitás után kutat. Az azúr, a kék poétika pedig újraértelmeződik (lásd AZÚR INDIGÓ BÍBOR, indigó pruszlik, élő indigó, kékarany). Pasolini mondata („Szarból és mézből egy arc.”) most a vidék életteréhez és történeti kérdéseihez, vagyis Ómama korpuszához kapcsolódik.

Ómama világa az egybejátszás (szöveg)világa. Az átgyúrhatóság kételye a statikus szobor-létet (bálvány-létet?) kérdőjelezi meg. Az sem bizonyos, hogy Ómama van, az sem, hogy a vidéki (vég)lénység fiókteréből egyáltalán elindult, holott az indulás, a kezdet a legfontosabb. Ómama is a nyitást, az indulást jelző kék pruszlikban a legszebb.

Kiemelhető még Tolnai Ottó négy novellát tartalmazó német nyelvű kötete, amely Buda György és Deréky Géza fordításában jelent meg Bécsben 2002-ben (Ich kritzelte das Akazienwäldchen in mein Heft. Edition per procura, Wien. Lana, 2002). A könyvet Dél-Tirolban mutatták be. Parti Nagy Lajos előszava a be nem skatulyázható Tolnai-opust emeli ki, rokongondolkodóként pedig Danilo Kišt, Bohumil Hrabalt és Weöres Sándort nevezi meg. Az eddigi életmű valamiféle komplexitását, összetartozását, a szövegek kommunikációját hangsúlyozza a német nyelvű olvasóközönség számára. Sajátos megállapítás Tolnai kapcsán a kétellyel vizsgálható posztreneszánsz gesztus, az univerzális ember megközelítése. Parti Nagy egyébként egy hosszú interjút készített Tolnai Ottóval, a sűrített német előszó inkább az opus ismeretében vállalt egyéni ajánlás.

A négy szöveg (lassított, késleltetett szövegfolyam) valahol összetartozik, hiszen a narratíva a beszélés és a meghallgatottság igényét emeli ki; a családi, főként a kanizsai mikrovilág, a gyermekkori emlék, a Gyökérrágóból ismert villanások és helyi színek pedig meghatározóak. A kötetkompozíció szintén az összetartozásra utal, ugyanis a szövegek valamiféle lassú, természetes és természetközeli elmúlásba, elhallgatásba torkollnak.

Hivatkozások

Imre László: Műfajtörténet és/vagy komparatisztika. Tiszatáj, Szeged, 2002
Kulcsár-Szabó Zoltán: Önreflexió, szimbólum és modernség a poetológiai diskurzusban. Alföld, 2001/4., 66-92.
Thomka Beáta: Tolnai Ottó. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1994
Vajda András: A modern költészet retorikája. In: Költészet és retorika. Universitas Kiadó, Budapest, 1998, 387-493.